Nem egy fejlesztő próbálta már játékos formába önteni azt a mókás kalandot, amely 22 évvel ezelőtt indult a Shōnen Jump oldalain. Ettől függetlenül igazán jó nyílt világú játékot még senkinek sem sikerült összeraknia a One Piece elemeiből, pedig maga a sztori elvileg tökéletes lenne erre. Adott egy csapat különleges erőkkel és még különlegesebb személyiségekkel megáldott karakter, akik járják a nagy világot egy titokzatos kincset keresve. A történet üvölt a sandboxos feldolgozásért, amit ugyan most megkaptunk, de mégsem teljesen őszinte a mosolyunk.
Kincs, ami nincs
Ha valamire nem lehet panaszunk, az a World Seeker sztorijának körítése, amit a One Piece írójának, Oda Eiichirónak köszönhetünk. A játék elején Luffyt és barátait, a szalmakalapos legénységet a Prison Islanden találjuk; azért érkeztek a szigetre, hogy felmarkoljanak egy ott rejtőző titokzatos kincset. Mint kiderül, a kincs átverés volt, és a létezéséről szóló pletykát a sziget önjelölt uralkodója, Isaac terjesztette el annak reményében, hogy magához csalhassa vele a kalózokat, és bebörtönözhesse őket. Terve többé-kevésbé sikerrel jár, és elfogja csapatunk nagy részét, leszámítva Luffyt, aki magára marad a számára ismeretlen világban. A cél innentől az, hogy Luffyt (és sajnos csak és kizárólag őt) irányítva beutazzuk a hatalmas helyszínt, megismerkedjünk a lakókkal, és kiszabadítsuk a bajbajutott haverokat. Utazásunk során egyre többet megtudunk majd Prison Islandről, amit egyébként Isaac és csapata telerakott szupermodern kalózbörtönökkel. A lakosság egy része nem nézi ezt jó szemmel, és komoly konfliktusok kerekednek a tengerészgyalogságot támogató és jelenlétüket ellenző csoportok között. Luffy persze segít, ahol tud, és idővel nem csak a szalmakalapos csapat tagjaiért, de a szigetlakókért is a magasba emeli majd gumiökleit. A sztori tálalása meglehetősen izgalmasnak tűnhet, és egyébként az első pár órában a játék hihetően hazudja azt, hogy érdekes és kalandos órák előtt állunk. Prison Island kifejezetten változatos és szép látványt kínál, de mivel fővárosán kívül nincs túl népes lakossága (és azok is csak egy helyben álldogáló NPC-k), nagy, nyílt világunk egy meglehetősen kihalt, statikus háttérdíszlet érzetét kelti. Ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a Ganbarion művészeti csapata komoly munkát fektetett a világ vizuális részébe.
Spagettikarok és papírkatonák
Egy ekkora helyszínt persze nem lenne nagy élmény bejárni, ha kocognunk kellene mindenhova. Hála Luffy gumikarjainak, futkorászni nem is kell majd sokat: hősünk a gumigyümölcs fogyasztása után hosszú méterekre előre tudja lendíteni végtagjait, ami nagyon jól jön az utazáshoz. Belekapaszkodhatunk tetők peremeibe, fák ágaiba, lámpaoszlopok csúcsaiba, és ki tudjuk lőni onnan magunkat. A dolog közel sem annyira gördülékeny, mint a Spider-Manben a lengedezés, de a megoldás fejleszthető, és idővel a gyorsutazási lehetőségre sem lesz szükségünk nagy távolságok áthidalásához. Persze, ahogy ugrálunk és röpködünk az épületek között, a katonák belénk fognak kötni, és ekkor lép előtérbe a World Seeker egyik legerősebb és egyben leggyengébb része: a harcrendszer. Alapvetően egy meglehetősen egyszerű megoldásról van szó, abból áll, hogy megnyomjuk a gombot, mire Luffy véghez visz valamilyen támadást. Az alapütést nyomkodva közelről csépelhetjük az ellent, a távolsági gombbal méterekről küldhetjük állba a katonákat gumiökleinkkel. Ahogy haladunk a játékban, egyre több különleges támadást és harcformát nyithatunk meg, de amennyire menőn néznek ki ezek, annyira haszontalanok. Ellenfeleink többségét a sima ütlegeléssel agyon tudjuk verni minden különösebb nehézség nélkül. Az egyszerű talpaskatonák mellett idővel megjelennek pajzsos, késdobáló és egyéb eszközöket használó ellenfelek is, de mindet elagyabugyálhatjuk alapütésekkel. A főellenfeleknél néha elhasználtam egy-egy komolyabb, az akció hevében ellőhető szuperképességet, mint a Red Hawkot de egyébként egy pillanatig sem éreztem, hogy szükségem lenne mondjuk a negyedik fokozat előnyeire egy ütközet lezavarásához. Mivel maga a harc nem kifejezetten élvezetes vagy izgalmas, a bunyó kiváltó okának kellene szórakoztatni bennünket, ám ez is épphogy csak rendben van.
Melós ez a kalózélet
Prison Island tele van segítségre szoruló NPC-kkel, akik ilyen-olyan jutalom fejében felkérnek bennünket különböző feladatokra. Míg a jutalmak többsége viszonylag hasznos (a legrosszabb esetben is kapunk Luffy fejlesztésre használható képességpontokat) maguk a küldetések megragadtak a 2000-es évek eleji MMORPG-k szintjén: menj ide, menj oda, szedd össze ezt-azt, aztán hozd ide, fizetek 20 fillért. A mellékes feladatok nagy része monoton rohangálás és ütlegelés, de szerencsére vannak küldetések, amelyek betekintést engednek a sziget életébe, így legalább a sztorival kapcsolatos extra információkkal gazdagodunk. Utazásunk során több One Piece-karakterrel is lepacsizunk, akik egyébként mind rendelkeznek karma ranggal. A karma jelöli, mennyire vagyunk haveri kapcsolatban az adott karakterrel, ezt pedig bizonyos missziók teljesítésével növelhetjük. Minél nagyobb a karma rang, annál több jutalmat és szórakoztató sztoripillanatot nyithatunk meg, ez utóbbiakat leginkább a One Piece-rajongók fogják igazán értékelni. Ha a küldetések ledarálása fele olyan szórakoztató lenne, mint a karakter-interakciók, akkor már semmi baj sem lenne a World Seekerrel. Egy idő után a csapatunk tagjaival összerakhatunk különböző eszközöket és ruhákat is, kerülnek a képbe a küldetésekkel feloldható receptek és felkutatható nyersanyagok. A maximalisták rengeteg időt eltölthetnek majd minden elérhető tervrajz begyűjtésével és minden karakter karma rangjának kimaxolásával, továbbá kihívások teljesítésével. Opcionális tartalomból nincs hiány, éppen ezért szomorú, hogy a játék élvezetét lerontja az unalmas csapkodás és a járkálás az élettelen világban.
Majdnem sikerült
A World Seeker egy ellentmondásos játék. A világ szép, de üres. A sztori király, ám végigjátszani unalmas. A harc lendületes és látványos, ugyanakkor monoton és agyatlan (ami komoly eredmény, tekintettel a rengeteg feloldható harcformára). Fejlődési rendszer van, de majdnem haszontalan. Minden, ami kiemelkedő ebben a játékban, az nem a Bandai Namco vagy a Ganbarion érdeme, hanem Oda Eiichiróé. Ettől függetlenül a nagyjából 20 órányi játékidő élvezetes lehet annak, aki megszállottan szerelmes a One Piece világába. Ha valamit sikerült elérnie a fejlesztőknek, az az, hogy nem vettek el semmit a manga kalandélményéből és varázslatából. A grafikai körítés kifejezetten kellemes, és valahol az animációs sorozat őrülten stilizált világa és a Jump Force kényelmetlenül realisztikus ábrázolása között egyensúlyoz. A zenei aláfestés ugyan nem olyan erős, mint az animeszériában, de stabilan megtámasztja a játék tényleg varázslatos hangulatát. Ezért vagyok igazán dühös a fejlesztőkre: majdnem sikerült egy olyan, igazán ütős One Piece játékot csinálniuk, amelyet bátran ajánlhattunk volna azoknak is, akik nem ismerik a szériát. Sajnálatos, hogy ez az egyetlen szó elválasztja a közepeset a kiemelkedőtől.
