Nem lehet panaszunk eddig erre az évre, hiszen nem is olyan régen az ölünkbe pottyant a végleges állapotába került Assetto Corsa, most pedig itt a Slightly Mad Studios porontya, melynek elkészültét viszonylag jól dokumentálhatóan lehetett követni, tekintve közösségi jellegét. Mindenképpen érdekes volt az a kettősség, ami a fejlesztők személyét illette, hiszen a brigádra leginkább a Need for Speed: Shift és a Shift 2: Unleashed kapcsán emlékezhetünk, márpedig mindkét cím olyan, hogy a fanatikus NFS-rajongók jelentős része tumort kapott tőlük, míg a sorozatot egyébként kedvelő, de azt inkább csak egyfajta kalandozásnak felfogó szimulátorosok nagyon is jól érezték magukat bennük.
Éppen ezért amikor a Project CARS-ról megérkeztek az első hírek, utóbbiak máris bevésték játéknaplójuk „erre érdemes odafigyelni” részébe, hogy aztán türelmesen várakozzanak, és nyálcsöpögve táplálják reményeiket az időről időre megjelenő képekkel és videókkal, vagy esetleg maguk is beszálljanak a projektbe. Mindez főleg annak tükrében nyert jelentőséget, hogy a szimulátorok koronázatlan királyától, vagyis a SimBintől már jó ideje nem kaptunk semmi értékelhetőt, aminek egyébként többek között az is az oka, hogy a cég fogta magát, és egy nyikkanás nélkül vagy maximum egy halk sóhaj kíséretében csődbe ment. Helyesebben inkább csak amolyan magyar modell féle átmentés történt, hiszen Sector3 néven továbbra is folytatják munkásságukat, nevesül a RaceRoom Racing Experience képében. Éppen kapóra jött hát a brit brigád, akikről képesek voltunk elhinni, hogy tapasztalataik alapján nem lehetetlen feladat számukra valami olyat letenni az aszfaltra, amitől a közönség rögvest odapetéz a levélfonákra.
Rohadnál meg a gokartoddal együtt!
Minek tagadjam, nem indult jól a kapcsolatom a játékkal, hiszen elsőre kissé elkavarodtam a menüben, ami bár tetszetős, de nem tudnám jó szívvel intuitív, logikusan kivitelezett rendszernek nevezni; ugyanakkor alig bosszantóbb, mint egy hajszál a levesben, amit kiemel az ember, és elegánsan megszabadul tőle az asztal alatt. Szóval gyorsan túltettem magam rajta, elnavigáltam az opciókhoz, beállítottam a fizikát a lehető legkomolyabbra, egyúttal kivettem minden segítséget, és elkezdtem hivatásos autóversenyzői karrieremet.
Pontosan ezért úgy döntöttem, hogy onnan dobbantok a pálya királyává válás felé, ahonnan általában a legnagyobb aszfaltbetyárok is, tehát a fejhangon visító gokartok világából, ahol elég nevetségesen néznek ki az emberek a lélekvesztőkön, ám az alacsony súlypont, a karosszériamentes létezés és a pörgős motorok miatt mégis intenzív a versenyélmény.
Mire azonban kinézelődtem magam, máris indult a futam, én meg olykor egyszerre tapostam a féket és a gázt, rángattam a sebességváltót, aztán hol arccal előre, hol pedig hátra pörögtem a pályán, miközben minden oldalról nekem jöttek, és szalagkorláttól a gumifalig mindenhová felkentek, ami csak szembe jött. Rutinos játékos ilyenkor nyom egy pausét, vesz néhány nagy levegőt, és megpróbálja végiggondolni, hogy mégis mi a hengerkócos, rongyba csavart, szögesdróttal kivert nyomorúságért képtelen boldogulni? Nekifogtam újra, egy fokkal már jobban ment, ám a rázóköveken az utolsó kör utolsó kanyarjában megforogtam (restart), a pálya egyenetlenségei olykor gumicsónakot varázsoltak a valóságban egyébként szinte damilon húzott versenygépből (restart), vagy éppen menthetetlenül utolértem valakit, aki hirtelen úgy döntött, berántja magát elém, én meg már hágtam is rá a gokarttal, és együtt szálltunk a lelátókon vakuzgató tömeg felé (restart). Fogtam hát magam, és egy elegáns mozdulattal új karriert kezdtem, messze kerülve a gokartozást, helyette előnyben részesítve valami olyat, amiben mondjuk látom a műszerfalat, van bódéja, és nagyjából sejtem, mennyit forog még a motor.
Ne ítélj előre!
Mit tagadjam, a gokartos lázálom kissé elvette a kedvem, amit viszonylag gyorsan visszahoztak a francia versenygépek (ugyanis a Renault Clio kupába neveztem be), illetve azon futamok, melyeket a legkülönbözőbb tulajdonságú, erejű és kinézetű gépekkel vívtam. Összességében elmondható, hogy az egyjátékos mókát elég jól kitalálták, hiszen más címektől eltérően ebben nem kell valamilyen alsó kategóriás, ódon gumimatrac tulajdonságait magának mondható, 70 lóerős pöcsköszörűvel kezdeni, hogy aztán a ranglétrát szépen végigjárva, a végén a legerősebb rakétákkal zúzhassuk magunkat porrá az elnézett kanyar külső ívén. Mindössze annyi a dolgunk, hogy kiválasztjuk a számunkra leginkább szimpatikus géposztályt, és már jön is az e-mailes szerződés, melyben a csapatfőnök kifejezi túláradó szeretetét irányunkban, és kipirult arccal lelkesedik, hogy most aztán végre beinthet a mezőnynek, mert neki lesz a legjobb sofőrje. Tehát a gokartos fiaskó után kisimultak az élmények, és ahogy egyre több futam ért véget, úgy tudtam a 60 százalékra visszavett MI-t szépen feltolni az Ace-kategória irányába, ahol valódi izzadság és kőkemény csata folyik a századmásodpercekért. A kötetlen karriermódot szolgálja, hogy a fejlesztők az eltérő játékosi igényeknek megfelelően tervezték a célokat, vagyis aki végig akarja próbálni az összes osztályt, annak a fő feladata, hogy mindegyikben győzedelmeskedjen, ellenben akik inkább már induláskor is a tömérdek lovat kínáló ménest preferálják a motorháztető alatt, azok próbáljanak meg zsinórban háromszor bajnokok lenni.
Csak ki ne folyjék a szemed
Az, hogy a Project CARS szebb lesz, mint egy tudatmódosítókkal és Jessica Biellel töltött Karib-tengeri hajókázás lottóötösből finanszírozva, nagyjából mindenki számára világos volt, aki csak egyetlen képet vagy videót is látott az elmúlt időszakban. Talán pont emiatt, de amikor elindult a játék, valahogy nem kezdte az állam a padlón kergetni az elgurult ötforintosokat, így beleástam magam a grafikai beállításokba, és végül eljutottam oda, hogy azt mondjam, szebb, mint szőlőt metszeni a Mátra déli oldalában (bármit is akarjak ezzel kifejezni). Annyi hétszentség, hogy amikor egy BMW E30 M3-mal száguldunk 200 km/h-val a Zöld Pokolban úgy, hogy közben a lemenő nap vakító narancssárgára fest mindent, és földöntúli pászmákkal szűrődik át a lombok között, mi pedig csak tippelni tudjuk, hogy hol a kanyar bejárata, akkor joggal érezhetjük azt, hogy a Slightly Mad Studios melósai nem csak a ricát köpködték éveken keresztül.
A napszakok megvalósítása és az időjárás változása hatalmasat dob a hangulaton, már csak azért is, mert utóbbi egyetlen versenyen belül történik, így simán előfordulhat, hogy a ködös albioni futamkezdet után már a negyedik körben kisüt a nap, máskor pedig a bárányfelhős égbolt borul esőbe, a boxutcában tevékenykedő kisemberek őszinte örömére.
Külön kiemelendő, ahogy az esőcseppek végiggördülnek a járművek karosszériáján, illetve a nedves aszfalt látványa is megér néhány másodpercnyi mélázást, mint ahogy jól tud kinézni az autók által levegőbe emelt falevelek csordája is.
Apropó, négykerekűek: ha valami, akkor a verdák valóban nagyon rendben vannak, hiszen aprólékosan kidolgozott szerkezetek remek motorhanggal és részletesen megalkotott belső terekkel, bár elég szomorú, hogy ezért mostanság már plusz pont jár. Járjunk bármely géposztály bármely típusánál is, nem tudunk olyat mondani, amibe bele lehetne kötni, és az embert valahogy azonnal elönti a birtoklási vágy, teljesen függetlenül attól, hogy egy hétköznapi nímand számára is vezethető gokartról vagy földi halandóktól elzárt Audi R18 TDI-ről van szó. Ahogy a fény törik a karosszérián, a környezet tükröződik az elemeken, és ahogyan ezek a csodák mozgásba lendülnek, az valahol szinte már nem is e világi.
Pályák, autók, fizika
Nem fukarkodtak a fejlesztők a beszáguldozható területekkel, hiszen harminc különböző térség összesen 110 csíkján (ebben benne vannak a lerekesztések is) padlózhatunk, amiben talán az a legjobb, hogy a közismert arénák mellett (Nordschleife, Francorchamps, Brno, Laguna Seca, Watkins Glen stb.) egészen aprócska, sehol nem látott pályákon is próbára tehetjük a tudásunkat, mint amilyen például a skót Glencairn vagy a summertoni gokartpálya. Nagyon fontos kiemelni, hogy a lemodellezett helyszíneknél nem elégedtek meg a vonalvezetés egyezésével, hanem minden egyes épület, reklámtábla, de még az utolsó erdei kutyaszömörcsög (ami a világ egyik legbüdösebb gombája) is ott van, ahol azt a valóságban megtaláljuk, bár ez leginkább azoknak okozhat majd örömet, akik egyébként is részletekbe menően ismerik e helyszíneket.
Autóügyben legalább olyan igényes a felhozatal, mint pályák terén, hiszen mindamellett, hogy szinte hibátlan modellekről beszélgetünk, a szortiment is igen széles, melyből mindenki megtalálhatja a saját szívének kedveseket, legyen szó „egyszerű” Mitsubishi Lancer EVO X FQ400-ról vagy valami rettenetes szörnyetegről, mint amilyen Horazio Pagani műhelyéből gördült ki, összesen százszor. Számomra főleg a régebbi szekerek azok, amelyek heveny szívdobogást tudnak okozni, így hasonló becsípődéssel rendelkező játékostársaim bizonyára örülnek a BMW M1 Procar, a Ford Sierra RS 500 vagy a Mercedes-Benz 300 SEL jelenlétének, de a modernebb vasak szerelmesei sem fogják a mellkasszőrüket tépkedni a kíntól, amikor behuppannak a Ford Mustang Boss 302R1, a McLaren P1, netán a Pagani Zonda R volánja mögé.
Ezzel el is érkeztünk a fizikához, ami kicsit olyan, mint egy állandó fejfájással küszködő, nimfomán hölgy, aki egyébként folyton akarná, csak hát az a fránya migrén mégis akadályozza a teljes kibontakozásban.
Nem túl szerencsés, hogy a Project CARS úgy került a kezeim közé, hogy közben aktívan megy még nálam az Assetto Corsa, mert így az első két kanyar után azt kellett mondanom, hogy ha fizika, akkor utóbbi sokkal inkább ott van benne. Ennek ellenére a Project CARS fényévekkel mutat túl az árkád padlógáz és a háromszázzal falon fordulás adrenalinnal fűszerezett hétköznapiságán, de érezhetően jelen van a szándék, hogy szélesebb rétegek igényeit is kiszolgálják. Így bár elég könnyen meg tud pörögni az autó, ha a gumik még hidegek, egy későn vett féktávtól már szállunk is, mint a kínaiak Jáde-nyula a Hold felé. A százötvennel falba csapódást az alacsonyabb géposztályokban viszont éppen csak némi sérüléssel meg lehet úszni, és ott simán ki lehet jönni padlógázzal vizes aszfalton úgy, hogy járművünk hátul kapar. Ellenben a fizikai kontaktusok remekül megoldottak, hiszen itt végre mindenki nagyjából egyforma súllyal esik a latba, szóval nincs az, hogy ha mi akarunk valakit kitessékelni a fűre, akkor úgy pattanunk le, mint parkolási bírság ellen a fellebbezés, hanem nagyon is realisztikusan megy a nem túl sportszerű, de olykor célravezető adok-kapok.
Hopp, itt pattogzik a festék!
Nem lehet azt mondani, hogy a Project CARS olyan hibáktól hemzsegne, melyek miatt már szalagozzuk is a testünkre a trotilt, és indulunk London felé, de azért akadnak olyan dolgok, melyeknek nem feltétlen örülünk, és bizony a legszembeötlőbb furcsaság rögvest el is vesz vagy tíz százalékot a végső értékelésből. Ez pedig nem más, mint a sebességérzet, ami valahogy elmaradt a fejlesztésre fordított évek folyamán. Lehet, hogy idővel hozzászokunk, de valahogy mégis fura, hogy miközben a sebességmérő 230-at mutat, a motor üvölt, mint este nyolckor a házakat romba döntő hurrikán, a táj mégsem szalad mellettünk úgy, hogy mindezt el is higgyük. Főleg akkor mellbevágó a felismerés, ha egy gokartból ülünk bele valami zártabb verdába, mert míg előbbiben a 80 km/h is nyaktörőnek tűnik, utóbbiban ennek triplája is olyan, mintha az 55-ös kivezetőn haladnánk el komótosan az Útkaparó csárda és a vidáman integető kerékpárosok mellett. Mindezt tetézi, hogy a sebességérzettel együtt a gumicsikorgás is elment inni, mert csak valami sejthető cincogás jön ki a kaucsuk alól, ám ez sehol nincs ahhoz az akusztikus orgazmushoz képest, melyet az Assetto Corsa tudott kissé túlzóan villantani (vagy füllenteni?).
Aztán ott van a sérülések témaköre, melyek szemmel láthatóan még csak-csak, de kormánnyal érezhetően nem hatják meg túlzottan a gépjárművet, bár azért egy igazán kemény csattanástól képes kiszakadni a futómű, vagy megszűnni a motor, főleg a precíziós gépeknél. Idegesítő még a büntetések kivitelezése is, mert már megint az van, hogy ha lecsúszunk az ívről, és netán egyik kerekünk a füvet érinti (ergo, időt vesztünk), a játék azonnal közli velünk, hogy sajna, ezt a körünket nem méri, sőt, ha mindez a célegyenes előtti utolsó kanyarban történik, akkor a következőt sem fogja. Akadtak olyan helyzetek is, amikor már felkészültem a másik verdával történő impaktra, ám nagy meglepetésemre simán áthajtottam rajta, mintha csak szellemautó lett volna, de ez valami arrafelé szokásos dolog lehet, mert ugyanez történt a boxban is, ahol viszont az embereken tudtunk keresztülmenni.
A szezon végén
A játék nem mentes a hibáktól, és ez a sebességérzetes dolog meglehetősen húsba vágó lehet, ugyanakkor a csodás látvány, a zseniális motorhangok, az izgalmas versenyek, a jól felépített egyjátékos karrier, illetve a gyorsan kapcsolódó, zökkenőmentes többjátékos (aztán majd meglátjuk, hogy még nagyobb terhelés alatt, az idő múlásával mit mutat) mód bárkit kárpótolhat. És a helyzet az, hogy ha nem lett volna az Assetto Corsa, akkor most új királyt avatnánk, így azonban a Project CARS csak udvarhölgy lehet vetélytársa mellett, és ez igaz még úgy is, hogy jelen tesztünk alanya szinte minden téren több tartalmat mutat, ám fizika és játékélmény tekintetében egy pinceászka-bokányival elmarad. Szóval, akinek a szép autók és a durva grafika a lényeg, azok ez utolsó mondatomat vegyék tárgytalannak, és élvezzék, amit kaptak, de aki úgy gondolja, hogy a vérlemezkéi nem oxigént, hanem szimulációt szállítanak, annak irány az AC!
