A Nintendo megannyi játékára igaz, hogy egészen fiatalok is próbát tehetnek velük és sikereket érhetnek el bennük, ám ezen túl is bármely korosztály számára képesek kihívást és szórakozást nyújtani. Általában ezt a felszínnél sokkal mélyebb rendszerekkel (Pokémon) vagy kőkemény opcionális feladatokkal (Super Mario) érik el, de a Paper Mario-széria más utat választott: bizarr, sokszor megdöbbentően cinikus humorával szórakoztatja az idősebbeket. És persze RPG-nek sem utolsó, még ha különösebben mélynek játékrendszereit talán nem is mindig lehetett nevezni.
Papírkutya és papírkoopa
A sorozat egyes részei mind valamilyen papírral összefüggő dologra koncentráltak: volt már matricás, hajtogatós és festékes epizód is - az új felvonás fókuszában pedig alcímének megfelelően az origami áll. Pontosabban a művészi szintre emelt hajtogatás által jelentett sátáni fenyegetés, hisz a játék fő ellenlábasa Olly király, aki előbb Peachet, majd rajta keresztül a Gomba királyság nagy részét is összehajtogatja és ezzel irányítása alá vonja. A nyalka papírsrác slusszpoénként a már sokat látott híres kastélyt is elrabolja, így természetesen Marióra vár a feladat, hogy mindent visszaállítson a rendes kerékvágásba.
A kaland során szövetségeseink elsősorban a korábbi ellenfelek közül kerülnek ki, elvégre az origami mindenkit fenyeget: a játék legelején börtönbe vetett Mario például részben a parányivá hajtogatott Bowser segítségével lóg meg, de később egy Bob-omb is felejthetetlen társunk lesz, sőt még Kamek is parádés humorforrásként jelenik meg ebben a felvonásban.
Ellenfeleink a csavarnak köszönhetően nemcsak a jól ismert menazsériából kerülnek ki, hanem az összehajtogatott tucatlények és papírmasé "mechek" mellett lyukasztók, befőttesgumi-gólemek és tűzőgépek is cellulóz irhánkra törnek.
Szerencsére a harcrendszer nagyszerű lett, és ezúttal a játék egyik fénypontját jelentik. A széria hagyományos kellékei (az ellenfelek fejére ugrálás és kalapáccsal csapkodás a maguk ritmusjáték-elemeivel) mellett a korábbi Mario-játékok ismerős power-upjai is bevethetők extraként a csatákban. Még maga a csatatér is kihívást jelent: a kör alakú arénák 12 körcikkre, azok pedig négy-négy szeletre vannak felosztva, és a szeleteket minden összecsapás előtt kedvünk szerint tudjuk forgatni és tologatni úgy, hogy a lehető legoptimálisabban érjük el az ellenfeleket, hisz minden fegyver csak adott területen vagy oszlopban hatékony igazán.
Ennek köszönhetően minden csata egy logikai feladattal indul, ahol időlimit mellett kell a lehető legoptimálisabbra kialakítani az arénát - a normál csaták során ennek megoldásával és persze a jól időzített gombnyomásokkal mindent meg lehet oldani egy, legfeljebb két kör alatt. A főellenfeleknél pedig fordul a helyzet: a boss van középen, és Mariónak kell a körcikkeken manővereznie a speciális hatású mezők forgatásával és tologatásával. Szerencsére a folyamatosan adagolt új eszközök, ellenfelek, és csatatér-opciók néhány óránként mindig hoznak valami újat ebbe a rendszerbe, így az a 25-30 órás végigjátszás alatt sosem válik unalmassá.
RPG vagy kalandjáték?
Az Origami King műfajilag szinte besorolhatatlan: a körökre osztott harcok tömege, és a HP-növekedés tősgyökeres szerepjátékos elemnek számít, de az általában idetartozó egyéb kellékek nagy része hiányzik. Nincs szintlépés, nincsenek képzettségek, és a ritkán, ideiglenesen csatlakozó csapattagok sem kapnak komoly szerepet az összecsapásokban. Vannak viszont egyértelmű kalandjáték-elemek, tárgyhasználattal, minifeladatokkal, gyűjtögethető holmikkal és persze rengeteg humorral.
Az egész Mario-univerzumra jellemző egyfajta kajla hangulat, de minél tovább játszunk az Origami Kinggel, annál több kifejezetten bizarr pillanattal fogunk találkozni. Olivia, állandó kísérőnk például a túlontúl szájbarágós Nintendo-segítők paródiáját alakítja, Luigit megint lépésről lépésre alázza meg a program, és csaknem minden egyéb karakter is imádnivalóan félbolond. A szereplők minduntalan áttörik a negyedik falat, nyíltan beszélgetnek a korábbi események valószerűtlenségéről, mindenki papírral kapcsolatos szóviccek tömegét önti a nyakunkba - és szerencsére nagyszerű az angol fordítás. Hogy még jobban lehessen szeretni, az Origami King néha teljesen megkavarja a dolgokat: egyszer egy vadítóan őrült tévés játékműsorban kell szerepelni, aztán pedig az év egyik legmeghatóbb, tényleg megkönnyezhető jelenetével fogunk találkozni, emiatt a játék által kiváltott érzelmek skálája hatalmas.
Csak hajtogasd!
Az új Paper Mario talán nem a sorozat legkiválóbb tagja, de sokkal jobb játék, mint a legutóbbi részek. Vidám, magával ragadó és ötletes, csak szórakoztatni akar. Ebbe belefér, hogy amúgy is fura karakterei rövid táncos-zenés kupléban törjenek ki, ugyanakkor megdöbbentően nagy nyílt terekkel meg tudja teremteni egy open-world játék illúzióját is. Zenéit órákkal később is dúdolja az ember, és 10 év múlva is gyönyörűnek fog számítani stílusos látványvilága miatt. Nem olyan eposzi léptékű, mint a Breath of the Wild és nem annyira mikromenedzselős, mint az Octopath Traveller, de arra tökéletesen alkalmas, hogy felvidítsa egy pocsék év őszét.
