Időszűkében vagyok. Tizenkilencedik századi óraművek és gőz hajtotta masinák rémálomba illő szerelemgyermekeként sivít, szuszog és dohog képzeletemben a nyomdagép arra várva, hogy elkészüljek a cikkel. Tik-tak, tik-tak, ketyeg hangosan a nagypapámtól örökölt kakukkos óra, folyton emlékeztetve arra, hogy minden másodperccel közelebb kerülök az utolsó utáni határidőhöz. Lajhártempóban öltenek formát fejemben a kusza gondolatok, megragadom az egyiket, legépelem. Már írnám a következőt, amikor visszakanyarodom az előzőhöz, hogy újra elolvassam. A szórend megfelelő, szóismétlésnek nyoma sincs, összetett ugyan, de nem többszörösen, ám valamiért mégsem vagyok megelégedve vele. Emitt beletörlök, amott átírom, így már jobb. Eltelt öt perc, megszületett százhúsz karakter a tizenegyezerből. Ha így folytatom, kifutok az időből. Bárcsak lemondtam volna a tegnap estét! És miért kellett egy órával tovább lustálkodnom az ágyban? A legújabb The 100-epizódról nem is szólva, amely igazán várhatott volna még egy napot, vagy kettőt. Csakis magamat okolhatom, amiért slamasztikába kerültem. De ha lenne egy időgépem… Ha lenne egy időgépem, a Quantum Breakkel töltött napok hatására ezerszer is átgondolnám, hogy bekapcsoljam-e, különben még úgy járnék, mint a Remedy frissen megjelent játékának szereplői.
Kifutunk az időből
Jack Joyce hatévnyi távollétet követően egy kellemesnek ígérkező október 9-i napon (merő véletlenségből a szülinapomon) érkezik vissza az Egyesült Államok keleti partján fekvő egyetemi városba, Riverportba. Ennyi ideje nem látta az elméleti fizika ifjú titánjaként számon tartott bátyját, Williamet, de megromlott kapcsolatuk miatt esze ágában sincs felkeresni őt. Az egyetlen ember, aki miatt hajlandó volt felszállni a repülőre Bangkokban, nem más, mint gyerekkori pajtása, a szintén tudományos körökben forgó Paul Serene. Utóbbi a Monarch Solutions névre keresztelt, szinte a semmiből kinőtt iparvállalat finanszírozta kísérlet vezetőjeként a tudományos áttörés küszöbén áll, de néhány nem várt nehézség és az egyetlen csettintésre elzáródó pénzcsap fenyegető rémképe miatt kétségbeesett lépésre szánja el magát. Ehhez Jack segítségét kéri.
Tekintve, hogy egy kimondottan cselekményközpontú játékról van szó, nem volna szerencsés, ha a szükségesnél több részletet osztanék meg veled a történetről, kedves olvasó. A kísérlet - melyben fontos szerepet játszik egy időgép - nem egészen a tervek szerint alakul; Jack azon kapja magát, hogy a Monarch biztonsági osztaga vadászik rá, Paul majd' két évtizedet öregedett, és úgy egyébként is elérhető közelségbe került a világvége. Utóbbit a Quantum Breakben az úgynevezett zéró állapot jelenti: az a pillanat, amikor szó szerint kifogyunk az időből, mintha hirtelen jégbe zárnánk a világegyetemet, de nem maradna senki, aki felcsavarja a fűtést, hogy egyszer csak kiolvadjon. Ugyanígy nem indítható újra az idő sem, ha beüt a krach, mindennek vége. Paul egyetlen kiutat lát a kutyaszorítóból, de az ő megoldása nem nyeri el mindenki tetszését, különösen Jackét nem, mivel számára a baleset után nem sokkal személyessé válik az ügy.
A cselekmény során visszatérő elem az időutazás és annak következményei. Hogy minimalizálja a logikai bukfencek esélyét, a Remedy szabályok közé szorította az időutazást, mely szerint ami megtörtént, azon nem lehet változtatni, viszont a jövő akárhogy alakulhat. És mivel következetesen ragaszkodik ehhez, a játékos sem érzi majd magát reménytelenül elveszettnek.
Álljunk meg egy percre… vagy húszra
A Sam Lake vezette írócsapat három pillérre fűzte fel a Quantum Break cselekményét, először is a játék közben elhangzó dialógusokra és a tradicionális átvezetőkre, aztán a felvonások közé beékelődő élőszereplős sorozatepizódokra, végül, de nem utolsósorban a játék világában megtalálható temérdek e-mailre, feljegyzésre és rádióműsorra. És bizony mondom néktek, itt követték el a srácok az első komolyabb hibát, ugyanis túl sokat feltételeztek az egyszeri játékosról. A többség nem szeret/tud/akar olvasni - tisztelet a kivételnek -, ezért nyugodt lelkiismerettel halad majd tovább ledurrantható célpontot keresve. Lehet, hogy sietségében csupán a Time Knife imádni valóan bárgyú forgatókönyvéről marad le, de az is előfordulhat, hogy az összefüggésekre rávilágító, a mozaikdarabkákat kontextusba helyező információknak nem jut a birtokába, s ezáltal kuszábbnak véli majd a történetet, mint amilyen valójában.
Talán az előbb említetteknél is nagyobb veszélyt rejt magában a tévésorozatos megoldás, mert a szakportálok kommentszekcióit (a GameStar Online-é sem kivétel) böngészve hamar kiderül, hogy a játékosok jelentős hányada azt sem tudja, hogy a Quantum Break szóban forgó részét eszik-e, vagy isszák. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a játék nem más, mint egy tévésorozat, amit rövid videojátékos betétek szakítanak meg, holott - erősen sarkítva persze - épp fordított a helyzet. A játék öt, egyenként másfél-két órás felvonásból és az azokat összefüggő négyszer húszperces sorozatepizódokból áll. Némi fejszámolás után kijön, hogy mindennel együtt nagyjából tíz-tizenkét óra alatt ér az ember a végére, de persze jelentősen le is rövidíthetjük, ha nem olvasunk el, hallgatunk meg vagy nézünk végig semmit.
Az élőszereplős rész egyébként semmivel sem rosszabb, mint a network tévéken látható, futószalagon gyártott heti sorozatok bármelyike. A színészek alakítására nem lehet panasz, Aidan Gillen pedig várakozásainknak megfelelően magasan kiemelkedik kollégái közül. Rutinos játékának köszönhetően még hajlamos is voltam együtt érezni a barátság és a kötelesség között őrlődő Serene-nel.
Különböző érdekcsoportok közötti hatalmi villongások, a játékrészben kevésbé hangsúlyos, ám a történet szempontjából mégiscsak fontos szereplők bemutatása, a főbb karakterek árnyalása ezeknek az epizódoknak az elsődleges célja, aminek maradéktalanul eleget is tesznek. Noha tartottam tőle, egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy erőszakosan kiragadnak a játékból, hiszen nincs lényegi különbség egy élőszereplős, egy játékmotorral készült vagy CGI átvezető között. A szereplők ugyanazok, ráadásul az elsőrangú karaktermodelleknek köszönhetően még csak nem is olyan éles a váltás.
Az idő ura
A Remedy nem csinált titkot abból, hogy a Quantum Break egyszerre időutazós sci-fi és egy szuperhős eredettörténete. Emiatt különféle trükkök dobják fel a harcrendszert, amely nem kis meglepetésemre az Uncharted sorozatéra hasonlít leginkább. Jack magától fedezékbe húzódik, ha arra alkalmas tereptárgy közelébe ér, majd kihajolva vagy a fejét kidugva nyit tüzet a Monarch zsoldosaira, akik szintén igyekeznek úgy helyezkedni, hogy legyen valami köztük és a lövedékek között: egy oszlop, egy betonkocka vagy egy ismeretlen rendeltetésű fémkonténer.
Két fokozatban állítható célzásrásegítés (ha nem is kapcsoljuk ki teljesen, legalább válasszuk az enyhébbik megoldást) vezeti kezünket, hogy minden lövésünk találjon. Ha csak ennyiből állna a játék, hamar eluntam volna magam, mivel a fegyverek (van többféle stukker, géppisztoly, puska és sörétes) nem szólnak akkorát, mint az ember elvárná. Hiányzik belőlük az átütő erő. Viszont attól fogva, hogy szép sorjában felfedik magukat Jack időmanipulációs képességei, hirtelen megtelik élettel az addig legnagyobb jóindulattal is középszerű puttyogtatás. Mozdulatlanságra kárhoztatva időbuborékba zárhatjuk ellenfeleinket, hogy egyszerre érezzék meg a képződménybe ürített tár elsöprő erővel becsapódó lövedékeit, de össze is zavarhatjuk őket ide-oda suhanva köztük. Nem lehet nem észrevenni, hogy a képességek tervezése során igyekeztek a játékosok fejével gondolkodni.
A villámgyors suhanásból lelassulva teljesen természetes, hogy máris célzásra emelnénk fegyverünket, ezért összekötötték egy néhány szempillantásig tartó időlassítással, hogy az ügyesebbek még kioszthassanak egy fejlövést, mielőtt magához térne az MI. Erőnket helyváltoztatás (a suhanásnál jóval nagyobb szabadságot nyújtó, sok esetben take downnal záruló rohanás) mellett testi épségünk megóvására (az aktivált pajzs hatókörében gyorsabban is gyógyulunk), valamint közvetlen támadásra is használhatjuk egy gránát erejével felérő robbanást hozva létre. Az említetteken felül szintén a Jack szervezetét ért crononsugárzásnak köszönhető, hogy akár több válaszfalon keresztül is érzékelhetjük az ellenfeleket, az információt hordozó, felszedhető, megvizsgálható, esetleg felrobbantható tárgyakat. E képességeket legfeljebb két lépcsőben fejleszthetjük a pályákon elrejtett crononpontokat összegyűjtve. Mivel kellő körültekintéssel egyetlen végigjátszás alatt kimaxolhatjuk őket, csak az okozhat fejtörést, hogy melyiket részesítsük előnyben.
Az egyenruhás biztonsági-kevlármellényes kommandós-agyonpáncélozott melák skáláján mozgó ellenfelek közül csak ez utóbbiak jelenthetnek gondot, no meg a képességeket deaktiváló csillapítómező. Hasonló a helyzet zéró állapotban is, ahova csak a speciális felszerelést viselő zsoldosok jöhetnek utánunk. Kivételt a legkeményebb nehézségi fokozat képez, ilyenkor Jack már egy kósza golyótól fűbe harap, ezért az orrunkat sem merjük kidugni fedezékünk mögül, nemhogy még különféle trükkökkel is szórakoztassuk a nagyérdeműt.
Időzavarban
Eddig túlnyomórészt dicsértem a Quantum Breaket, de nem halogathatom tovább a feketeleves felszolgálását, még a végén kihűl nekem. Lehet és talán kell is kritizálni a fejlesztőket némely megoldás miatt, mert miközben figyeltek arra, hogy átvezetőnkön kívül, játék közben is teljes performance capture érvényesüljön az arcokon, addig például csak arra a tereptárgyra kapaszkodhatunk fel, amelyikre a továbbhaladásunk szempontjából feltétlenül szükséges. És hiába fest dögösen az agyoneffektezett képi világ, ha az alultervezett hardver miatt csak 720p/30 fps-t bírtak kihozni az Xbox One-ból. Többnyire akkor virgonckodik a házon belül fejlesztett Northlight motor, amikor megbolondul az idő, és a szemünk láttára a másodperc törtrésze alatt váltakoznak a napszakok, ered el az eső, majd szárad fel az aszfalt, és változtatják helyüket a tárgyak, akár egy time-lapse videón. És akkor most a PC-s verzió borzalmairól nem is ejtek szót, ismeritek a sztorit, az alábbi pontszám csak és kizárólag a konzolos verzióra értelmezhető, azt a technológiai tragédiát, amit PC-re kiadtak, nem nevezném megjelenésnek.
De a vizuális élmény csak egy dolog. Az én patikamérlegemen viszont nagyobb súllyal nyom a latba, hogy az indokoltnál lassabb karakterépítés miatt csak a történet közepetáján kezdtem a szívembe zárni a sokáig ellenszenves szereplőket. Vagy hogy a Paullal meghozott döntések kihatása a játékra és a sorozatra nem olyan nagy horderejű, mint reméltem. Bár azért illik megemelnem a kalapomat amiatt, hogy a rádióműsorok és a dokumentumok alkalmazkodnak a világ mindenkori állapotához. Azt sem bántam volna, ha változatosabbak az ellenfelek, nem válnak el élesen egymástól a harci szituációk és a zéróállapotban fellelhető környezeti veszélyeket tartalmazó szakaszok, valamint több és összetettebb probléma, a továbbjutást gátló akadály leküzdésére is használhattam volna Jack képességeit.
Nem értek egyet azokkal a kritikusokkal, akik szerint a Quantum Break lokomotívja leugrott a sínekről, hogy aztán ugyanazzal a lendülettel csapódjon a Monarch Solutions hivalkodó felhőkarcolójának impozáns előcsarnokába, de azt sem állíthatom, hogy még évek múltán is úgy emlegetjük majd, mint a filmszerű akciójátékok alfáját és ómegáját. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy a két végigjátszás alatt nem éreztem úgy magam, hogy épp dolgozom, magyarán szórakozásként éltem meg, éppen ezért kíváncsian várom, milyen irányba haladnak majd a folytatással, mert akad még néhány elvarratlan szál. Most pedig mégiscsak rátenyerelek arra a piros gombra. Viszlát egy héttel korábban!
