Jópofa - ez az első szó, ami eszembe jut a Plants vs. Zombies: Garden Warfare 2-ről. Mert ahogy az első alkalommal, úgy most is olyan játékot készített a PopCap, amely vicces, szórakoztató, és néha még aranyos is. Még mindig nem tudok betelni azzal, hogy ha a napraforgó lövedéke kifogy, úgy tölt újra, hogy felfelé néz, és a napból nyer energiát. Az viszont látszik, hogy ismét nem a hardcore multiplayer játékokban jártasak csoportja a célközönség, hanem az alkalmi játékosok, valamint a fiatalok, akikből a véres, erőszakos, ördögtől való videojátékok sorozatgyilkost csinálhatnának. A Garden Warfare 2, elődjéhez hasonlóan, egy könnyed, egyszerűen megtanulható játék, amely az újdonságokkal sokkal jobb és több lett. Többnyire.
Kiskertemben kapálgatok
Ugrottunk egy kicsit az időben az első rész eseményei óta, és hiába minden ellenállás, a zombiknak sikerült átvenniük az uralmat Suburbia felett. Sikerük még nem teljes, de jelenlétük számottevő; elfoglalták a szomszédság igen jelentős részét, erődöt építettek, letelepedtek, folytatják a harcot a növények ellen.
A játékban nincs főmenü, helyette egyből a Backyard Battlegroundra kerülünk, ahol az egyik oldalon Őrült Dave és kertjének lakói telepedtek le egy hatalmas fa köré, a másikon pedig Dr. Zomboss agyatlan csicskásai vertek sátrat. Míg a bázisokon elérünk mindent, amit egyébként menüből érhetnénk el (egyjátékos, kompetitív, kooperatív meccseket indíthatunk, statisztikákat nézegethetünk, karaktert válthatunk, megnézhetjük a stáblistát és így tovább), a kapun kilépve rengeteg lehetőség vár minket. A növények központjától délre például focipálya található, ahol egy hatalmas labdát terelgethetünk a hálók felé (pontszámkijelző is van ám, lelátó szurkolókkal meg minden), északra pedig lakóházak, melyek között rejtett mellékküldetéseket, bizonyos, naponta változó feladatok teljesítéséért kapott csillagokkal kinyitható, mindenféle jósággal megpakolt ládákat találhatunk.
A két bázis között félúton egy zászlórúd áll, melyet - miután felhúztuk rá a zászlónkat - ellenfelek egyre népesebb hullámaitól kell megvédenünk. Ez nemcsak kikapcsolódásnak jó, hanem egyrészt negatív következmények nélkül kitapasztalhatjuk, melyik karakter mit tud, másrészt fejleszthetjük őket, valamint érméket gyűjthetünk. (A harc egyébként akkor is szüntelenül zajlik, ha mi nem veszünk részt benne, a gép irányította katonák folyamatosan hadban állnak.) És ez még csak a kezdet.
Nem vagyunk arra kötelezve, hogy belekezdjünk az egyjátékos módba; aki csak online akar elkalapálni másokat, megteheti, de ha valaki hiányolta a kampányt, az most megkapja. Nem egy komoly, csavarokkal teli történettel megáldott kampányra kell gondolni, hanem küldetések sorozatára, közöttük néhány ismétlődővel (például megvédelmezni egy pontot), de teljesen egyedi és meglepő missziókkal is. Nem akarom mindet lelőni, csak két példát említek: az egyikben kukoricából készült repülőről kellett légi támogatást nyújtanunk (akárcsak a Call of Duty 4 emlékezetes, Death from Above című küldetésében), egy másikban pedig kecskék ellen harcolhattunk. Ha - kb. 6 óra alatt - végzünk a kampányokkal (külön kaptak egyet a zombik és egy másikat a növények), új játékmódot oldhatunk fel, és exkluzív kiegészítőket szerezhetünk, amelyekkel megmutathatjuk másoknak, hogy kiálltuk a próbát. Én jól szórakoztam vele, néha tényleg meglepett, hogy milyen zseniális ötleteket pakolt bele a PopCap, úgyhogy egy próbát mindenki tegyen vele, az nem árthat.
Gyere ki a mezőre
A Garden Warfare 2 magját azért még mindig a többjátékos módok adják. Visszatért a Garden Ops, amelyben három társunkkal együtt küzdhetünk meg egyre nagyobb hullámokban érkező zombikkal, illetve ennek fordított variációja, a Graveyard Ops is: a zombik szerepében a védőket alakítjuk, és a gonosz növényeket igyekszünk megnyesni. A Solo Opsban három gépi társat választhatunk magunk mellé, és játék közben bármikor válthatunk, melyiküket terelgetjük.
A kompetitív módok közé összesen egy új került be, a Herbal Assault, amely a Gardens & Graveyards fordítottja: a növények feladata kiskertekké változtatni a temetőket, a zombiké pedig ennek megakadályozása. A többi csak minimálisan változott, javarészt továbbra is más játékokból jól ismert módok PvZ-sített változatai. A pályák viszont nagyon változatosak: Boney Island a kőkort idézi, Sandy Sands alapját az ókori Egyiptom adja, Colizeum - ahogy nevéből is sejthető - az ókori Róma mintájára készült, Frosty Creek havas, a Time Parkban és a Seeds of Time-ban pedig portálokon sétálhatunk át, melyek mindegyike más-más típusú zónába repít. Méretüket tekintve pont megfelelőek, bár aki egy lassabb (egyébként cserébe erős) karaktert választ, lehet, hogy hamar megunja a mászkálást.
A legfontosabb újítás természetesen a hat új karakter, akikkel kiegyenlítődik a felhozatal. Az első részben mindkét oldalon négy-négy típusból választhattunk, viszont nem voltak igazán jól megfeleltethetők egymásnak, és a PopCap most ezt orvosolta. Ám nem csak kiegyenlítés történt, az új hősök többnyire legalább egy vadonatúj képességgel is rendelkeznek. A - szándékosan - legidegesítőbb az Imp, aki ugyan alacsony életereje miatt könnyen elpusztítható (viszont mivel kicsi, nehéz eltalálni), ha lehívja a mech páncélzatot, mindjárt keményebb ellenféllé válik. Összességében elmondható, hogy egy kicsit mindenki szívósabb lett, úgy éreztem, hogy az előző részben kevesebb találat is elég volt a pontszerzéshez. Ez nekem is elvette néha a kedvem, nem tudom, egy alkalmi, kevéssé kudarctűrő játékos hány perc után ordítana rá a tévére vagy monitorra.
Jobb a termés
A megjelenés előtt tartottam attól, az újítások és a tartalom mennyisége nem indokolja, hogy teljes áron árulják a Garden Warfare 2-t, míg az elsőt egy digitális játék áráért vehettük meg. De annyi lehetőség, annyi móka szorult bele, hogy abszolút megéri. A játék a casual rétegnek szól, tökéletes belépő a multiplayer játékok világába, minden, az átlag játékosok életét fölöslegesen bonyolító elem (perkek, ilyen-olyan fejlesztések) nélkül. Viszont még innen is lehetne továbbfejlődni, és reméljük, a PopCap harmadszor is lehetőséget kap erre.
