Rengeteg fantasztikus játékkal találkozhattunk a tavalyi E3-on, számomra azonban két igazán kiemelkedő alkotás volt, amelyekbe gyakorlatilag első látásra beleszerettem. Az egyik ilyen az Evolve, melyről addigra már rengeteg dolgot megtudtunk, így nyilván nem ott találkoztam vele először, de nem véletlenül kapta meg a show legjobbjának járó kitüntetést több külföldi oldaltól; a másik pedig a Rainbow Six: Siege, amelynek egyetlen tökéletesen megkomponált trailerre volt szüksége ahhoz, hogy sok másik játékossal együtt levegyen a lábamról. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én vagyok a világ legnagyobb Rainbow Six rajongója, de nem egészen fél perc után biztos voltam benne, hogy ez a játék ott lesz a 2015-ös előrendelési listámon. Azóta több mint fél év telt el, és mint tudjuk, ez a játékiparban rengeteg idő, így remegő kézzel másoltam be azt a bizonyos számsort a Uplay megfelelő mezőjébe, hogy kezdetét vehesse a kaland.
Ahogy az a címben is szerepel, egy jelenleg zárt alfa állapotban lévő játékról beszélünk, a megjelenésig rendelkezésre álló legalább fél évben tehát még bőven van ideje a fejlesztőknek, hogy kijavítgassák a hibákat. A 2014-es év nem sikerült túl jól a Ubisoft számára, ezért minden bizonnyal idén apait-anyait beleadnak majd, hogy kiküszöböljék a becsületükön esett csorbát. Ettől függetlenül vannak azért olyan dolgok, amik mellett már egy alfa esetében sem mehetünk el (esetleg elmehetnénk, de én most nem fogok), így legalább lesz összehasonlítási alapunk a megjelenést követően.
Rózsafüzér és rEVOLVEr
A bevezetőben már megemlítettem az Evolve-ot, a két játék között azonban nemcsak ott vonható párhuzam, hogy nekem speciel mindkettő nagyon bejön. Vagyis hogy bejött. A Turtle Rock egy fantasztikus játékot tett le az asztalra, ami alá végül nem tudtak odapakolni egy tisztességes matchmaking rendszert, ez pedig elpusztíthatatlan féregként rágta szét a játék gyökereit, így nem csoda, hogy sokaknak rövid úton elment a kedve, mert a rendszer folyamatosan szétdobta a csapatokat, vagy négy emberrel is hosszú percekig kell várni, mire a rendszer végre talál ötödiket (aki általában egy bot). Az ilyen és ehhez hasonló problémák nyilvánvalóan bármilyen játékot tönkretehetnek, van azonban egy másik hasonlóság is, és engedjétek meg, hogy most csak a játék nevét cseréljem ki abban a mondatban, amit daev az Evolve tesztben anno leírt: "A Rainbow Six: Siege túl sokat feltételez a játékostársadalomról."
Az alfában gyakorlatilag semmilyen beállításhoz nem nyúlhattunk hozzá, a gammát állító csúszka volt szinte az egyetlen, amit nem tiltottak le a menüben. Az, hogy a grafikát nem piszkálhatta mindenki maga, hanem a játék az aktuális konfiguráció alapján lőtte be az ideális értékeket, még csak-csak elfogadható lenne, a hangbeállításoknál azonban volt egy apróság, ami valószínűleg csak azért zavart annyira, mert a játékot nem úgy játszottuk, ahogy az A Nagy Könyvben meg van írva. Az E3-on bemutatott trailer nemcsak a játékmenet miatt volt tökéletes, hanem mert elhitette az emberekkel, hogy pontosan úgy kommunikálunk majd, mint egy profi, hosszú tréningen átesett, valódi SWAT osztag. Ha valaki lemaradt volna, erről a trailerről van szó:
Erre a szintre sokévnyi, fix csapattal való gyakorlás után sem feltétlen jutunk el, azt pedig már most elkönyvelhetjük, hogy amikor a világ minden pontjáról bejelentkező 4 emberrel dob össze a rendszer, akkor ennek a szöges ellentétével fogunk szembesülni. Az alfában sem magunkat, sem a többi játékost nem tudtuk lenémítani (a mikrofon kihúzása nyilvánvalóan megoldást jelent, de ez nem a legprofibb módszer), így a hangosan oroszul káromkodó támadók és a minimal technót bömböltető védők sűrűjében egy kezemen meg tudom számolni, hányszor volt valódi kommunikáció a játékosok között, vagy legalábbis hányszor nem kellett a zavaró hangokkal is megküzdenem a falon át berobbanó kommandósok mellett.
FPS forradalom újra meg újra
Amit a Rainbow Six: Siege tud, azt remekül tudja. Az alfában két pályát próbálhattunk ki, a trailerben látott családi ház mellett egy, az elnöki különgépen játszódó túszdráma mindkét oldalán is megmutathattuk, mit tudunk. Az akciók megtervezéséhez nem kell hatalmas stratégiai érzék (ha van, akkor fölöslegesen, mert túlzottan nem tudjuk kijátszani), hiszen amellett, hogy a rendelkezésre álló 10 kasztból (oldalanként 5-5 különböző) melyiket választjuk, illetve hogy a pálya melyik pontjára szeretnénk spawnolni (mindenki ugyanoda, erről szavazással döntünk a kör elején) nem sok beleszólásunk van a dolgokba. Ennél több persze nem is kell, hiszen a pályák adottságai és a kasztokban rejlő potenciál bőven ad majd lehetőséget arra, hogy ne csak azért lehessünk jobbak, mert pontosabban célzunk, hanem a taktikai fölényünket is kamatoztathassuk.
A kasztok közti balanszról egyelőre kár lenne vitázni, hiszen az esetleges problémákon nyilván kalapálnak majd a játékosok visszajelzései alapján. Mindenesetre van pár kifejezetten OP karakter (például Pulse, aki egy kis kütyüvel képes a falon túlról is kiszúrni az ellenfelek szívdobogását), illetve akadnak olyanok is, akikből csak egy jó csapattal tudjuk majd kihozni a maximumot, ez pedig a már korábban említett problémák miatt lehet necces. Egyelőre a támadó oldal tűnik szimpatikusabbnak, nemcsak azért, mert a védők minden körben percekig malmozhatnak, hanem azért is, mert itt az ostromló kommandós szókapcsolatot szó szerint kell érteni. Ha rajtam múlik, kő kövön nem marad.
Ez az oldal kicsit olyan, mintha néhány feldühödött építőipari munkás nekiesne egy útban lévő közfalnak. Az egyiküknél konkrétan egy brutális kalapács van, amivel képes bármit bezúzni, legyen az redőny, parketta vagy épp megerősített fal. A szobában gubbasztó terroristák és a túsz helyzetét drónokkal feltérképezhetjük, ezt követően pedig kezdődhet a móka, ahol percenként átlag 5 négyzetméter falat bontunk ki. A rombolható környezet hatalmasat dob a lehetőségeink tárházán és a játékélményen is, a jövőben remélhetőleg több játékban is találkozunk majd ezzel a megoldással.
A pályadizájn remek, a repülős pályán rengeteg lehetőségünk van behatolni a célponthoz, így megpróbálhatjuk meglepni a túszejtőket. A szűk terek mindig is a Rainbow Six sorozat szerves részét képezték, itt pedig remekül bujkálhatunk a székek közt, miközben a társaink egy falon keresztül megpróbálják hatástalanítani a rosszfiúkat. A családi házban zajló túszdrámát korábban egy éjjeli akció során nézhettük meg, most azonban fényes nappal próbálkozhatunk a behatolással, ami valamelyest csökkenti a játékélményt, és előtérbe helyezi azokat a hibákat, amelyekkel korábban nem találkozunk.
A Watch Dogs után szabadon
Arról már korábban beszéltem, hogy a grafikai beállításokat nem piszkálhatjuk, és ez nem is lenne probléma, nyilvánvalóan messze van még a Rainbow Six: Siege végleges állapotától, így sok mindent fel kellett áldozni a teljesítmény oltárán. A játék azonban érezhetően gyérebbül fest, mint azt az E3-as demóban láttuk. Ez különösen a szóban forgó házas pályán észrevehető, ahol az új napszak miatt láthatóan gyengébbek a fény- és füsteffektek, de a falak is sokkal csupaszabbak, egyhangúbbak. A részletességből jelentősen visszavettek, és most nem feltétlen a pixelek számára gondolok, hanem a hiányzó díszekre, kiegészítőkre és hasonló használati tárgyakra, amelyek élővé, realisztikussá és még rombolhatóbbá tették a játékot. Viszont még egyszer mondom, ez csak alfa, valószínűleg ezen változtatnak még. Merem remélni.
A Ubisoftnak hosszú idő áll még rendelkezésére, hogy kipofozza a játékot, és őszintén remélem, hogy nem futnak vakvágányra. Az alapok erősek, az újítások jól működnek, de rengeteg olyan buktatóval kell szembenézniük (legyen az grafikai, teljesítmény- vagy játékmenetbeli), amelyek egy pillanat alatt év játékából erős közepessé tehetik ezt a nagy múltú csodát. A Ubisoftnak rengeteg ziccere van évről évre, reméljük, hogy ez a labda nem kifelé pattan majd a kapufáról.
