Tisztában vagyok vele, hogy szent, de törékeny bizalmi viszony van köztünk, kedves olvasó, amit nagyon könnyű lenne elkótyavetyélni. Tisztában vagyunk ezzel mi mind, játékújságírók, akik annak idején a Fejlesztők Tarsolyára tett kézzel, az FPS-ek állóvizének partján tettük le szakmai eskünket. Mi mind tudjuk és valljuk, hogy persze, szent dolog az orvosok-tanárok elhivatottsága, a szénbányászok kitartása, a BKV-ellenőrök rendíthetetlensége vagy akár politikusaink becsületessége, de nincs magasztosabb, mint az a tiszta elszántság, hegyeket mozgató akarat, ahogy egy játékújságíró küzd napról napra egy szebb és jobban informált világért. Számunkra ugyanis nincs és nem is lehet fontosabb, mint hogy egy játékteszt végére pontot téve bármikor emelt fővel, nyugodt lelkiismerettel nézhessünk gamer bajtársaink szemébe, utolsó szavunkért is teljes felelősséget vállalva, a cikkvégi százalékokért akár dalolva máglyára menve. Most mégis megszeppenve állok itt előttetek, amikor azt írom, hogy a My Friend Pedro egy tévedésből videojáték formáját öltött kortárs balett, csak éppen tüllszoknyák, fouetté vagy bacchanália helyett vérpermettel, illetve lassított hátra szaltó közben két irányba kiosztott fejlövésekkel.
Nem meglepő módon a Devolver Digital adta ki, és (ugyan én tényleg nem akarok célozgatni bizonyos kiadók szerhasználati szokásaira, de) az tuti, hogy senki mástól nem számíthattunk volna egy olyan játékra, amely gyakorlatilag Mario és Max Payne tiltott szerelmének gyümölcse, amennyiben az impozáns bajuszú vízvezeték-szerelőtől a klasszikus 2D-platformer gyökereket, a kiégett new york-i zsarutól pedig az alig kontrollálható bullet time-fétist sikerült megörökölni. Ami a történetet illeti, nos, maradjunk talán annyiban, hogy névtelen-arctalan hősünk a barátság mindennél erősebb köteléke, a képzelet határtalan mágiája, valamint a visszafojthatatlan gyilkolási kényszer háromszögében sodródik előre, közben lemészárolva bárkit és mindenkit, elvégre erre utasította új barátja, Pedro. Aki egy banán.
Mészáros lő…
De micsoda gyönyörű mészárlás ez! Az ugrálós-ügyességi részek, de a lövöldözések kapcsán is kulcsfontosságú, hogy hasonló játékokhoz képest meglepő lehetőségeket, nagyobb kontrollt kapunk, aminek eredményeképpen elképesztően látványos akciójeleneteket fűzhetünk egymásba - szinte megállás nélkül. Legfontosabb eszközünk a bullet time: gombnyomásra mindent belassítva szusszanásnyi időhöz jutunk, amit kihasználhatunk a harctéri káosz gyors áttekintésére, esetleg egy célzott lövésre - vagy csak gyönyörködni saját kúlságunkban. Hasznos és látványos képesség a megosztott célzás, amelynek révén kezeinket külön irányítva egyszerre két célpontra is tüzelhetünk - mondanom sem kell, hogy ha például ezt a trükköt lassítással kombináljuk, akkor már gyakorlatilag az egész John Woo-életmű a kisujjunkban lesz. De ölhetünk gonoszokat akár kötélen lengve, felhőkarcolóról zuhanva, drótokon fejjel lefelé csúszva, gördeszkán suhanva… sőt akár magával a gördeszkával is. És vannak az extrémebb, kreatív megoldások, például a tömegbe rúgott benzineskanna, amit egy lövéssel felrobbanthatunk, vagy amikor repülő serpenyőt megsorozva mandinerből pattanó golyókkal ritkítunk. A játék egy jópofa pontgyűjtögetős rendszert használ, külön jutalmazva a minél folyamatosabban egymásba fűzött látványos megoldásokat - sőt a legdurvább pillanatokból gifeket is csinál nekünk.
A gun-fu gyilokbalett hosszabb távon persze zsibbasztóvá válik, de a darálást jó érzékkel törik meg elszórt, egyszerű puzzle-betétek, de néha még motorra is pattanunk majd, ami hasonlóan kellemes változatosságot hoz a játékmenetbe. Sajnos a "hosszabb táv" is csak néhány óra, ami hamar elrepül, de a pályák végén kapott kiértékelések adhatnak némi motivációt az újrajátszásra.
