A Persona sorozathoz nincs fogható a játékpiac felhozatalában. Minden évtizedben csak 1 vagy 2 epizódot kapunk, de amikor az megérkezik, hetekig, akár hónapokig is kitart. Beránt egy másik világba, ahonnan nem ereszt addig, amíg fel nem fedezted benne önmagad és le nem gyilkoltad az aktuálisan rosszalkodó istent, aki így vagy úgy, de uralma alá akarja hajtani az emberiséget. És hogyan fognak középiskolás diákok mitológiai szörnyeket ölni? A barátság erejével.
Nehéz az iskolatáska
A Persona 5-ben egy névtelen, hangtalan főszereplőt játszunk, akit büntetett előélete miatt kirúgnak az iskolájából, kiteszik otthonról, és a próbaideje alatt Tokióba kell költöznie egy zsémbes öregember kávéházi padlására. Onnan kell suliba járnia és jókisfiúként viselkedni a próbaidejének egy éve alatt. Persze a nyugodt diákélet nem tart tovább egy súlyos másfél napnál, mivel kiderül, hogy hősünk át tud menni egy fura, másik világba, ahol személyiségének avatárjával (vagyis a personájával) bosszút állhat a világ legnagyobb csótányain.
Innentől egy modern, tudatalatti Robin Hooddá változunk, aki képes behatolni a rossz emberek szívét jelképező palotákba, ellopni onnan a bűnös vágyaikat tápláló kincsüket, és ezzel jó emberekké változtatni őket a valóságban. A sztorikörítésnek részei túlvilági szellemek, meg egy hosszú orrú öregember, de ha ezekre most kitérek, akkor itt leszünk egy Persona epizód teljes időtartamáig.
Ezek a játékok azért olyan különlegesek, mert nem csak dungeon crawling és szörnygyilkolás történik bennük. Egy valódi, középiskolás diákot játszunk, valódi, középiskolás problémákkal. Oké, hogy a csodavilágban bőrkabátos szuperhősök vagyunk, akik magas sarkú csizmával rúgják oldalba a hét főbűn képviselőit, de a valóságban suliba kell járnunk, vizsgáink vannak (ó igen, dolgozatokat is kell írni), és a barátainkra is időt kell szánnunk. Mindez azért kihívás, mert akár csak a mi valóságunkban, a Personában sincs időnk mindenre: egy naptárrendszerre alapul az egész móka, és minden nagyobb cselekvésünk pörgeti az órát. El kell döntenünk, hogy a délutánunkat tanulással akarjuk-e eltölteni, vagy valamelyik cimboránkkal.
Az időnk erősen limitált, lévén minden nagyobb sztoriküldetésnek határideje van, azokat pedig teljesítenünk kell. Mindennek a tetejében a játékot úgy kezdjük, hogy a karakterünk ronda, ostoba, ügyetlen, gyáva és az érzelmi intelligenciája egy kartondoboz szintjén van. Ezeket növelnünk kell tanulással, fürdőzéssel, baseballozással, ramenes tálak rituális kiürítésével, vagy bármivel, amivel csak tokiói emberek elüthetik az idejüket. A lényeg, hogy embert faragjunk a hősünkből, hogy aztán a haverok szóba álljanak velünk, és együttes erővel legyűrhessük a társadalom szennyét.
Tolvajok az éjszakában
A legfőbb hangsúlyt a történet, a karakterek és dungeon crawling kapja. Mivel utóbbival fogjuk legtöbb időnket eltölteni (már ha nem Safe módban játszunk) fontos volt, hogy ez legyen a legerősebb, és ebben a tekintetben a Persona 5 remekel. Mivel a dungeonok mind egy-egy karakter kifacsart világképét tükrözik, ezért azok brutálisan eltorzult helyszínek, tele az emberiség legrosszabb részeivel és az Atlus művészeinek határtalan kreativitásával. A sztori első rosszarca például egy perverz és gyerekverő testnevelő tanár (a Persona sorozat híres arról, hogy nem finomkodik a durvább témák kapcsán), így a dungeonje tele van fura pózokba állított szobrokkal, agyonvert diákokkal és edzőeszköznek álcázott kínzóalkalmatoságokkal. A vizuális dizájnon túl a paloták (így hívják a karakterek a dungeonöket) tele vannak izgalmas fejtörőkkel, összetett bossharcokkal és számtalan rejtett kis szobával, titokkal, melyeket még sokadjára is élvezet felfedezni.
A harcrendszer is segít izgalmasan tartani a mászkálást: a karakterek personáival körökre osztott küzdelmekben gyűrhetjük le a paloták uralkodóinak alattvalóit. Hasonlóan a Pokémonhoz, itt is a támadások típusa a kulcs, mivel ha sikerül egy olyan elemmel támadnunk egy szörnyet, amelyikre az érzékeny, akkor a földre kerül, mi pedig egy újabb kört kapunk. A Persona 5 harcrendszere úgy lett kialakítva, hogy aki jól választja meg a csapattársait és kihasználja a rendszer lehetőségeit, az egy körből simán hármat csinálhat. Szükség is lesz a taktikus gondolkozásra és az okos csapatépítésre, mivel a Persona játékok a legkevésbé sem könnyedségükről híresek. Ugyan van Safe és Easy mód, ami a történetkedvelőknek lett kitalálva, Normal felett már megszenvedi az ember, ha felkészületlenül lép be az aktuális palotába.
Ettől függetlenül, ha szintezünk rendesen, erősítjük társainkat és magunkat, illetve jó kapcsolatot ápolunk a barátainkkal, akkor bőven kapunk elég eszközt és segítséget ahhoz, hogy minden kihíváson felülkerekedhessünk. Persze még a legjobbaknak is kifogy a manájuk és elfogy az életpontjuk, így időnként ki kell mennünk az aktuális dungeonből, még akkor is, ha közelében sem vagyunk a célpontnak. Ezért fontos az időmenedzsment: időt kell szánnod mindenre, legfőképp arra, hogy az adott intervallumon belül ellopd az aktuális féreg palotájának súlyosan őrzött kincsét. Ha ez nem sikerül, akkor vége a dalnak. Persze vannak barátaink, akik igyekeznek segíteni, hogy ez ne történhessen meg.
Mindenki egyért
A kalandjaink és a Tokióban töltött hónapjaink során nem csak suliba járunk és vizsgákon aggódunk, de rengeteg emberrel megismerkedünk, akik nem biztos, hogy harcban lesznek társaink, de valamilyen formában segédkeznek kalandjaink során. Ha például eleget lógunk a zsémbes vendéglátónkkal, akkor az idővel megtanít minket kávét főzni, amivel feltölthetjük a manánkat a palotás kalandok során. Ha lepacsizunk a helyi doktornővel, hozzásegít minket az átlagon felüli erősségű gyógyszerekhez, de a helyi fegyverkereskedővel is megéri jóban lenni, aki a legjobb páncélokat és késeket fogja leszállítani nekünk az ügyeivel kapcsolatos segítségünkért cserébe.
Tokió tele van érdekesebbnél érdekesebb figurákkal, akikkel érdemes mind mély kapcsolatot ápolni, és nem csak érdekből. Mindegyikük elképesztően kidolgozott karakter, akikkel csak lógni is élmény. Oké, hogy Kawakami segít nekünk lógni az órákról, de sokkal jobban érdekelt az, hogy miért zsákmányolják ki őt egy régi tanítványának nevelőszülei. Akár a csapattársaidról van szó, akár a külső kollaboránsaidról, mindegyikük elképesztő, és történeteik megríkatnak, elgondolkodtatnak vagy legalább egy könnyedebb mosolyt csalnak az arcodra. És igen, csajozni is lehet, de ne szedjétek fel az összeset. Nem lesz jó vége.
A legközelebbi barátainkkal egyébként nem csak szörnyeket ölünk, de osztálykirándulásra is megyünk, a strandra is kinézünk és a tűzijátékot is együtt élvezzük. Ezeket a pillanatokat mind gyönyörű, anime átvezetők teszik emlékezetessé, és segítenek azt érezni, hogy nem csak harcostársakkal, de valódi barátokkal indulunk megmenteni a világot.
Az Atlus a körökre osztott JRPG-k alapelemeinek tökéletesítésén túl a hangulatnak is nagymestere. A Persona 5 Tokiója talán nincs annyira kidolgozva, mint mondjuk egy Assassin's Creed Görögországa, de az utcák tele vannak beszélgető járókelőkkel, a metróállomáson dolgozó riporterekkel, és magányukban ücsörgő hajléktalanokkal. Minden úgy néz ki, mintha egy anime stúdió által képernyőre másolt valóságos várost látnánk, és ha megnéznénk egy fotót a valódi Shibuyáról, akkor a Persona 5-ös ismereteink alapján simán megtalálnánk rajta mindent. Minderre még rásegít Shoji Meguro elképesztő zenei körítése, és egy olyan vizuális dizájn, ami örökké emlékezetessé teszi még menüben töltött perceinket is.
Ez nem egy DLC
Na már most, a fentieket akár az alap Persona 5-ről is elmondhattuk volna, de jelenlegi cikkünk tárgya a Persona 5 Royal. Ez a kiadás a 2016-os eredeti bővített verziója, ami egy szinte tökéletes JRPG-t csiszol tovább. Az Atlus eddig minden modern Persona részből csinált egy vagy akár több verziót, de itt ne a szokásos remasterelésre vagy DLC-kkel megtömött újrakiadásra gondoljatok. A Persona 5 Royal (és egyébként a P4 Golden vagy a P3 FES) teljesen átrendezi a történetet, új tartalmakkal és új karakterekkel dobja fel az egészet, és minden játékmechanikát felülvizsgál egy jobb és csiszoltabb egész érdekében. Azt a mennyiségű újdonságot, ami belekerül egy Atlus-féle újrakiadásba, nem lehet belecsomagolni egy hagyományos, kisebb csomagba. Így lesz egy egyébként is lazán 100-120 órás kalandból egy 140-150 órás monstrum.
A Royallal bevezetett változtatások szinte minden részét érintették a P5-nek, kezdve a harcrendszerrel. Ugyan az alapok maradtak, de megjelentek olyan szörnyek, melyek kellő ütlegelés után felrobbannak és magukkal viszik a többieket, a ritka, komoly XP-t és lootot garantáló treasure démonok is gyakrabban bukkannak fel. A fagyasztási és égetési hatások sokkal többször érvényesülnek, és ha egy-egy kritikus találat után egy barátunknak adjuk át az extra körünket egy Baton Passzal, az már sebzés buffot és egyéb extrákat is garantál.
A hőseink egy új támadási formát is kaptak, ami a Showtime nevet viseli: ezek bizonyos helyzetekben használható, végtelenül látványos (és brutálisan erős) csapások, melyek önmagukban átrendezik a harcok dinamikáját. A sok kicsi változtatás azt eredményezte, hogy az egyébként is pörgős és élvezetes csaták most még taktikusabbak és szórakoztatóbbak lettek. Az Atlus ráadásul kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de átalakította az összes dungeont, így mindegyikben vannak új rejtekszobák, új fejtörők, és egy-egy új ellenfél is akad.
Az újrakiadás egy nagyon fontos pontot is érintett, Mementost. Ez egy hatalmas, procedurálisan generálódó mellékdungeon, ami mellékküldetések teljesítésére és szintezésre szolgál. Az alapjátéknak sokak számára ez volt a legfájdalmasabb pontja, mert szinte semmi nem töri meg az ottani, teljesen monoton harcolról-harcra robogást. A Royal kicsit feldobja az egészet: egy új karakter, Jose megbíz bennünket a Mementosban felbukkanó virágok és csillagos nyomdák gyűjtésével. Virágokkal ugyan csak különböző, egyszer használatos tárgyakat vehetünk, de a nyomdákkal növelhetjük a mementosi harcokért járó XP-t és lootot. Mondanunk sem kell, hogy ez mennyire megkönnyítette a fejlődést, ráadásul a nyomdák levadászása kicsit fel is dobta az egész grindolást.
Kemény telünk volt
A sztori több helyen változott, és bár a nagy egész narratívája változatlan, már az első percekben beugrik az új csapattársunk, hogy kihúzzon minket a bajból. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy jön be egyre több újdonság. Megismerkedünk az új karakterekkel, új közösségi események törik meg a megszokott naptárrendet, és szépen lassan Tokió új helyszínei is feltárulnak előttünk.
A valós életben két új karakter, a később csapattaggá váló Kasumi Yoshizawa és az iskolai tanácsadó, Takuto Maruki dobják fel napjainkat. Előbbi ugyan csak később válik teljes értékű harcostárssá, de ettől még kifejezetten érdemes lesz vele időt tölteni: az ő története az egyik legösszetettebb az összes szereplő közül. Maruki jelenléte olyan, mintha mindig is a P5 része lett volna, és bár kezdetben nem tűnik kifejezetten érdekes alaknak, később meglepően fontos szereplővé válik hősünk életében.
Egy teljesen új városrész, Kichijoji is megnyílik, ahol érdemes lesz eltölteni néhány üres estét. Az egyik ottani klubban például dartsozhatunk vagy biliárdozhatunk a haverokkal, és ha ügyesek vagyunk, akkor a dungeon crawl részek alatt olyan fontos Baton Pass mechanikát is erősíthetjük ezekkel. Hogy minden újdonságot kipróbálhassunk sokkal több szabadidőt is kapunk. Az otthonunkként szolgáló LeBlanc kávéházban még a zűrösebb napokon is eltölthetünk némi időt takarítással vagy olvasással. És persze ott van egy egész új hónap rengeteg új szabadidővel, haverokkal töltött eseményekkel és egy teljesen új dungeonnel. Mivel a januári hónapban gyakorlatilag minden teljesen új, így nem is mesélünk róla: egy Persona játék legfőbb eleme a sztori, így azt mindenki fedezze fel magának.
Ébredj, kelj fel, lépj ki
Az angol lokalizáció egyébként nagyon sokat fejlődött. Az alap Persona 5 furán fogalmazott mondatait sokkal lazább, és természetesebb sorokra cserélték, illetve az egész játékban sokkal több lett a szinkronizált szöveg, amiket az Atlus USA és a végtelenül tehetséges szinkronszínészei gyönyörűen tálaltak nekünk angolul. Az alapjáték szinkronszínészei közül mindenki visszavette a szerepét a Royalra, Tae Takumi színésznőjét leszámítva, így ő teljesen új hangot kapott. Akár angol, akár japán szinkronnal játsszátok majd a játékot, nem fogtok csalódni a tálalásban.
A Persona 5 Royal megkísérelte még jobban tökéletesíteni az egyébként is hibátlan JRPG-t, és nagyrészt sikerrel vette a feladatot. Ugyan nem akkora az előrelépés, mint anno a Persona 4 Goldené volt az alap Persona 4-hez képest, de mégis ez a legteljesebb és legjobb verziója az Atlus csodagyerekének. Akár játszottatok az alapjátékkal, akár nem, mindenképpen érdemes lesz beszerezni, ha valami újra, valami merészre és valami brutálisan hosszúra vágytok.
