A három évvel ezelőtt megjelent One Piece: World Seeker tökéletes formulára építkezett. Adott volt egy nagy, nyitott világ, amit Luffyt, a gumitestű kalózt terelgetve járhattunk be, és mivel a One Piece főhőse hibátlan alany egy sandbox akció-kalandhoz, működnie kellett volna a koncepciónak - de a World Seeker minden fontosabb próbánál elhasalt. A sztori és harcok unalmasak voltak, amit tetézett, hogy a játék túl hosszúra és jellegtelenre sikerült. Nem is őriztük meg sokáig az emlékeinkben.
A január 13-án debütált One Piece Odyssey hasonló alapokról indult. Gyönyörű és hangulatos világa csak arra várt, hogy az utolsó négyzetméterét is felfedezzük a Straw Hat Pirates legénységével. Ez azt jelenti, hogy Luffy összes haverja velünk tart az úton, tehát igazán remek csapat állt össze a körökre osztott JRPG-hez. Épp ezért elszomorító, hogy se izgalmas sztorira se kellően komplex harcrendszerre nem futotta a fejlesztők erejéből, így az Odyssey is híján van azoknak a tulajdonságoknak, amelyek maradandó élménnyé tehetnék. Egy mintát látunk kibontakozni, azonban még nincs minden veszve.
Hol a kalapom?
Eiichiro Odát, a One Piece alkotóját nem kifejezetten a csavaros történeteiért szeretjük, mindazonáltal ügyes mangaka, akinek a művészeti stílus, karakterírás, a humor és az akció az erőssége, ezeket az elemeket pedig az Odyssey-ben is pozitívumként lehet emlegetni. Cseppet sem meglepő módon ez a kaland pontosan úgy kezdődik, mint bármelyik nagyobb sztoriszál a mangából vagy az animéből.
A Straw Hat Pirates csapata egy ismeretlen szigeten landol, a hajójuk majd' szétesik, Luffy pedig elveszti kedvenc kalapját. Az első feladataink tehát arról szólnak, hogy meg kell keresnünk a szétszóródott legénységünket, találnunk kell eszközöket a hajónk befoltozásához, és persze a szalmakalapról sem feledkezhetünk meg. A sztori innen gyűrűzik tovább két nagyon érdekes szereplőnek, valamint elemi viharoknak köszönhetően. A játék írói sosem bonyolítják túl a cselekményt, de aki szereti a One Piece konfliktusait, az itt is megtalálja majd, amit keres.
A történet legerősebb tartópillérei egyértelműen a karakterek, akik közül egyszerre négyet küldhetünk csak csatába, de a többieket kedvünk szerint cserélhetjük be, ha az adott helyzetben ezt szükségesnek ítéljük. Mindenkinek megvan a maga szerepe az eseményekben, és mindenki megcsillogtathatja az anime epizódjaiban már látott erősségeit.
Ebből logikusan az következne, hogy a nagy, animés pillanatok szórakoztatóvá teszik a harcokat, és azokkal együtt az egész játékot, de a gond az, hogy nagyjából a századik, nevetségesen egyszerű csata után marha unalmassá válik még Usopp befőttes gumis manővere is.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Ami az egyiknek szemét…
Ahogy fentebb említettük, egy körökre osztott JRPG esetében kulcsfontosságú, hogy a harcrendszer izgalmas legyen, de sajnos ez még a Straw Hat Pirates félőrült társaságával sem jött össze. Én szoktam lenni az utolsó, aki a kihívás hiánya miatt panaszkodik, de az Odyssey elérte, hogy visszasírjam a Shin Megami Tensei V legbugyutább bossharcait.
Érthetetlen, miért nem tűnt fel a fejlesztőknek, hogy az összecsapások iszonyatosan könnyűek. A játék csak úgy halmozza a nyakunkba az XP-t, aminek köszönhetően mindig jóval erősebbek leszünk, mint az ellenfeleink. Ennek megvan az az áldásos hatása, hogy nem kell grindolnunk, sőt ha ki akarunk hagyni csatákat, akkor szabadon megtehetjük anélkül, hogy aggódnunk kellene a szintünk miatt. Viszont azzal jár, hogy nagyjából a tizedik óra magasságában már minden csetepatét gépiesen, kényszerűségből elvégzett feladatnak érzünk. Ráadásul miként a World Seekerben, úgy most sincs annyi spiritusz a sztoriban, ami indokolná a hosszúra nyújtott játékidőt. Nem is csoda, hogy hamar ellaposodik.
Valamennyit azonban javít az élményen, hogy a cselekmény során lehetőségünk van újraélni a One Piece történetének több fontos pillanatát is, ezek a missziók valóban remekül sikerültek. Ez és a tény, hogy együtt lóghatunk 40 órát Luffy haverjaival (akiknek rengeteg cuki és vicces pillanatot köszönhetünk) segíthetnek a lelkesedés fenntartásában, de ez csakis a keményvonalas One Piece-rajongóknál működik.
Van itt kincs, csak nagyon mélyre ásták
Ez egyben a játék legnagyobb hibája és legerősebb pontja is. Ha olyasvalaki ül le elé, aki csak nagyjából van képben a One Piece-szel, de valójában csak egy jó JRPG-t keresett, az nagyot fog csalódni. Az Odyssey mechanikái között nagyítóval sem találunk semmi egyedit, különlegeset, izgalmasat, ezzel párhuzamosan a sztori hiányt szenved a padlón koppanó állakat eredményező fordulatokból, és a felfedezhető világ varázsa hamar elillan, amikor harmadszor kell végigmennünk ugyanazokon a folyosókon.
A látvány a helyén van, köszönhetően Eiichiro Oda jellegzetes stílusának, továbbá a zene és a humor is hibátlan. Ezek viszont egy One Piece-rajongó számára sokkal többet nyomnak a latban, ők pedig valószínűleg a harcrendszer gyengeségeit is elnézik majd azért cserébe, hogy ismerős karakterekkel vehetnek részt ismerős kalandokban, melyek aztán egy teljesen új mederbe terelik hőseink életét. Magyarán az Odyssey-t annál jobban élvezed, minél erősebben kötődsz Luffyékhoz. Ám ha ez a kapocs felszínes érdeklődést takar csupán, akkor inkább engedd el, találsz ennél sokkal jobb JRPG-ket a piacon.
