Bármennyire is megdöbbentő ez most, én nem a Gyu vagyok (hosszú ideje minden évben ő tesztelte a sorozatot – a szerk.). Ennek fényében idén kicsit más szempontok szerint ismerkedünk az évente visszatérő NBA 2K sorozat legújabb tagjával: egy casual játékos szemével. Már csak azért is, mert láttam Gyút játszani, ízekre szedett volna engem bármikor, ezért nem fogom azt hazudni, hogy én vagyok itt a Török Péter, majd felkoncolom szakértő szemmel jól ezt a játékot.
Annak idején Dreamcasten volt szerencsém az első részhez (imádtam), azóta nagyjából két-háromévente ülök le haveri alapon játszani, nem tud érdekelni az „évente valamiben kicsit változtatunk” szériaelv, és az NBA-t is akkor követtem utoljára elvetemülten, amikor még Pacers-fanatikus voltam Jermaine O'Neal és Reggie Miller hőskorában. Ugyanakkor azt gondolom, hogy igenis érdemes nem hardcore szemmel vizsgálni egy sportjátékot, mert nemcsak az elvakult sportrajongóknak szól; igenis az is olvasson most tovább, akit nem érdekel az NBA annyira.
Egyszerűen azt kell látni, hogy egy játék hogyan képes úgy érdeklődést, szenvedélyt, rajongást kelteni az emberben, ami akár fanatikussá is teheti (gondoljatok csak a Gran Turismo-rajongóra, aki a játék miatt lett igazi autóversenyező, még filmet is akarnak róla csinálni). Vajon az NBA 2K14 képes lehet meghódítani egy hétköznapi ember szívét?
Kimész a pályára, beleadsz 110 százalékot
Nyilván az kell a parasztnak, hogy vakítsák – engem is azzal vett meg a játék az elején, hogy a prezentáció lenyűgöző. Most LeBron James került a borítóra, így az intró is róla szól, kicsit talán túlságosan is. Nem mintha nem lehetne tisztelegni a nagy reményekkel indult, de csak kemény harcok árán legendává érett Heat-sztár előtt, idén nagyon rá akartak építeni mindent. Saját sztorimódot kapott, ő válogatta a zenéket (Gyu most azt írná, hogy a hip-hop monoton és unalmas, és csak a Phil Collins-féle In The Air Tonight nyugtatta a lelkét kicsit, de szerintem egyébként tökéletesen ideillő és hangulatos soundtrack lett a végeredmény), az ő arca köszön vissza mindenhol. Ha valaki csak annyit tud a kosárlabdáról, hogy régen viccesen kinéző fehér fiúk játszották, aztán volt egy Michael Jordan, akkor neki talán furcsa lehet ez a sztárolás, de szükség van új legendákra, értem én.
Egyébként tetszik – mondaná Bástya elvtárs, és igaza is lenne, mert minden pofás. A Stat Inc. munkájának köszönhetően az online Roster mindig naprakész, statisztika, meccsek, sérülések, estleges csapatváltozások azonnal láthatók, integrálódnak a játékba, és persze megkapjuk az NBA liga összes csapatát, a legendás klasszikusokat és a szerintem tök felesleges Euroligát is.
A menü viszonylag könnyen kezelhető – azért is, mert egy kicsit minden ismerős. Ez pedig azt jelenti, hogy nagy változás nem történt. A kulcs játékmódok mint a MyPayer, a MyTeam vagy a The Association továbbra is szerepelnek, és gyakorlatilag ugyanúgy működnek, mint tavaly.
Míg a MyPlayer mód valószínűleg a legjobb karriermód a sportjátékok körében, addig a MyTeam még az új funkciók tükrében is csak utánérzés hatását kelti az EA-féle Ultimate Teamhez képest (már ahogy én emlékszem rá így messzi távolból). Az online módokban visszatért a Crews mód azoknak, akik egyéni csapataikat szeretnék próbára tenni a hálón mások ellen nyomulva, ám más nagy változás nincs. Ott van még a Blacktop is a Street fanoknak, nekem ez még az NBA 2K12-ben Legends Showcase DLC-ként jobban bejött, de nem rossz móka.
LeBron, a jövődbe látok
Az egyetlen teljesen új mód a tavalyi, Michael Jordan által reklámozott módot felváltó Path to Greatness, ami a Jordan Challenge nosztalgikus pillanataival szemben egy lehetséges jövőt képzel el a borítót is gazdagító LeBron számára. Különböző bajnokságokon kell végigvezetnünk hősünket, de nem fogunk teljes évadokat lejátszani, csak azokat a fontos meccseket, amelyek előrébb lendítik a cselekményt. Első körben el kell döntenünk, hogy szeretnénk-e a Miami Heat soraiban maradni, vagy elcsábulnánk másfelé – kétféle sztorit jelent ez, de végül is kosarazni fogunk mindenképpen, tehát a történetnek pontosan annyi jelentősége van, mint a pornófilmben a mosógépszerelő monológjának, mielőtt eldugaszolja a neglizsében unatkozó háziasszonyt a kanapén. Hamar el is untam magam itt, viszont pont elég volt ahhoz, hogy ráérezzek, valami nagyon megváltozott.
Profi kontroll, még profiknak se
A legnagyobb változtatás valószínűleg az irányítás beállításain történt, semmi nem ott van, ahol korábban megismertük. Jó, ez erős túlzás, de ha van egy bevett gyakorlatod, amit rutinszerűen követsz, akkor nagyon megzavar a sok apró változás. Pedig érezhetően minden realisztikusabb, pontosabb, elképesztő cseleket, élethű mozgásokat, zsákolásokat és passzokat lehet nyomatni – de milyen áron? Mintha a feng shui okán anyám éjszaka átrendezné a szobát: lehet, hogy jobban áramlik a chi, de ettől még reggel izomból nekimegyek a zoknis szekrénynek.
Azok, akik már mesteri szintre fejlesztették a korábbi részek által lefektetett alapokat, most valószínűleg fanyalognak, de az új séma olyan részletességet ad, hogy megéri újra nekiesni a tanulásnak. Ezzel csak az a baj, hogy a tutorial nehézkes, unalmas, túlságosan aprólékos, és hamar felrántjuk magunkat. Inkább sok meccset érdemes játszani, és ráébredni közben azokra a finomságokra, amelyeket az idei epizód tartogat – csak valahogy nem sikerült ezt okosan átadni. Rengeteg új mozgást tesz lehetővé a jobb analóg kart használó mechanika, a dobás is nehezebb, de életszerűbb így, viszont néha egy-egy pillanatig éreztem meccsek alatt, hogy milyen kemény dolgokat lehet most már véghezvinni. Szóval vegyesek az érzéseim, mert az irányítás nem rossz, de megújított irányításként már zavaró, kiakaszthat sok embert, a kezdőknek pedig túlságosan komplexnek tűnhet.
A kosaras nem hülye
Az új mozdulatok persze nem indokolatlanul kerültek a játékba, ugyanis a gépi ellenfelek az idén rendesen bekeményítettek, már alacsonyabb nehézségi fokozaton játszva is komoly problémákat okozva. A tavaly feljavított passzmechanikával gyakran könnyű volt elsuhanni a gép mellett, de idén ők is igazodtak az új tempóhoz. Ha túl sokat ácsorgunk, a védelem teljesen ránk száll, vadul kapkodva a labda után minden adódó alkalommal, mint ahogy egy rosszul időzített passz is véget vethet a támadásunknak. Szóval ez a része a játéknak teljesen rendben van annak ellenére, hogy akadnak még most is bugok, vak bírók, beakadó játékosok.
I Almost Love This Game
A Kevin Harlan-féle kommentátorcsapat, a zseniális, tévéközvetítés élményét nyújtó prezentáció, a sokféle játékmód és az elképesztően realisztikus mozdulatsorok miatt az NBA 2K14 megérdemli a vállveregetést. Sportjátéknak kiváló darab, de nem újított eleget, és a kezdők számára túlságosan nehéznek, bonyolultnak tűnhet.
Én még az a generáció vagyok, aki két gombbal játszotta az NBA- és NHL-meccseket 16 bites konzolokon, hiányzik ez az életérzés, a casual gyönyör. Elérjük szépen a szimuláció határait, de az új közönséget is meg kellene hódítani valahogy. Kíváncsi vagyok, hogy a visszatérő NBA Live széria hogyan tervezi elérni a tömegeket, de valakinek azokra is gondolniuk kellene, akik nem úgy írják alá a cikket, hogy: Gyu.
