Ha ránéztek a Persona 5 Strikersre, akkor könnyen lehet, hogy csak egy újabb spin-offot láttok, ami meg akarja lovagolni az alapjáték indította sikerhullámot. Egy utolsó hajrá a Phantom Thieves csapatnak, akik a jövőben valószínűleg már csak kisebb-nagyobb mellékágakban vagy mobiljátékokban fognak felbukkanni vendégszereplőkként. Ha azonban hátra lépünk egyet, akkor magunk is láthatjuk, hogy a Strikers története valójában mélyebbre nyúlik, mint elsőre gondoltuk volna.
Történelmi lépések
Az Atlus a Cathrine megjelentetése után hozott egy komoly döntést és kettéválasztotta a Persona címekkel foglalkozó P Studio csapatát. Az egyik osztag azzal foglalkozott, hogy folyamatosan új játékokat pörgessen ki, míg a másik banda egyetlen feladatot kapott: rakják össze a következő nagy Persona címet. Ez hatalmas kihívásnak ígérkezett, legfőképp azért, mert a csapat, és annak feje, Katsura Hashino elérkezettnek látta az időt a Persona sorozat újraértelmezésére. Elvégre hatalmas technológiai és játékmechanikai ugrás volt a Persona 1-2 és a Persona 3-4 között: a 3D-s tér kihasználásában elért előrelépések következtében a karakterek sokkal kifejezőbbé váltak és a virtuális világok nagyobbak és élettel telibbek lehettek az új hardvereknek köszönhetően.
Kihasználva mindezt Hashino azt tervezte, hogy a következő Persona játék egy nagy világ körüli utazás lesz, vagyis a főszereplők országokat járnak be, nevezetességeket fedeznek fel, közben pedig megismerik saját magukat is. Ezzel együtt a körökre osztott harcrendszert is leváltotta volna egy akcióorientált megoldásra, melyben a harc és az exploráció élménye összefolyik, és nincs megszakítás a kettő között. Aztán becsapott a 2011-es cunami, tragédiák sorai követték egymást Japánban, és egy olyan időszak következett, amit az ország sosem felejtett el. Hashino elérzékenyülve figyelte, ahogy a japán polgárok összefognak és átsegítik egymást a katasztrófán. Ezért kaptuk meg végül azt a játékot, ami a Persona 5 lett. Persze a Persona 5 Strikers történetét elnézve a csapat nem dobta messzire az eredeti elképzelést, évekkel később megvalósíthatták azt, még ha kisebb formában is.
A hősöknek nem jár szabadnap
Nagyjából négy hónappal a Persona 5 eseményei után találkozunk újra a Phantom Thieves csapatával. A metaverse (a világ, ahol a gonosz vágyaktól eltorzult szívek materializálódnak) a Yaldabaoth-szal vívott csata után összeomlott, és amennyire hőseink tudják, a világ emberei békében élik mindennapjaikat. A srácok arra készülnek, hogy együtt töltsék a nyarat, és a terveiknek persze a mi csendes főhősünk, Joker is részese. Visszatérünk a jól ismert LeBlanc kávézóba, ahol egy könnyfakasztó átvezetőben lepacsizunk a régi haverokkal, és eltervezzük, hogy másnap grillezni megyünk. A kajálás persze elmarad, mivel a srácok nyaralása sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mint azt bármelyikük is gondolta volna. Hamar kiderül, hogy a metaverse még mindig megvan, csak a belépési mód változott, és odaát már nem paloták, hanem börtönök várnak.
A rácsok mögött az emberek ellopott vágyai raboskodnak, akik emiatt agyatlan rajongókként istenítik a börtön uralkodóját a való világban. A Persona 5 Strikers nem óvatoskodik a rajongói kultúra kritikájával, de ha valamit megszokhattunk a sorozattól, az a komoly szociológiai témák boncolgatása. Itt sincs ez másképp, de akárhogy is, a hőseinkre hárul a feladat, hogy felnyissák az emberek szemét, és visszalopják elzárt vágyaikat.
Miután leszámolunk az első börtön uralkodójával, kiderül, hogy hasonló problémákkal néz szembe egész Japán. Az emberek agyatlanul szolgálnak celebeket vagy politikusokat, így a Phantom Thieves csapatának ismét akcióba kell lendülnie. Drága jó Sojirónk szerez nekünk egy lakókocsit, amivel aztán útnak indulhatunk új városokba. Ha van sztori, amivel szépen le lehetett zárni a Persona 5 sikertörténetét, akkor ez az.
Kardok, maszkok, pisztolyok
Eddig mondjuk ez akár egy Persona 5-2 is lehetne, és míg alapvetően nem lőnénk nagyon mellé, ha így hívnánk a játékot, a felszín alatt komoly eltérések vannak. A legfontosabb, hogy ezúttal nem egy körökre osztott játékrendszert kapuk: 4 évvel a Persona 5 megjelenése után megvalósulhatott Hashino akcióorientált álma. Amikor a metaverse-ben összeakaszkodunk az emberek tudatalattija által szült szörnyekkel, akkor a szokásos körökre osztott megoldás helyett egy Warriors stílusú harcrendszer fogad bennünket. Kombókra, gyors vagdalkozásra, ügyes kitérésekre és jól időzített Persona varázslatokra épít a móka, ami függetlenül a tempóváltástól magával hozta a széria legjobb elemeit.
Ezúttal is bevethetjük a személyiségünk elnyomott avatárjait, a personáinkat. Ilyenkor megáll minden körülöttünk és becélozhatjuk az ellenfeleket, akiket el akarunk találni, vagy a társainkat, akiket fel akarunk gyógyítani. Az összes buff, passzív hatás, és minden elemi mágia, amit megszoktunk a Persona (és Shin Megami Tensei) játékoktól az itt van, csak a Strikersben céloznunk kell velük. A legnagyobb hatást itt is akkor érjük el, amikor olyan elemi támadást használunk, amire az ellenfél érzékeny. Ilyenkor a szörny földre kerül, és egy gomb megnyomásával bevihetünk egy nagyon látványos All Out Attackot.
Itt az AOA ugyan nem jelent teljes kivégzést, de területre hat és rengeteg sebzést oszt ki (nem beszélve arról, hogy a karaktereink megfelelően lazán néznek ki közben). Ezek mellett vannak Showtime támadások, 1 More kritikus találatok, de össze is fűzhetjük csapásainkat a társaink varázslataival. Az jéghegy csúcsa, hogy a pályák adta lehetőségeket is kihasználhatjuk: az ellenfeleink fejére csillárt ejthetünk, fegyverhalmokból kardokat dobálhatunk, de akár a közeli gördeszkapálya tárolójából is kihúzhatunk egy deszkát, hogy azon lovagolva üssünk szét mindenkit, aki az utunkba áll.
A Strikers fejlesztéséért felelős Omega Force és P Studio páros láthatóan odafigyelt arra, hogy megteremtsen egy egészséges egyensúlyt a Warriors stílusú címek akciókáosza és a Persona játékok kimért, taktikus élménye között. Soha nem éreztem azt, hogy túl sok ellenféllel van dolgom, mégis akkora számokkal néztem szembe, hogy kénytelen voltam óvatosan megközelíteni őket, és kihasználni a Personáim adta lehetőségeket.
A Persona képességek mellett a Strikersben is vásárolhatunk és találhatunk új fizikai fegyvereket, páncélokat, különböző statisztikai bónuszokat kínáló kiegészítőket, de kaját és italokat is vihetünk magunkkal a börtönökbe, hogy azokkal gyógyítsunk magunkon és társainkon. Utóbbi mondjuk ebben a játékban kevésbé probléma, mint a főág epizódjaiban, mert a kilépés egy börtönből nem jelent idővesztést.
Mi újság otthon?
A Persona 3-tól kezdődően a játékok egy naptárrendszert használtak. Iskolába kell járni, edzeni kell, tanulni kell és még időt is kell szakítanunk arra, hogy lógjunk a haverjainkkal, hogy aztán a kötelékeinknek köszönhetően mindenki jobban teljesíthessen a való világ túloldalán. A Strikersben jelentősen nagyobb a szabadságunk: nem szükséges újra felépítenünk a bátorságunkat vagy a tudásunkat, hogy aztán azokkal az emberekkel lóghassunk, akik oldalán már egyszer megmentettük a világot. Mivel nem muszáj a szociális értékeinkkel és kapcsolatainkkal bíbelődnünk, így a naptárrendszernek sincs haszna. A játék követi, hogy augusztus épp melyik napjában járunk, de a napok haladása a sztorihoz van kötve, és játékmechanikailag nincs jelentősége. Ez főleg a metaverse szempontjából fontos.
Nem telik már el egy teljes nap, ha elhagyjuk a túlvilági börtönt, így ha találunk kilépési pontot, akkor visszaugorhatunk a lakókocsinkhoz pihenni, bevásárolni, vagy a haverokkal dumálni. Ugyan kapcsolatépítésre tényleg nincs szükség, de a nagyobb sztoripontok között mindig lesz a srácoknak mondandója, amit érdemes meghallgatni, már csak azért is mert mellékküldetéseket is kaphatunk.
Ezeken felül mivel több városban járunk, a valódi világ több pontját is bejárhatjuk. Nyilván a jól ismert Shibuyában kezdünk, de onnantól új városok, új utcák, új látnivalók és új boltok várnak ránk. Ugyan a valós világbeli helyszínek ezúttal jelentősen kisebbek, mint a Persona 5-ben, azok még mindig érdekesek, nagyon szépen kidolgozottak és mind rejtenek felfedezendő apróságokat. Az új városokban ráadásul új eseményeken vehetünk részt a haverokkal: a piknikezés, a fürdőzés, a tűzijáték, a vásár, csak néhány a Strikers végtelenül cuki pillanatai közül. Ha valaki kevesellte a csapatépítő partikat a Persona 5-ben, az most megkap mindent, amit akart.
A metaverse-ben és azon kívül töltött időnket a játék egy Bonding rendszerrel hálálja meg. Minél magasabb a Bonding szintünk, annál több extra képességet kapunk, melyeket idővel tovább erősíthetünk. Ezek között vannak olyan nagyon alap dolgok, mint a HP- vagy sebzésnövelés, de olyan összetettebb extrák is akadnak, mint a karakterváltáskor kapott Showtime töltöttség növelése. A Bonding mellett persze XP-alapú szintezés is van, de ez már a szokásos megoldás: ölni kell rosszarcokat, értük jár XP, XP-vel növeljük a personáink szintjét, akik cserébe nagyobbakat ütnek és jobb varázslatokat kapnak.
Az XP és Bonding szinteket persze nem csak a fősztori darálásával gyűjthetjük. Ahogy az már Persona játékoknál lenni szokott, itt is vannak bőven opcionális tartalmak mellékküldetések formájában, amiket korábban már kitakarított börtönökben tudunk teljesíteni. Érdemes szépen sorban lepörgetni ezeket is extra felszerelésért és tapasztalati pontokért. Persze nem lepődnénk meg, ha a valakit a sztori hajtana előre, mivel a Persona játékoknak ez a lényege, és a Sega ezúttal is megtett mindent azért, hogy a történetet a világ Japánul nem beszélő része is élvezhesse.
Régi hangok üdvözölnek
A Covid19 sújtotta világban nem lehet csak úgy összegyűjteni egy maréknyi színészt és bezavarni őket egy stúdióba. Az elmúlt egy évben a legtöbb szinkronszínész a saját stúdiójából dolgozott, és míg Matthew Mercernek hallhatóan elkészült a visszhangtörőkkel felszerelt ruhásszekrénye, addig a többieknél nem biztos, hogy minden ennyire rendben volt. Éppen ezért végtelenül tiszteletre méltó, hogy a lányok és srácok kihozták magukból, amit lehetett, és a Persona 5 teljes gárdája visszatért.
Max Mittelman pont úgy hozza a szerethető lázadót Ryuji képében, mint 2016-ban, Erika Harlacher hangja még mindig tökéletesen kelti életre Ann Takamakit, és Xander Mobus is pont úgy nyögdécsel és "aházik" halk főhősként, mint évekkel ezelőtt. A legkellemesebb meglepetést Nolan North okozta, aki (nyilván) tökéletesen hozza az egyik új karakter hangját.
A lokalizációval az az egyetlen apró problémánk akadt, hogy a hangkeverés közel sem tökéletes. A zene az átvezetőkben nem ritkán üvölti túl a színészeket, a harc közbeni szövegeik pedig gyakorlatilag kivehetetlenek. Ez mondjuk pont olyasmi, amit egy megjelenés utáni tapasz helyre rakhatna, így reméljük, hogy erre majd sor kerül a jövőben.
A zenei tálalás egyébként ismét kifogástalan. Az aláfestést ismét Shoji Meguro komponálta, a vokálért pedig a ezúttal is a nevetségesen tehetséges Lyn Inaizumi felelt. Az albumban akad pár Persona 5 klasszikus, amiket új ütemmel és hangszerekkel kevertek újra, de bőven akadnak új, auditív fülpárokat gazdagon kényeztető darabok is. Az Atlus zenei csapata ismét bizonyította, hogy nincs párjuk a JRPG piacon.
Ami a vizuális tálalást illet, minden pont olyan laza és elegáns, mint a Persona 5-ben és a Royalban volt. A menük kiugranak a képernyőből, a karakterdizájnok a legjobban rajzolt animéket idézik, és ezúttal a konzolos verziók kaptak teljesítmény (60 fps körüli) és látványorientált grafikai opciókat is. Ez mondjuk kedves gesztus, de a látványt utóbbi nem sokban javítja, így inkább azt javasolnánk, hogy az akciót előnyben részesítő játékélmény miatt tartsátok a beállításokat a teljesítmény módban.
A maszk alatt
Keserédes élmény volt végignézni a Persona 5 Strikers stáblistáját. A játék pont annyira elvarázsolt, mint nagy elődje, annak ellenére, hogy egy érezhetően kisebb projekt. Ugyan élvezhető mindenki számára, de a Strikers láthatóan azoknak szólt, akik az elmúlt években újra és újra átélték a Phantom Thieves kalandjait. Jó volt újra visszatérni a Persona világába, ismét együtt lazulni Ryujival és Yusukéval, de miközben hallgattam az utolsó dalt, az járt a fejemben, hogy valószínűleg most látom ezeket a srácokat (legalábbis egy ilyen teljes értékű játékban) utoljára.
Az Atlus innen valószínűleg egy új lépcsőfokra lép tovább, és oda már az van felvésve, hogy Persona 6. Egyszerre vagyok kíváncsi és szomorú. A shibuyai csapattól ezzel búcsúzunk, de hamarosan megismerhetjük majd az új karaktereket, az új helyszíneket és az új világokat, ahová a P Studio srácai visznek tovább bennünket. Nem láttuk jönni azt a hatást, amit a Persona 5 mért ránk, és a változást, amit hozott az életünkbe. Várjuk a következő felvonást.
