Nem látszik nyugodni a Namco Bandai, amíg minden hónapra nem jut egy-egy újabb animefeldolgozás. Csak idén érkezett már tőlük Sword Art Online, Boruto, Gintama, Full Metal Panic, Dragon Ball, Seven Deadly Sins és Little Witch Academia - hogy a Gundam-áradatról már ne is essék szó. Ez persze így van, mióta világ a világ - a nagy különbség a régi időkhöz képest az, hogy a legtöbb ilyen program már megjelenik Nyugaton is. Ez történt a My Hero Academia feldolgozásával is, annak ellenére, hogy ez a széria azért népszerűség tekintetében nem azon a szinten áll, mint a One Piece vagy a Dragon Ball. Ez persze önmagában nem gond; sőt, néha talán még nagyobb örömet is jelent, ha egy ismeretlen, ám remek szériához kerülhetünk közelebb egy nagyszerű játékon keresztül.
All Might vs. All For One
Az előző mondatnak legalább az egyik fele igaz: a My Hero Academia a jelenleg futó sónen - azaz a tiniközönségnek készült, akcióval és drámával teli - animeszériák egyik legjobbja. Azon túl, hogy a stílus minden kötelező kellékét felmutatja, mindenképpen egyedi vonásának számít, hogy nyilvánvalóan az amerikai szuperhősös képregények jelentik fő ihletforrását. Itt is kosztümös-köpenyes hősök csapnak össze a világ elpusztítására vagy legalább kizsákmányolására készülő ellenfeleikkel, és persze mindenki kreatív módon használja különféle képességeit. A legpontosabb konkrét párhuzam talán a Marvel-féle Inhumans lehetne, hiszen e világban is egy véletlen esemény hatására váltak különlegessé a civilek. Igaz, itt nem csak néhány kiválasztottal történt ez meg, hanem szinte minden ember rendelkezik valamilyen speciális erővel, még ha a legtöbben ezt nem is használják ki.
Természetesen ízig-vérig japán anime a My Hero Academia, tehát a szereplők ritkán idősebbek 18 évesnél, hajuk színpompás, és persze mindenki egy gimnáziumjellegű hősképzőben tanulgat, tinidrámák közepette megvédve a világot minden rosszarcú és/vagy mutáns jöttmenttől. A széria központi alakja Izuku Midoriya, egyike a hősképesség - azaz quirk - nélküli civileknek. Gyermekkorának tekintélyes részét épp ezért kegyetlen gúnyolódások céltáblájaként tölti, de természetesen minden megváltozik, amikor a világ legnagyszerűbb hőse, All Might ráhagyományozza a benne rejlő elképesztő erejű quirket. A sorozat lényegében Midoriya belépéséről a hősneveldébe, no meg csatáiról és személyes kapcsolatainak alakulásáról szól.
Digitalizálva
Hiába azonban az anime (és még inkább: a manga) nagyszerű világépítése és sok remek karaktere, a játékról ordít, hogy azoknak készült, akik már e nélkül is töviről hegyire ismerik ezt az univerzumot. A sztorimód például számomra érthetetlenül nem az elejétől fogva veszi végig a Midoriya körül zajló eseményeket, hanem az anime második évadának felétől indul el, és a harmadik évad felénél zárul. Ennek rögvest két következménye van: aki nem ismeri a világot, az zéró felvezetés nélkül csöppen bele egy mindenféle fura alakok közt zajló háborúskodásba, aki pedig követte az eseményeket a tévében, az lényegében semmi újat nem fog látni.
A kampány egyébként számtalan fejezetből áll, amelyeket egy komplex fastruktúrán nyitogathatunk meg. Sajnos a legtöbb mindössze egyetlen összecsapásból, illetve némi felvezetésből áll. Ez utóbbiak főleg állóképeket használnak, és a párbeszédek a lehető legkevesebbet sem árulják el a bunyók, ellenségeskedések hátteréről. A mennyiségre nem lehet kifogás, tényleg sok tucat ütközet vár ránk, de ez a rideg és szegényes struktúra alig-alig adta meg a lelkesedést, ami szükséges volt a végigjátszáshoz.
Ennél sokkal jobban élveztem a Mission-módot, amelyben ismét csak egy méretes adag ütközetet kapunk, ahol az ellenfelek fixek, de mi azt vihetünk az ütközetbe a megnyitott karakterek közül, akit csak akarunk. Egy-egy küldetéssorozat leküzdése során életerőnk nem regenerálódik, így sokkal jobban rá leszünk kényszerítve az odafigyelésre, a védekezésre. Ebben a játékmódban a karakterek XP-t szereznek, szintet lépnek, és fejlődnek, ami természetesen azonnal aktiválta grindolós pavlovi reflexeimet. Ezenfelül természetesen van online mód (megvallom, egyetlen meccset tudtam csak megnyerni a sok tucat lejátszottból - a főleg japánokból álló közönség megsemmisített) egész jó netkóddal, és persze lehet gyakorolni, lokális multit játszani, arcade-módban küzdeni és karaktereinket mindenféle látványos kiegészítővel felruházni. A lehetőségek közül nem hiányzik semmi, de a játékmenetről sajnos már nem mondható el ugyanez.
Ökölharc
A One's Justice verekedései viszonylag apró arénákban zajlanak; arénákban, amelyekben meglepően sok a tereptárgy. Igaz, ezek papírmaséként zúzódnak össze a legkisebb érintéstől is, de ha más értelmük nincs, hát a verekedések végére kellemesen leharcolt, tényleg pozdorjává zúzott környezetet biztosítanak. Az alaptámadásoknak három fajtája van, amelyek amolyan kő-papír-olló rendszerben verik egymást körbe (e rendszerről egyébként a minden tekintetben pocsék tutorial semmit sem mond). Ezek mellett természetesen vannak dobások, illetve a karaktereknek igazi egyéniséget biztosító quirkek és ezek extrém formái, egy kék mérce feltöltését megkívánó plus ultra támadások.
Noha gyorsaság, erő és harci stílus tekintetében amúgy is találunk eltéréseket a karakterek között, ezek a speciális attakok jelentik a tényleges különbségeket. A széria hősei és gonoszai minden látványos képességüket a játékban is be tudják vetni, így aztán Red Riot itt is defenzív harcos, All Might az offenzívára koncentrál, Shoto pedig a tűz és a fagy erejét használja. Hiába használjuk azonban akár a radikálisan leegyszerűsített kombózást kínáló irányítást, akár a rendes "manual" gombkiosztást, hamar rá kell jönnünk arra, hogy néhány karakter jóval erősebb a többinél. Ez nemcsak online látszott, ahol Eraser Head és Earphone Jack jóval sűrűbben jelennek meg, mint a nyivászta Gran Torino, de az egyjátékos módoknak is betett egy kicsit. Itt a gépi játékosok amúgy sem feltétlenül állnak a helyzet magaslatán, és sokkal többet futkorásznak passzívan, mint az indokolt lenne.
Az animefeldolgozásokként létrejövő verekedős játékok ritkán akarnak olyan mély harcrendszert lenyomni sokszor nem játékmegszállott vásárlóik torkán, mint mondjuk a Virtua Fighter vagy a Street Fighter, és ez tökéletesen igaz a One's Justice-re is. Természetesen a gyakorlás és a reflexek itt is igen sokat számítanak - erről tökéletesen mesélnek online kudarcaim is -, de a skillplafon sokkal alacsonyabban van, mint akár a(z ugyanennyibe kerülő) SoulCalibur VI-ban.
Ez van
Jószerivel minden licencelt játék elsősorban azoknak javallott, akik ismerik és szeretik a mintául szolgáló művet, legyen az könyv, film, netán anime. A My Hero Academia e feldolgozása azonban olyan szinten tojik a témát nem (vagy csak felületesen) ismerőkre, hogy ettől egyenesen barátságtalannak tűnik. Egy efféle verekedős játékban is fel lehetne építeni úgy a sztorit, hogy Katsuki Bakugo és Tomura Shigaraki összecsapása ne fura japán szavak random egyvelegének, hanem tényleg sorsdöntő akciónak tűnjön, de a fejlesztőknek ez valamiért nem jött össze. A játékmódok, a tartalom és a látvány szintjén bőven az átlag felett teljesít a One's Justice, de mivel a játékmenet alig múlja felül az épp elfogadható szintet, nehéz lelkesedni érte. Persze ha remegve várod az anime negyedik évadát, akkor biztos ez is szórakoztat majd, de úgy gondolom, még a rajongók között sem lesznek sokan, akiknek ez válik a kedvenc verekedős játékává.
