Hajlamos az egyszeri gamer azt gondolni a Rockstarról, hogy nem tud hibázni, de azért ez nem teljesen igaz. Tény, hogy olyan játékokat ad ki, amelyeknek nincs párja az iparban, olyan élményeket kínál, amilyenekhez foghatót kevesen, de néha a tapasztalt, aprólékos fejlesztők is szembe találhatják magukat egy kihívással, amit ezirányú gyakorlat hiányában nem tudnak maradéktalanul teljesíteni. Ilyen volt például a 2013-ban, taktikusan a Grand Theft Auto V megjelenése után két héttel elindított Grand Theft Auto Online is. Az első napokban játszani sem lehetett vele, akinek mégis sikerült bejutnia a terhelés alatt roskadozó szerverekre, az nem tudott haladni küldetésekkel, vagy épp váratlanul törlődtek az addig elért eredményei. Végül sikerült elhárítani a gondokat, a GTA Online hamar elkezdett bővülni, formálódni és annyi pénzt termelni, hogy már nem is tudták hova tenni (a GTA V ezzel minden idők legtöbb bevételt termelő szórakoztatóipari terméke lett), a Rockstar pedig tapasztalatokkal tele vághatott neki a Red Dead Online összerakásának. A Red Dead Redemption 2 világában játszódó online játék kellő óvatossággal novemberben bétaállapotában indult el, akkor még csak egy viszonylag üres világot, egy meglehetősen igazságtalanul működő gazdasági rendszert és mindössze egy maréknyi módot foglalt magában. Miután a tesztidőszak véget ért, megnéztük, milyen a vadnyugat, ha az ember nem csapódik Dutch bandájához.
Mindenki rossz és csúf
A megjelenés előtt sokan próbálták kilogikázni, hogy a Rockstar hogyan emeli majd át a GTA Online egyes, jól bevált elemeit, de a Red Dead Online nem szimplán annak egy variációja, hanem önálló entitás, amely egyedi élményt kínál, más irányt követ. Nincsenek rakéta meghajtású lovak és hasonló őrültségek (még). Egy vadnyugati szerepjátékot kaptunk a témához illő elemekkel. Miután a nagyon részletes karakterszerkesztővel megalkottuk a préri leghitványabb, legundorítóbb bűnözőjét (azt is beállíthatjuk, hogy legyen-e alkoholos pírja, himlője, valamint meghatározhatjuk a fogazata ritkásságát), a börtönből szabadulva indulhatunk kalandra, és vadonatúj, zömmel kooperatívan játszható sztoriküldetések (ezeket az A Land of Opportunities szál fogja jelenleg össze, de nem kizárt, hogy újabb szálak jönnek később) segítségével ismerkedhetünk meg az alapokkal. Érdemes ezeken végighaladni, de aki bátor, és a maga ura akar lenni, nekivághat a világnak, talál elegendő tennivalót.
Ha nem hívjuk magunkkal a haverokat, kapunk magunk mellé random arcokat. Ez akkor válik igazán érdekessé, amikor döntést kell hoznunk: lehetünk tiszteletre méltók vagy aljasak, és becsületszintünk ennek megfelelően változik. A csapat közösen szavazhatja meg, mi legyen az egyes karakterek sorsa, és mindig az a döntés győz, amire többen voksoltak, ezért ha olyanokkal sorsol össze a gép, akik másképp képzelik el az életet, az a mi megítélésünkre is hatással lehet. Bizonyos missziókra csak akkor indulhatunk el, ha a bűn útját választjuk, mások akkor nyílnak meg, ha igyekeztünk tisztességesen élni, de egy fickó néhány aranyrúdért cserébe segít átbillenteni a mérőt. Akinek nem ütközik az elveivel, az lemészárolhat egy teljes várost; jónak lenni természetesen nehezebb, de a bandavezérek megkímélése és a kifogott halak visszadobása is segíthet lépéseket tenni az üdvözülés felé. Becsületünk nemcsak azt befolyásolja, hogy mely fő küldetésekhez férhetünk hozzá, hanem azt is, hogy a világban elszórtan található Stranger missziókat hogyan kell teljesítenünk: védelmezőként vagy banditaként. Sőt, akadályozhatunk is másokat feladatuk teljesítésében. Nagyon érdekes és ügyesen kitalált rendszer ez, de a legtöbben valószínűleg nem fogják megismerni a két pólust és az azok közti eltéréseket. Ugyanakkor már az is öröm, hogy a lehetőség adott.
Hívd össze a bandát!
A játék időről időre emlékeztet minket arra, hogy online játszunk, de alapvetően nem szenved hiányt, aki egyedül vág bele. Fejlesztgethetjük, öltöztethetjük karakterünket, beállíthatunk passzív képességeket és a dead eye hatékonyságát növelő bónuszokat, szintlépéssel újabb és újabb dolgokat oldhatunk fel, fegyvereket, lovat vásárolhatunk, tábort verhetünk, vagy elköltöztethetjük a már meglévőt. Horgászhatunk, vadászhatunk (ezek természetesen épp annyira összetettek, mint az RDR2-ben, de végezhetők kompetitíven is), napi kihívásokban vehetünk részt, segíthetünk véletlenszerűen felbukkanó idegeneknek, vagy kutathatunk kincsek után. A tevékenységek többségéhez kereshetünk társakat, vagy ha nem, akkor nem is szükséges. Ha leülünk egy asztalhoz pókerezni, nem kell hogy ott más is üljön, mert a matchmaking rendszer összerángatja a népeket, és már két fővel is elindul a kártyaparti, a többiek meg később csatlakozhatnak. Az RDO nem egy MMO, hanem egy osztott világú shooter, így nem több ezren tartózkodnak egy világban, hanem csupán néhányan, de ahhoz pont elegen, hogy ne érezzük üresnek, és ha interakcióba akarunk lépni valakivel, bármikor megtehessük. Szembeszállhatunk a világot szabadon járó játékosokkal, vagy dönthetünk úgy, hogy átkapcsolunk békés üzemmódba, és akkor nem tudnak lasszóra kötve végigrángatni a fél vidéken. Párszor elfelejtettem a defenzív módot aktiválni, és azon kaptam magam, hogy valaki épp megkötöz, megvárja, míg lerázom magamról a köteleket, majd feltápászkodás közben agyonlő.
Akkor érezhetjük magunkat igazán keménynek, amikor összeállunk másokkal, bandát alapítunk, és közösen riogatjuk a Nyugat becsületes népeit. Összesen legfeljebb nyolcan lehetnek egy bandában, de ideiglenesen akár négyfős csoportot is alakíthatunk. A tagok közösen küzdhetnek a jutalmakért, jellegzetes szerkót viselhetnek, és ha együtt lovagolnak, versenyezhetnek a célig némi bónusz XP reményében. Ezenfelül most leginkább rajtunk és a fantáziánkon múlik, mit hozunk ki az egészből, de remélhetőleg a bandázás is nagyobb hangsúlyt kap később.
A vadnyugat leggyorsabb fegyvere
A szerepjátékos elemek csak egy részét képezik annak, amit a Red Dead Online nyújt; a PvP-módok egy teljesen más, új réteget jelentenek, és már most rengeteg különböző variáció közül választhatunk. Egyfelől mászkálás közben részt vehetünk rögtönzött kihívásokban, területvédős feladatokban, egyedül vagy csapatunkkal együtt. Ezek rövid feladatok, amelyek akkor jönnek jól, ha épp nem tudjuk, mihez lenne kedvünk. Emellett - bár egyre inkább úgy tűnik, hogy kifelé haladunk a műfaji őrületből - nyilván készült egy battle royale-mód is, ezt azonban a lehető legjobban leegyszerűsítették. Kicsik a területek, rövidek a menetek, nem ugrunk az elején, hanem a kör széléről indulunk, és csak fegyvereket lehet felszedni, páncélzatot vagy életerőt újratöltő dolgokat nem. A létszámkorlát 32, viszont a küzdelem már jóval előbb elindul, mint hogy ezt sikerülne elérni, ami azért jó, mert amikor próbálgattam (zömmel magyar idő szerint délután, este), jellemzően 10-12 ember is a kényelmesnél lassabban gyűlt össze. A matchmaking egyébként sincs mindig a helyzet magaslatán: volt, hogy olyan meccsbe dobott be, amelyben már nem játszhattam (ha mindenki mindenki ellen harcol, nem lehet a végén versenybe szállni), és hiába léptem ki, majd próbáltam újra, csak azért is visszakerültem.
A PvP-módok többsége a Showdown kategóriát tölti meg. Itt találunk egyszerűbb módokat és összetetteket vegyesen; némelyikben mindenki mindenki ellen játszik, másokban csapatokba verődhetünk össze. A Make it Countban például íjjal és nyilakkal felszerelkezve lövöldözhetünk másokra egy folyamatosan szűkülő játéktéren, és az győz, aki utoljára talpon marad, míg a Most Wantedban bármilyen fegyver játszik, és minél többet ölünk, annál értékesebbé válunk, így egyre több és több pont jár levadászóinknak. Akad szimpla deathmatch, variációk a klasszikus capture the flag módra, de az egyik legmókásabb a Head for the Hills, amelyben az egyik csapat feladata eljutni egy óvóhelyig, a másiké pedig ennek megakadályozása. Szintén jópofa az Overrun, amelyben a lehető legtöbb területet kell elfoglalnunk szaladgálással. Olyan, mint a Splatoon, csak egy hangyányit erőszakosabb, és nem festőhengerrel rohangálunk. Bár a módok koncepciója szuper, nekem már a Red Dead Redemption 2-ben is a kelleténél körülményesebb volt a lövöldözés, itt pedig még nehezebb eltalálni a folyamatosan rohangáló, vetődő célpontokat a nehezen kezelhető, nem túl erős, lassan töltő fegyverekkel, ami nyilván gyökeresen meghatározza az élményt. Az sem segít, hogy néha teljesen érthetetlen okból állt fel a karakterem, és dugta ki a fejét a fedezékből, máskor meg ahogy kiléptem a biztonságból, lebillent a kamera. Emiatt jobban működnek, élvezetesebbek a lassabban zajló, taktikázósabb módok, mint azok, amelyekben folyamatos az akció. Persze a nehézkesség részben a korabeli fegyverek elmaradottságából ered, de nem csak ezért nehéz érvényesülni.
Satuhó, visszagyí, patkófék!
Külön kategóriában találjuk a versenyzős módokat, amelyeken szintén csavart egyet a Rockstar. Nem meglepő módon lóra pattanva szánthatjuk fel a talajt, nem elég azonban, hogy hajtjuk a paripát és kanyarodunk, megpróbálták power-upokkal bonyolítani az egészet. Lövöldözhetünk a többiekre, de csak akkor, ha áthaladunk egy fegyvert tartalmazó hordón (amit persze elhappolhatnak előlünk az előttünk haladók), és akkor is csak úgy, hogy csökkentett célzásrásegítést kapunk. Folyamatosan fáradnak a lovak, és energiájukat szintén csak hordókkal vagy szélárnyékban vágtázva tölthetjük újra. Ez néhol jól működik, és extra izgalmat garantál, néhol meg nem, mert pont azon múlik a győzelem, hogy a paripa hajlandó-e teljes sebességgel áthaladni a célvonalon, vagy épp néhány méterrel előtte dönt úgy, hogy teljesen kifárad. Ha kevesebb versenyző volna, vagy több energiahordó, jobb élményt kaphatnánk, de így, aki az elején az élbolyba jut, az valószínűleg a végéig ott marad, aki meg nem fér el ott, és hátrébb szorul, sokszor pont úgy érkezik a hordókhoz, hogy még nem termelődtek újra, így esélye sincs felzárkózni. Az élen mindig kiélezett a harc, de pár jól irányzott rúgással lerázhatjuk vetélytársainkat. A hagyományos körversenyek mellett részt vehetünk nyílt viadalokban, amikor nem számít, milyen sorrendben haladunk át a tűzrakással jelölt ellenőrzőpontokon, valamint előhívhatjuk a bennünk szunnyadó szittyát, és lóhátról nyilazva szedhetünk le lángoló céltáblákat, szintén kötött pályás és szabad változatban.
Folytatódik az ipari forradalom
Ha bármennyire is alapul vehetjük azt, hogy a Grand Theft Auto Online-t milyen ütemben és mértékben bővítette a Rockstar North, egész szép jövő elé néz a Red Dead Online is. Van még mit finomítani, de a kijelölt irány eddig jónak tűnik, és akit elkapott a Red Dead Redemption 2 világa, az az Online-ban is sok örömét lelheti, pláne most, hogy a béta elhagyásával nemcsak az eddigi lehetőségek variációira, de újdonságokra is számíthatunk. Ilyen például a szerepek nyárra ígért bevezetése: fejvadásznak, kereskedőnek vagy gyűjtőnek állhatunk, és akármelyiket is választjuk, eldönthetjük, tisztességesen vagy megkérdőjelezhetően akarunk-e élni. Nem alapíthatunk azonnal céget, és állhatunk az élére mágnásként, mindenért meg kell küzdenünk, de ha elég időt szánunk tervünk végrehajtására, akár üzletemberré is válhatunk, vagy épp elhagyva a korábban kijelölt karrierpályát egész más irányokba is kitekinthetünk. A csapat célja, hogy amit lehet, továbbfejlesszen, magasabb szintre emeljen, mint amit az RDR2 korlátai engedtek, és lehetőséget adjon a játékosoknak, hogy kiélhessék fantáziáikat, azzá válhassanak a vadnyugaton, akivé mindig is akartak. Sejthető, hogy jön majd egy küldetésszerkesztő is, mivel a játék jelöli, mely missziót csinálta a Rockstar (jelenleg ugye mindet a fejlesztőknek köszönhetjük). Egy év múlva már biztosan egy egészen más, sokkal tartalmasabb és szórakoztatóbb játékot játszhatunk - biztosan visszatérünk még hozzá.
