Akár Dél-Tirol hófedte hegyvonulatai közt is elbujdoshat előlem Mocsy, én akkor is megtalálom és átadom neki a beígért szeretetcsomagomat. Az előzetes megírásakor ugyanis kilátásba helyeztem egy nagy ölelést, ha nekem passzolja le a puffadt orrú ficánka újabb szökdécselős kalandját. Szépen rendbe tettem és szálirányba fésültem a mellszőrzetemet, beillatosítottam a hónaljamat és felvettem a legtisztább trikómat – tudjátok, hogy ne érje szó a ház elejét. Már csak a vezér kell, hogy átadjam neki az ominózus préselést! Hányadikon is van Mocsy irodája?
Legendákkal táncoló
A kaszák még soha nem voltak annyira egyenesek a rajongók kamráiban, mint mikor az év elején megtudták, hogy a tavaszra ígért megjelenést egészen nyár végéig rugdalta a kiadó. A fegyverré kovácsolt betakarító eszköz már nekem is ott pihent a sarokban és a repülőjegyre szánt malacpersely is felkészült a levágattatásra, de szembesülve a végeredménnyel teljesen megértem, hogy ezt a tyutyerkát szinte minden platformra muszáj volt elkészíteni. Persze, így ugrott egy újabb Wii U-ra szánt exkluzív cím, de seráfütty, mi csak legyintünk ezekre a nagy piaci dolgokra. A lényeg, hogy kedvünket leljük az alkotásban és a Rayman Legends nagyszerűen teszi is a dolgát.
Fölösleges a történetről beszélnünk, mert nem egy nagy „vászisztdász”. Az előző rész sem emiatt volt sikeres a kritikusok és a felhasználók körében, inkább minden egyéb másért. Fogták is ezt a óriási halmaz jóságot és továbbgörgették a folytatásba, természetesen megfejelve újabb kihívásokkal és mini játékokkal. A képlet szemérmetlenül ugyanaz, bár kár is egy szinte tökéletes alkotást kibillenteni a helyéről. Végtére csak csiszoltak rajta egy picit és engedték, hogy ez a 2D-s platform ugrabugra mindenkihez odadörgölőzzön.
Dorombolunk, mert simogat!
Nemcsak az elbűvölő, festményekbe illő illusztrációk és a jellegzetes humor miatt érzünk teljes elégedettséget, hanem mert minden egyes pályának megvannak a különlegességei. Miután áthalad az ember egy szakaszon, úgy érzi, hogy megtalálta a kedvenc mozzanatát a játékban, de ez pont addig tart, amíg el nem indítja a következő küldetést, mert ott egy újabb favorittá avanzsáló rész következik. Megfordulunk a földön, a vízben, a levegőben. Még a Kocka című kultikus filmből megismert jellegzetes helyszínnel is találkozni fogunk. Mocskos egy rész… mocskosul furfangos! A kihívások folyamatosan fejtik ki a hatásukat és sokszor érezzük majd úgy, hogy a készítők biztosan részt vettek a „hogyan üthetjük át az idegsejtek természetes védelmi rendszerét” című kurzuson, mert időnként veszett módon megnehezítik hősünk életét.
A tankönyvekbe illő játékmenet mellett vicces, testes főellenségekkel, időre teljesítendő szakaszokkal – na, ezek rendesen berobbantják a türelem intézményének alapjait - és olyan kacifántos „ösvényekkel” találkozhatunk, ahol eszeveszett módon kell spuriznunk, miközben a dübörgő zene teljesen rásimul a pályaszerkezetre. Ezt úgy kell elképzelni, hogy szinte minden ugrást és ütést ütemre kell megtennünk vagy akkor, amikor egy ritmusváltás van a muzsikában. Ezeknél a kihívásoknál olyan ismerős dallamokkal is cirógatják majd a hallójáratainkat, mint például a Rocky-ból elhíresült Eye of the Tiger, amit Peter Griffin is nagyszerűen dolgozott fel.
Akkor most jobbról balra!
A folyamatosan felszabadítható pályák mellett vannak más szórakozási lehetőségek is. Akad egy úgynevezett Challenges mód, amit kizárólag csak online lehet nyomatni - akár többedmagunkkal is. A különböző akadályokkal tarkított pályákon elért eredményeinket aztán összemérhetjük a többi Raymanes arccal. Ami viszont nálam egy kisebb vérbőséget okozott, az a Kung-foot névre hallgató móka, ami egy primitív fociféleség. Van két kapu és egy pattogó labda, amit addig kell püfölnünk, amíg az az ellenfél hálójában nem landol. Hatalmas csatákat nyomhatunk - akár országok sorsát is eldönthetnénk ezzel a mókával, mert nagyon szórakoztató és biztos, hogy pár irányítón kívül senkinek sem esne bántódása. Na jó, lehet, hogy a mellettünk ülő kap majd néhány zsibbasztót a vállára, de az a vérkeringésnek is jót tesz.
A kalandot kooperatív módban egyszerre négyen is dübörögtethetik (Nintendo Wii U-n akár öten is), amit eleinte szokni kell, mert a nagy rohanásban néha azt sem tudja az ember, hogy melyik figurát irányítja. Ezen a nehézségen segít továbblendülni az a lehetőség, hogy közel kéttucatnyi vitézt és amazont oldhatunk fel. Bizony, már nem csak a srácok kapnak főszerepet, hanem többek között Barbara, a baltás barbár lányka is szerves részét fogja képezni a csapatnak.
Fiam, legenda leszel!
Lassan a záró soraim következnek és lepillantva a jegyzeteimre azt veszem észre, hogy semmi negatívumot vagy felróni valót nem firkantottam le a papirosra. "Hogyne, mert az elvakultság fátylat húz a szemed elé" – dörrenhet most fel valaki. Esetleg gondolhatnák, hogy transz-szerű állapotban egy női Ubisoft alkalmazott folyamatosan azt súgja a fülembe, hogy: „kívánlak”… akarom mondani: „kívánod ezt a játékot”. De nagyon nem így van! Sőt! Sokkal szigorúbban álltam hozzá: lestem, hol tudok rátaposni, különböző furmányos fortélyokat bevetve, már direkt módon is belekötni, de semmi.
Rengeteg változatos pálya ég a talpunk alatt, melyeken előrehaladva nem érezzük, hogy monotonná és unalmassá deformálódna az élmény. Erre a legmeggyőzőbb bizonyítékom az, hogy egy barátom már évtizedek óta nem szennyezte be a kezét holmi videojátékkal, de ez annyira tetszett neki, hogy majdnem lekéste az utolsó metrót is, amikor feljött, hogy kipróbálja.
Ez tény! Ha egy 2D-s alkotás még mindig hosszú órákra képes ellopni az időnket a stílusával, a humorával, a tüneményes bájával, hát, köszönöm szépen, ez önmagában több, mint amit kívánhatnék magunknak. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy ezen időszakban hatalmas címek debütálnak (például a Total War: Rome 2 és a GTA 5. felvonása), de ha belefáradtatok a stratéga létbe, vagy az autótolvajlás izgalmai miatt már csípi a pisi a belső szerveiteket, akkor ennek az önfeledt szórakozásnak mindenképpen adjatok egy esélyt. Nem kertelek a becsléssel, én nyugodtan rácsapok egy kilencessel kezdődő értéket, mert ennek a számnak a vége is pont úgy kunkorodik felfelé, mint a pofikánkon a mosoly, miközben játszunk majd.
