Vannak olyan alműfajok a videojátékok kategorizálásán belül, amik rendkívül kifejező módon, néhány szóban össze tudnak foglalni egy-egy egész komplex élményt. A roguelike-ok kedvelőinek a szó hallatán eszébe jut, mekkora diadal számos próbálkozás után győzedelmeskedni a permanens halál ellenére, a soulsborne alkotások rajongói pedig ezt a szóösszetételt könnyen azonosítják például a váratlan helyekről előugró ellenfelekkel és ravaszul elhelyezett csapdákkal.
Nekem az egyik kedvenc hasonló kifejezésem az ún. eurojank, ami azokat, az elsősorban a kontinensünkön készülő játékokat jellemzi, amik rendkívül ambiciózus célokat tűznek ki maguk elé, ám mivel nem egy kisebb állam költségvetéséből készülnek, általában bizonyos szempontok szerint jóval alulmúlják a tripla-A szintet. De akinek például felgyorsul a szívverése a Gothic, vagy a S.T.A.L.K.E.R. hallatán, az tudja, hogy ezekben a címekben általában meglapul néhány zseniális megoldás, így megéri órákat szenvedni a furcsaságaikkal, hogy eljussunk az egyedi, és olykor csodásan megvalósított ötleteikhez. Ezzel a bő lére vett bevezetővel csupán oda akartam kilyukadni, hogy a Mount & Blade II: Bannerlord hibátlanul bizonyítja, hogy a eurojank nem csupán él és virul, de még fejlődésre is képes.
A Total War, a Chivalry, és a Crusader Kings bemegy egy kocsmába
Aki lemaradt volna az ankarai TaleWorlds első játékáról és annak standalone kiegészítőiről, annak álljon itt, hogy a Mount & Blade II elődjéhez hasonlóan egy sandbox játék, ami csodás hibridként ötvözi a stratégia, a szerepjátékok, és az akció műfaji elemeit. Egyszerű vándorként kezdve a játékot választhatunk, hogy zsoldosok, kereskedők, vagy gaz útonállók leszünk, elég beosztottra, befolyásra, esetleg földbirtokra szert téve pedig akár saját királyságunk vezetői is lehetünk, már ha elég kitartók vagyunk.
A hódításaink helyszínéül szolgáló Calradiát pedig egészen új köntösben láthatjuk viszont, ugyanis a kampányban a Mount & Blade: Warband történései előtt több száz évvel kapcsolódunk be a történésekbe. Ezt a körítést a kora-középkor ihlette, így a térkép közepén egy több frakcióra bomlott, a római kultúrára erősen emlékeztető birodalmat találunk, amit mindenféle barbár népek vesznek körül. A széria veteránjai más néven ugyan, de viszontláthatják kedvenc frakcióikat, akiknek így a jellegzetes fegyverfajtái és katonai stílusai is visszaköszönnek.
A kampány szó pedig ezúttal többet is jelent, mint korábban, a sandbox hódítás mellett ugyanis opcionálisan kapunk egy fő küldetéssort is, ami segít elmesélni Calradia háttértörténetét, illetve célt is adhat nekünk: egész pontosan arra törekedhetünk, hogy felszámoljuk a birodalom maradványait, vagy segíthetünk újra összekovácsolni a bukás szélén táncoló államot.
Skyrim, te vagy az?!
Mivel a látvány az egyik első aspektus, amivel egy játék kapcsán szembesülünk, muszáj szót ejtenünk a szobában trappoló harci elefántról.
A Bannerlord nem egy kifejezetten szép játék.
Persze, aki ismerte az első részt, vagy más okból tudja, mire vállalkozik, annak ez nem szabad, hogy meglepetést okozzon. Másfelől a eurojank játékokat nem feltétlenül érdemes a gyengeségeik alapján megítélni. Így azt kell mondanom, hogy hiába az olykor a legutóbbi The Elder Scrolls epizódot idéző modellek és textúrák, vagy a szinkronhoz csak nagyon sok jóindulattal illeszkedő szájmozgások, ha a Mount & Blade II neked való, ezeket néhány óra múlva észre sem fogod venni, és csak azon jár majd az eszed, melyik királlyal szeretnél összehaverkodni.
De azt meg kell hagynunk, hogy az utóbbi évtized grafikai fejlődéséből bőven tudott profitálni a TaleWorlds csapata, így sokkal kellemesebb látványt nyújt mostani alkotásuk, mint az első rész. Számomra azonban pont annyira érződik elavultnak a körítés, mint 2010-ben a Warband látványvilága.
Keleti kényelem
A vizuális előrelépés szerénységét viszont könnyű megbocsátani annak fényében, hogy a játékmenetet mennyi apró részletben modernizálta a török csapat. Kötelező időpazarlás helyett például opcionális élménnyé tették, hogy az egyes NPC-ket a városban sétálva keressük fel, ehelyett egy praktikus menüből kezdeményezhetünk beszélgetést például a küldetéseket adó karakterekkel. Ehhez hasonlóan nem kell egy városban időznünk, hogy megtudhassuk, milyen portékát lehet ott jó áron adni vagy venni, ez az információ a kapcsolódó menüben kapott helyet.
Továbbá a kényelmi funkciókhoz rokon módon az is sokkal hozzáférhetőbbé teszi a Mount & Blade II: Bannerlordot, hogy a játék elején fontos szerepet betöltő küldetések típusai sokkal kiforrottabbak, mint az első részben voltak, ráadásul a változatosságuk és kivitelezésük is sokat javult. Jól illusztrálja ezt az eladásra szánt háziállatok tereléséből álló quest újragondolása. Míg az első Mount & Blade-ben hosszú percekig kellett szerencsétlenkednünk, hogy sikerüljön a játékostól mindig az ellenkező irányba futó jószágokat a megfelelő településre hajtanunk, addig a Bannerlordban a bárányok és malacok egyszerűen bekerülnek az inventoryba. Persze így is akad még néhány terület, amin csiszolhatott volna a csapat, például a lootolt, ám számunkra haszontalan felszerelés eladása közben annyit fogunk kattintgatni, hogy hallás alapján bárki azt hihetné, hogy az aktuális Diablót nyüstöljük.
A khuzaitok nyilaitól, ments meg, Uram, minket!
A játék egyik legnagyobb erősségét továbbra is a valós időben lejátszott csaták jelentik, amikben aktívan, nagy valószínűséggel saját oldalunk egyik leghalálosabb vitézeként vehetünk részt. Ezt viszont elsősorban az elődöktől örökölt tulajdonságoknak köszönheti a Mount & Blade II, amik nem mások, mint a rendkívül részletesen kidolgozott irányítás és a szintén aprólékosan kigondolt, részben fizika-alapú sebzésmodell. Ezeknek hála továbbra is rendkívül szórakoztató lóhátról vagy gyalogosan, számszeríjjal vagy lándzsával uralni a csatateret, azt pedig a nehézség több különböző beállításával szabhatjuk meg, hogy középkori Rambók, vagy óvatosan kaszaboló vezérek szeretnénk lenni.
Mindez nem jelenti, hogy a csaták terén ne hozott volna újdonságokat a TaleWorlds, ám ezek nem alakítják át gyökeresen az élményt. A különböző formációk, illetve a részletes parancsnoki lehetőségek elméletileg mesteri generálissá tehetnek minket, de ha szeretnénk kivenni a részünket magunk is a Mount & Blade II ütközeteiből, akkor nem sok időnk marad ezekkel bíbelődni. Ehhez hasonlóan a várak elfoglalását színesíteni hivatott ostromgépek és ellenszereik (például a védőkre dobható kövek) is csak ideig-óráig fognak szórakoztatni, aztán úgyis jó eséllyel a falon történő tolakodásba megy át a csata. Ennek kapcsán azt is érdemes megjegyezni, hogy az igazi tömegjeleneteknél továbbra is kontrollálatlan káoszba tud átcsapni a Bannerlord harci játékmenete, ami kevésbé élvezetes, hiszen könnyen kiveheti a kontrollt a játékos kezéből.
Kötelességtudatból pedig megemlítem azt is, hogy multiplayer módokban is beszállhatunk a csihipuhiba. De az én szubjektív meggyőződésem, hogy a kizárólag erre a módra fókuszáló Chivalry-sorozatot még a Mount & Blade sem tudja megszorongatni minden erénye ellenére sem.
Én ugyan nem szavaztam rád
Azt viszont nem jelenthetjük ki, hogy egyedül a csatározás cipeli a hátán a Mount & Blade II-t, egy-egy ütközet ugyanis egy idő után csak annyit ér, amennyi előnyt jelent a számos várost, kastélyt, és falut magában foglaló nagy térképen. Az itt zajló politikai és gazdasági szimuláció pedig ismét olyan részletes, mint a török fejlesztők első játékában. A nyersanyagok és feldolgozóhelyeik dinamikusan változó piacot hoznak létre, az egyes nemesek kapcsolatai mentén pedig ismét szerezhetünk magunknak hatalmas barátokat és ellenségeket. Várakat birtokló földesúrként pedig több különböző tényezőre is oda kell figyelnünk, hogy hűbérbirtokunk igazán virágozhasson.
A Bannerlord több újdonságot is bevezetett, ám ezek nem minden esetben sültek el jól. A klánrendszer például lehetővé teszi, hogy eredeti karakterünk mellett több családtag és fogadott szövetséges sorakozzék fel. Ennek részeként például egy rokonunkat irányítva is folytathatjuk a játékot, ha főszereplőnk elhalálozna, ez viszont a felhalmozott képességek elvesztése miatt komoly visszalépés tud lenni. Emellett a klántagjainkat csak elég korlátozottan tudjuk irányítani, ami kifejezetten idegesítő lehet, részben az MI viselkedésének köszönhetően. Érdekes ellenben az új képességrendszer, amiben bizonyos számú megszerzett skillpont a szokásos hasznok mellett további bónuszokat nyújthat. Így például ha sokat íjászkodunk, az nem csak azt jelentheti, hogy mi magunk könnyebben célzunk majd ilyen fegyverekkel, hanem például előnyökkel járhat az általunk vezetett távolsági harcosok számára is.
Ezúttal is jól működik a Bannerlordba az elődökből átmentett törvényrendszer, amivel különböző bónuszok léphetnek életbe a királyságunkban - igaz, ezek nem mindig kedveznek minden nemesnek. Más kérdés, hogy a játékos szempontjából ez gyakran csak azt jelenteni, hogy a számunkra előnytelen javaslatokra szavazunk folyton nemmel. Hasonlóan elmélyíti a középkori szimulációt a befolyás szintén visszatérő rendszere: ilyen pontokat főleg csaták és lovagi tornák megnyerésével szerezhetünk, majd ezeket kell elköltenünk, ha több súlyt kölcsönöznénk a véleményünknek egy-egy szavazás folyamán, vagy ha egy nagyobb sereget szeretnénk egyesíteni a zászlónk alatt.
Helyet kaptak viszont a Mount & Blade II-ben olyan feature-ök is, amik az újdonságok számát ugyan növelték, viszont sokat nem adnak az élményhez. Az a küldetéstípus például, amiben banditák búvóhelyét kell felszámolnunk, nem túl izgalmas, mert csak annyi történik, hogy kisebb létszámban kell egymástól távol elszórt ellenfeleket lekaszabolnunk, amíg nem kerül elő a vezetőjük, akit aztán szintén meg kell fosztanunk az életerőpontjaitól.
Ehhez hasonlóan a minden kultúrában változó szabályokkal játszott táblás játékokról is az volt a benyomásom, hogy a Gwent által elindított trendet próbálták vele követni az alkotók, de egy kapcsolódó küldetés kivételével valójában semmi késztetést nem éreztem, hogy a játékmesterek asztalához üljek. Erre a sorsa jutott a kovácsolás lehetősége is, igaz, saját felszerelési tárgyaim elkészítéséről részben azért mondtam le, mert nem akartam erre pazarolni a tanulás lehetőségét kibővítő képességpontjaimat, ami egy véges erőforrás a játékban.
Az iménti kifogásaim dacára is rendkívül szórakoztató tud lenni a képletes létra, amit megmászva egyszerű vándorból befolyásos földesúrrá válhatunk a Mount & Blade II kampányaiban. Azt viszont figyelembe kell venned, hogy a szimuláció azon aspektusa, hogy általában egyedül nagyon sokáig nem leszel képes egész királyságokkal szembenézni, komoly grinddá alakíthatja a kampány középső és záró részeit. Ahogy pedig a klánrendszernél ezt kiemeltem, az MI működésén nagyban múlhat az élmény, én például a saját játékom közben jobb híján tehetetlenül fogtam a fejem, amikor feltörekvő vazallusként a királyom egy harmadik nemzetnek is hadat üzent, ami egyáltalán nem volt reális az erőviszonyok tekintetében.
A Wikit mentsd el a könyvjelzők közé
Mielőtt rákanyarodnék a végszóra, egy külön szekcióban muszáj megemlékeznem róla, hogy mennyire komplikált tud lenni olykor a játék különböző rendszereivel történő ismerkedés, alaposan aláhúzva a eurojank játékokra jellemző furcsaságokat. Bizonyos szisztémák működését ugyanis egyáltalán nem magyarázza el a Mount and Blade II, ennek tetejébe pedig olyan funkciókat is gyakran abszurd helyeken rejt el, amikről tudtam, hogy ott vannak, de sehogy sem sikerült megtalálnom őket.
Így például a játék subredditjét és rajongói YouTube-videókat kellett felkeresnem azért, hogy kiderítsem, hová bújt el a opció, amellyel feloszlathatom egy karavánom, vagy hogy megértsem, miért nem termel semmit a megvásárolt sörfőzdém. Ezzel pedig csak maga alatt vágja a fát a TaleWorlds, ugyanis könnyedén elrémisztheti a kevésbé kitartó játékosokat.
Rögös a koronáig vezető út
A Calradiában eltöltött órák végére kettős kép alakult ki bennem. Egyfelől a Mount & Blade II: Bannerlord magába szippant a hódítás és az eposzba illő csaták ígéretével, míg máskor az őrületbe tud kergetni elavult, vagy a tervezőit leszámítva mindenki másnak érthetetlen mechanikáival. Ambivalensek az érzéseim arról is, hogy milyen folytatást készített a TaleWorlds, ugyanis sok tekintetben komoly fejlődésről beszélhetünk, ám egyes újdonságok semmivel nem tették jobbá a játékot. Mindazonáltal aki kedveli a középkori környezetet és a mainstreamtől kicsit elrugaszkodó játékokat, annak javasolt kipróbálnia a Mount & Blade II-t, amit a modtámogatásnak köszönhetően csak egyre jobban testreszabhat az idő múlásával.
