Furcsának tűnhet, de sok játékos kimondottan ellenségesen viszonyul a kis, független fejlesztőcsapatokhoz és játékaikhoz. Számukra az "indie" (állandósult szókapcsolatban "indie szutyok", alkalmasint "pixelhányás") már önmagában is lekezelés, szitokszó. Konzolon ez a gyűlölködés kicsit kevésbé jellemző, mert míg PC-n jóval könnyebb eljutni egy publikált játékig (vagyis összességében több olyan játék születik meg, amelynek talán nem kellett volna), addig a Sony, a Microsoft és a Nintendo egy rakás ilyen-olyan elvárást támaszt a fejlesztők felé, és ezzel némiképp megszűri a felhozatalt. A Supergiant Games azonban két olyan fantasztikus játékkal a háta mögött, mint a Bastion (2011) és a Transistor (2014) mérce lett az iparágban, az indie szcéna legfontosabb csapatainak egyike, és most a várakozásoknak megfelelően a Pyre is egyesít minden olyan értéket, amit a több száz fős csapatok által, piackutatás alapján legyártott AAA címekkel szemben egy független játék csak remélhet felmutatni.
"And now for something completely different!"
A Supergiant Games minden játéka más-más világ, talán csak a gyönyörű, kézzel festett hátterek használata és a fantasztikus zene számít fix védjegyüknek. Elképesztő teljesítmény az, ahogy a végtelenségig elnyújtott sorozatok és kiskanállal adagolt újdonságok korában ők új projektjeik előtt nagyvonalúan kukáznak szinte mindent, és építenek új világot, kevernek ki új művészeti stílust, raknak össze új karaktereket, új harcrendszert, írnak új történetet, és alkalmaznak újfajta történetmesélést, ami együtt mind működik is. Az pedig, hogy a kényszeres nulláról építkezéssel és újítással együtt a Transistor és a Pyre is jobb, kicsiszoltabb lett, a legnagyobb csapatok közé emeli a Supergiant Gamest.
Elnézést, ez itt kinek a máglya?
Az egyjátékos kampány és a cimboráinkkal játszható versusmód középpontjában egyaránt egy remekül kitalált, egyszerű, de nagyon élvezhető és mély stratégiai lehetőséget tartogató 3v3 minijáték áll. Először még kicsit idegennek tűnt - lehet, hogy elmesélve sem jön át -, de higgyétek el, néhány meccs alatt teljesen rá lehet kattanni. A játék lényege, hogy mindkét csapatnak van egy bázisa (gyakorlatilag máglyája, innen a név), amely a meccs elején még meghatározott pontszámmal rendelkezik. A cél az, hogy minden kör elején megszerezzék a játékosok a pálya közepére hulló tárgyat, majd az ellenfél máglyájába vigyék-dobják, újra meg újra, míg annak pontjai el nem fogynak. A három csapattagból egyszerre csak egy mozoghat, de egységként kell gondolni rájuk, és úgy váltogatni közöttük (például a lassabb, de több pontot hozó behemótot szépen előre lehet csempészni, majd a másik irányból egy kisebb, gyorsabb játékossal látványosan támadni, és az utolsó pillanatban passzolni).
A csapat összeállításakor arra kell figyelni, hogy játékosaink erősségei, gyengeségei, támadó képességei kiegészítsék egymást, és ellenfelünk taktikája ne érjen teljesen felkészületlenül minket. Az egyjátékos kampány során mindez persze nem megy azonnal, mert lassan szerzünk új társakat, folyamatosan fejlesztgetjük őket, illetve menet közben hozott döntéseink és a történet alakulása is kihat lehetőségeinkre. Az újszerű történetmesélés pedig azt jelenti, hogy bukta és visszatöltés helyett mindenképp megy tovább a történet, akár egy összecsapás elvesztése után is, csak épp kicsit más lesz. Azért persze történhetnek "visszavonhatatlan" dolgok is, például elképzelhető, hogy két társunk olyannyira nem jön ki jól, hogy valamelyik végleg hátat fordít a csapatnak. Multiban azonban nincs ilyen probléma, ott a sztorimód húsznál is több karakteréből választunk, és már mehet is a móka, dráma nélkül.
