Van az emberben némi előrelátó óvatosság, ha egy játék címében azt olvassa, hogy "hivatalos". Ez ugyanis nagyon sokszor azt jelenti, hogy a terméket legalább olyan nagy ívben illik kerülni, mint gépjárművel a húzós munkanapjából hazafelé kerékpározó, részeg baktert. A Milestone-ról leginkább az juthat eszünkbe, hogy a WRC részekkel ritkán látott magasságokba nem nagyon jutott el, de évről évre érezhető volt a fejlődés, és a végén már mi is kezdtük elhinni, hogy az olasz brigád előbb-utóbb majdcsak megtanul egészen vállalható autós játékot készíteni. Aztán jött az ötödik rész, amely egyrészt már nem hozzájuk köthető, másrészt a Dirt Rally olyan messzire pöccintette, mint Bruce Willis azt a néhány tucat cigicsikket, amelyet egy tetszőleges Die Hard filmben gyártott, miközben piszkosfehér pólójában halomra ölte a rosszfiúkat.
Nyeregbe!
A Milestone nem mozog idegenként a motorozás terén, hiszen többek között hozzá köthető a Ride című alkotás, amely szintén nem aratott nagy sikert a gyorsasági motorozás virtuális világában, de ideig-óráig el lehetett vele szórakozni; illetve nem szabad megfeledkezni a két éve a játékboltok polcaira került elődről sem. Az már más kérdés, hogy míg a Ride hosszabb távon is egész szórakoztató volt, az MXGP előző része viszonylag hamar ment a süllyesztőbe. Ám miért ne lehetne újra megpróbálni azt, ami egyszer már nem sikerült… A folytatás alapvetően egész kecsegtető, hiszen a motoros sárdagasztás igazi kemény férfimunka, másrészt pedig az egész 2015-ös szezont sikerült belezsúfolni versenyzőstől, csapatostól, reklámostól, toronyórástól és láncostól. Ez tehát azt jelenti, hogy a hivatalos bajnokság 18 pályáján, létező versenyzők közt, azok valódi kinézetével együtt (mármint színek, motor és bukó terén) nyomhatjuk a kilátástalanabbnál kilátástalanabb köröket, de erről majd később értekeznénk. A lényeg, hogy a tartalommal egyáltalán nincs baj, hiszen saját csapatot is alkothatunk, amelynek egészen részletesen megadhatjuk a paramétereit, kiválaszthatjuk a számunkra leginkább megfelelő motort, és nekirugaszkodhatunk megmászni a karrier szamárlétráját. Ehhez első körben az kell, hogy ügyesen zsonglőrködjünk a beállításokkal, bár azt azért senki ne remélje, hogy mérnöki mélységekben lehet elmerülni a témában, inkább csak amolyan "ez is van benne" jellegű gépészkedésre szabad gondolni. Másodsorban ügyesen el kell sajátítani a megfelelő manővereket, és akkor talán lesz némi esélyünk arra, hogy kifújjuk a mezőny orrát, de ezt számos olyan körülmény nehezíti, amely még a hithű katolikusból is gyónásra okot adó szavakat csal elő.
Faltól falig
Amint végeztünk a mindenféle beállításokkal, máris mehetünk a versenypályára, hiszen egy ilyen játéknak mégiscsak az a lényege, hogy a harsányan zümmögő motorokkal miként tudjuk lealázni a mezőnyt. Nos, a helyzet az, hogy amint lecsapódik a rajtrács, és nekilendülünk, rá fogunk jönni, hogy az irányítás billentyűzettel rosszabb, mint egyszerre megnézni Uwe Boll teljes életművét. Elindul a motor jobbra, nyomjuk a balra nyilat, majd hirtelen irányt változtat balra, mire kifehéredő ujjpercekkel tapasztjuk az ellenkező irányba mutató billentyűt, és miközben szorgosan járjuk a kétkerekű angolkeringőt, a mezőny úgy hagy ott minket, mint részeg szerenádozók a bokaficamos osztálytársukat. Éppen ezért körülbelül a második percnél jön el az, hogy jó, akkor most kell elővenni a kontrollert, amivel már sokkal könnyebb az irányítás; bár ekkor is kissé digitális az élmény, de messze nem annyira.
Miután nagyjából sikerül megtanulni az egyenes vonalú mozgást, fel lehet készülni a kanyarokra, de elég egy apró hiba, és máris a sárban heverünk, vagy derékig süppedve rángatózunk egy reklámtábla közepén (apró bug, nem is kell törődni vele). A pálya elhagyása legalább annyira kerülendő, mint hashajtóhoz fehér alsónadrágot felvenni, mert elég mindössze néhány centis letérés a nyomvonalról, és máris visszakerülünk a pálya közepére, csak éppen addigi mozgási energiánkat magunk mögött hagyva, álló helyzetből folytathatjuk a kínszenvedést. Egészen addig, amíg nem jön valamelyik gép által irányított vadbarom, aki azt gondolja, hogy ha kellő intenzitással húzza a gázt, akkor az útjában álló versenyző (jellemzően mi) egyszerűen elporlad a levegőben, és hirtelen szabad lesz az út. Vagy ha mégsem, akkor elesünk, ő áthajt a fejünkön, mi meg úgy vonaglunk a talajon, mintha egymagunk akarnánk bemutatni a kilencvenes évek rave-őrületének minden egyes táncmozdulatát.
További panaszok
Ugye feltűnt, hogy eddig nem beszéltünk sem a játékmenetről, sem a hangokról vagy a grafikáról? Most gyorsan pótoljuk. Kezdjük mondjuk a hangokkal, mert az a legegyszerűbb, hiszen egyetlen szóban össze lehet foglalni: nincs. Oké, a motoroknak van zajuk, amit valószínűleg egy babból alaposan belakmározott póniló hátsó fertályán kiáramló levegőből nyert hangminta loopolásával hoztak létre a derék hangmérnökök. Ezenkívül azonban az égvilágon semmi sincs, holott a sárban vergődő, azt méternyi magasságba hajító hátsó kerekek által keltett frosch, a magasból aláhulló motorok jellegzetes hangja igazán belefért volna. Amikor valaki elfekszik, az is csak olyan, mintha néhány üres kartondoboz hullana a földre; az akusztikailag kiherélt játék közben nagyon gyorsan olyan hiányérzetünk támad, amit egy fél konyak sem enyhít. Említhetjük még a közönséget is, ami nem más, mint 2D-s emberek gyülekezete, akiket az sem nagyon érdekel, hogy éppen hol zajlik az esemény; előfordult, hogy elegánsan a lábuk elé hullottunk, miközben ők lelkesen tapsoltak egy egészen más irányba bámulva. De ezt nem lehet óriási hibának tekinteni, hiszen néha még a komolyabb címekben is inkább csak díszletként funkcionálnak a nézők, semmint a hangulati elem szerepét töltik be. A grafika meg szimplán átlagos, egyebet nem tudunk mondani, kérem, kapcsolja ki.
Tudjuk, hogy maradt benned egy kis jóság
Pozitívumként említhető - amellett, hogy mégiscsak motokrosszról van szó -, hogy a téma feldolgozása nagyon ritka, bár ha mellé ilyen minőség társul, akkor nem is kell ezt erőltetni. Ugyanakkor a szituációs gyakorlatok megléte dob valamit a hangulaton, mivel ilyenkor egy adott versenyhelyzetet kell megoldani, illetve az MXoN-mód is érdekes, ebben ugyanis egy nemzetet kell sikerre vinni.
Mindent összevetve a Milestone ugyanazt csinálta, mint nem is olyan régen a Sébastien Loeb Rally Evo kapcsán, hogy egészen értelmes tartalmat rakott össze számos jópofa megoldással, aztán az egészet agyonverte a fizikával meg az idióta hibákkal.