Ha valaki először hallja One Punch Man: A Hero Nobody Knows alapötletét, annak óhatatlanul is megfordulhat a fejében, hogy mekkora hülyeség már ez, mégis hogyan működhetne egy játék (főképp egy multis lehetőségekkel is bővített verekedős játék), ha a főhős annyira túltápolt, hogy bárkit leterít egyetlen ütéssel? Jogos felvetés, annak idején valószínűleg ugyanez felmerült a mangával és az animével kapcsolatban is. A válasz pedig egyszerű: a One Punch Man gyakorlatilag a szuperhős sztereotípiák zseniális paródiája, melyben a főszereplő, Saitama számára egyáltalán nem a heroikus, végtelenül túltolt és teátrális szuperhős-szupergonosz összecsapások jelentik az igazi drámát (sőt, mivel valódi kihívást nem jelentenek számára, ezek inkább csak untatják), hanem olyan hétköznapi nyomorúságok, mint hogy folyamatosan le van égve, vagy hogy hiába őrizgette a szórólapot, megint lekéste az akciós napot a helyi diszkontban. És hát az is, hogy úgy tűnik, képtelenség egy igazán ütős játékot csinálni róla - hoppá, lényegre térés-erő: aktiválva!
Punch Force
A fejlesztő Spike Chunsoft nevéhez számtalan remek, patinás sorozat fűződik - elég csak a Dragon Questet vagy a Danganrompát kiemelni -, de tavaly, a benne rejlő potenciálhoz képest kiábrándítóan középszerűre sikeredett Jump Force-szal nagyon sok anime-rajongónál elrúgták a pöttyöst. És ami még rosszabb, sajnos keleten a helyzet változatlan, mert immár a One Punch Man-fanok is csatlakozhatnak a Naruto, a One Piece és a Dragonball elkenődött rajongóihoz. Ugyan a Spike Chunsoft itt-ott érezhetően tanult a Jump Force hibáiból, azért a One Punch Man: A Hero Nobody Knows se ugrotta meg a (jóindulattal is) erős közepes szintet.
Rajtam hősruha van, de Saita más
A játék fő struktúrája leginkább a Naruto Ultimate Ninja Storm sorozatból lehet ismerős: kreálunk egy névtelen, de annál elszántabb hőspalántát, majd szabadon kószálhatunk a Jump Force-ban is remekül (nem) bevált, ötlettelen, de legalább igénytelenül összetákolt térképen, elcsevegve már ismert karakterekkel, haverkodva más hősökkel, küldetéseket vállalva, melyekért tapasztalati pontot, illetve egyéb, istápolásra és hőstápolásra költhető pénzeket szerezhetünk.
Az összecsapások menete szintén nem túl újító: 3v3 meccseket játszunk, cserélgetve (ezzel gyógyítva is) karakterünket és a küldetéstől függően mellénk szegődő egyéb hősöket. Egyrészt klasszikus verekedős hagyományokat idéző módon kombózgatunk és különleges mozdulatokat használunk, de az RPG elemek is csavarnak lehetőségeinken, mivel hősünk a szintlépésekkel szívósabb és erősebb lesz, illetve extra mozdulatokat is találhat, melyeket beépíthet arzenáljába.
Néhány meglepetés a pofonládában
Két jópofa ötletet érdemes kiemelni: egyrészt a "field eventeket", azokat a véletlenszerű, mindkét felet érintő eseményeket (pl. meteorzápor), melyek adnak némi extra izgalmat a bunyók során; ezek váratlan nehezítést jelenthetnek (pl. "a hős ég! riadó!"), de új taktikai lehetőségeket is. A másik érdekes megoldás, hogy társaink nem azonnal állnak rendelkezésre, hanem legtöbbször várni kell rájuk (öröm nézni a számláló fölött, ahogy Mumen Rider végtelen elszántsággal tekeri a bicajt a város túlsó feléből), de ez a várakozási idő lerövidíthető, ha ügyesen és látványosan harcolunk. Ahogy haladunk előre, egyre jobban kipattintott hőskollégák felbukkanására számíthatunk, akiknek brutálisabb speciális mozdulatai kulcsfontosságúak lehetnek - nyilván Saitamával az élen, aki nevéhez méltó módon egy ütéssel lezárja a legtöbb vitás helyzetet. Az ő megjelenései amúgy mindig eseményszámba mennek, és vitán felül ezek a játék legszórakoztatóbb részei.
A Jump Force-hoz képest tényleg jobban odatette magát a Spike Chunsoft és tanult néhány hibájából, főleg a harcok terén. Sokkal izgalmasabb vagy változatosabb küldetéseket azonban most sem sikerült kitalálni; a tálalás, a szabadon bejárható térkép igénytelensége, a szűkmarkúan adagolt átvezetők mind azt sugallják, hogy azért ez egy sokkal-sokkal jobb játék is lehetett volna.
