Mordor komor földjén Szauron hatalma egyre csak gyűlik. Hatalmas ork hadseregeket toboroz titokban, hogy aztán minden hatalmával Középfölde jóravaló népei ellen támadjon. A hobbitok még javában szívják a pipafüvet és isszák a jóféle söröket a Megyében, így egy élőhalott kószára vár a feladat, hogy megállítsa a gonoszt.
Egy-két Gyűrű mind felett
A 2014-es Shadow of Mordor meglepetésként robbant be a piacra, remek harcrendszerével, látványos grafikájával és egyediségével óriási rajongótáborra tett szert. Azon ritka játékok közé tartozott, melyet időnként még a végigjátszás után is elővesz az egyszeri játékos, sőt bevallom őszintén új karakterrel többször is újrakezdtem a nagy kalandot. A gond csak az volt vele, hogy a repetitív küldetések miatt nem igazán volt érdemi ösztönzés arra, hogy folytassam a játékot. Miután meguntam az ork végtagok és fejek csonkolását, más szórakozás után néztem.
A második rész minden tekintetben igyekszik felülmúlni az első epizódot. Sokkal nagyobb és változatosabb területen kószálhatunk, a személyes bosszúsztori helyett egy grandiózusabb történetet kapunk. Az első rész ugye ott ért véget, hogy Talion, a kósza hős beteljesítette a bosszúját és a tünde kovács, Celebrimbor segítségével nekilátott egy új hatalom gyűrűjének elkészítéséhez. A második rész elején ez el is készül, bár azért vannak fenntartásaink ezzel kapcsolatban, hiszen tudjuk jól, hogy miként tudja eltorzítani még a jóravaló fajokat is egy ilyen nagyerejű varázstárgy. Nem is marad sokáig az ujjunkon a csillogó ékszer, Shelob, alias a Banyapók megszerzi azt. Érdekes módon a rusnya pók itt gyönyörű, csábos nővé tud átváltozni, aki vonzerejével hamar behálózza Taliont. Értékes szövetséges lesz belőle a sztori hátralévő részében, bár nehezen illeszthető össze a mostani viselkedése azzal, amit a harmadik mozifilmben láttunk tőle. Régi ismerősök is visszatérnek, Gollam ismét ott ólálkodik a Gyűrű közelében, s bár ez nem az a varázstárgy, ami őt megrontotta, azért titkon reménykedik benne, hogy egyszer ráteheti a mancsát erre a kis drágaságra is.
Mert itt is a méret a lényeg
Az első rész egyik legnagyobb problémája az volt, hogy nem voltak elég változatosak a helyszínek. Mindössze két terep volt, az egyik kopár és szürkésbarna, a másik dús és zöld. Minkét területen voltak ork erődök és komor romok, de nagyon egyik sem hagyott maradandó emlékeket. A Shadow of Warban már rögtön az elején bejárhatunk egy hatalmas várost, Minis Ithilt. Ezt az egykor büszke várost A Gyűrűk Ura trilógiában is láthattuk, innen indult útjára a Gondor ellen az ork sereg a Boszorkánykirály vezetésével. Jelen pillanatban is ostrom alatt áll, a mi feladatunk lesz, hogy feltartóztassuk az ork hordákat addig, amíg meg nem kaparintjuk a városban elrejtett palantírt, avagy látókövet. Tudjátok, ez az a fényes gömb, amin keresztül az öreg Szarumán kémkedett.
Kapunyitási pánik
Az ellenséges erődítmények ostroma első nekifutásra egészen szórakoztató. Új területre érve láthatjuk, hogy a környéket egyetlen hatalmas citadella uralja. Ide bármikor elmehetünk, megmászhatjuk a falait és lemészárolhatjuk az őreit, de nagyon nem megyünk vele semmire, hiszen az erődítmény urát nem tudjuk előcsalogatni. A hatalmat pedig csak akkor vehetjük át, ha magát a nagyfőnököt is elintézzük, méghozzá saját kezűleg, külső segítség nélkül. Ehhez azonban sereget kell gyűjtenünk, nem is akármilyet. Komoly, feketeöves ork parancsnokok azonban nem teremnek minden bokorban, ezeket fel kell kutatnunk, harcban nagyon megverni, majd a gyűrű hatalmával átállítani a saját oldalunkra. Igazából ez egész játék erről szól, nem rakétatudomány. Gyűjtsünk össze elegendő számú ork rajongót, akik szó nélkül követnek akár a halálba is. Minden kósza erről ábrándozott gyerekkorában. Az ork kapitányokkal hozzák magukkal a saját egységeiket, erre nekünk nem kell odafigyelni. Csata előtt felturbózhatjuk kicsit a harcerejét ezeknek a kapitányoknak: három egyedi képességet vásárolhatunk, majd egyet ezek közül aktiválhatunk. Beleszólhatunk abba, hogy a tüzérségünk méreggel, tűzzel vagy átkokkal szórja meg a falat védő íjászokat, megválaszthatjuk, hogy milyen különleges egységeket vessenek be az ork kommandók, de akár dönthetünk úgy is, hogy a kardfogú tigris hátasokon rohamozó könnyűlovasságunk vezesse a rohamot. A védők és a támadók erejét egy-egy szám jelzi, de ezt nem érdemes szentírásnak venni, hiszen ott vagyunk mi magunk is, könnyedén eldönthetjük a csata sorsát.
Az ostrom során különböző területeket kell elfoglalnunk. Ilyenkor elegendő ideig kell harcolnunk a megadott pont körül, majd kitűzni a saját zászlónkat. Az összes stratégiai pont elfoglalása után jön az igazán izgalmas csata, saját tróntermében kell elintéznünk a főnököt és annak megmaradt testőrségét. Ide egyedül kell bemenni, mert különben az ork alattvalóink többé nem fognak tisztelni. Ez egy viszonylag kemény és egyenlőtlen küzdelem, hiszen csak bemenni tudunk a terembe, akkor sem tudunk elmenekülni, ha rosszul áll a szénánk. Itt bizony elő kell venni minden trükköt a tarsolyunkból. A dolgot nehezíti az is, hogy hiába vágjuk le az ork védőket, azok egy idő múlva a semmiből ismét előbukkannak és ránk támadnak. Ez a rész kifejezetten frusztráló, főként akkor, amikor a 10-12 szinttel magasabb ork főnök egy gyenge pillanatunkban kivégez. Ez sem jelent automatikus katasztrófát, nem kell az egész ostromot előröl kezdeni, mindössze a tróntermet kell ismét kipucolnunk, de akkor is bosszantó. Idővel persze már nem jelentenek akkora kihívást ezek a csaták, az esetek nagy részében íjjal távolból sikerült pontos fejlövésekkel térdre kényszeríteni a vezéreket.
Az ork fejesek likvidálása után a vár a mi fennhatóságunk alá került, ilyenkor nekünk kell egy új vezért kijelölni a megüresedett főnöki pozícióba. Ahogy láttam teljesen mindegy, hogy kit választunk, úgyis nekünk kell elvégeznünk a piszkos munkát a későbbiekben. A várakat nemcsak elfoglalni kell, azokat meg is kell tartani. A kalandozásunk során összeszedett pénzből erősebb falakat, ravaszabb csapdákat és jobb védelmi berendezéseket vásárolhatunk. Ezeket a fejlesztéseket jellemzően a játék vége felé kell elvégeznünk, akkor meg a pénz már nem okoz problémát. Érdemes megemlíteni, hogy a játékostársaink várait is megostromolhatjuk. El nem lehet igazából foglalni, ez inkább amolyan virtuális ostrom, jópofa dolog első látásra, de mivel az ostromok túlságosan is hasonlítanak egymásra, olyan nagyon nem törtem össze magam, hogy még több ilyet bevállaljak.
Valahonnan ismerős
Az ostromot leszámítva a játék többi része szinte teljesen megegyezik az előző epizóddal. A Nemesis rendszer (az ork hierarchia) egy az egyben át lett emelve, apróbb változtatásokat ugyan eszközöltek rajta, de ezek nem rengetik meg alapjaiban a rendszert. Itt is ugyanaz volt a helyzet mint a Shadow of Mordorban, először még kielemeztem a kiszemelt célpontok erős és gyenge pontjait, de aztán ahogy egyre ügyesebben bántam a kontrollerrel harc közben, úgy eszméltem rá, hogy nincs szükségem ravasz tervekre és taktikákra, anélkül is könnyedén le tudom győzni még a legerősebb orkokat is. A harc sem igazán változott meg és ezért hálás is vagyok. A Batman sorozatban bemutatott harcrendszer itt is kiválóan működik, sőt az ork végtagok csonkolásának köszönhetően egy kicsit még látványosabb is lett. Kifejezetten jók a lopakodós részek, de a távolsági fegyverekkel folytatott harcra sem lehet egy rossz szavam. Még mindig nem vagyok kibékülve a hátasokon történő harccal. Egészen egyszerűen nem illik ide, nehézkes irányítani és valahogy nem esik kézre. Az újdonság erejével hatott viszont a tűzokádó sárkányok megjelenése. Ezeket is meglehetősen nehézkes irányítani első nekifutásra, de roppant kielégítő tűzlabdákkal és sárkánytűzzel felperzselni egy ork katonai tábort. Ráadásul elég jól lehet megközelíteni vele a küldetések helyszínét, a cicahátasunk hiába gyors, a nagyon meredek sziklákon sajnos nem tud átugrani és még mindig hajlamos arra, hogy beleakadjon az utunkba kerülő összes tereptárgyba.
Sajnos a fegyverek és páncélok terén nem igazán sikerült megújulni. Van egy hosszúkardunk, egy tőrünk, egy íjunk, egy páncélunk egy köpönyegünk, és persze egy varázsgyűrűnk. Időnként az elit orkokból esik új, ezeket felszedve javíthatjuk a felszerelésünket. Itt is megvannak a színkódok, minél színesebb egy új felszerelés, annál hatékonyabb. Időnként találhatunk különböző színű ékköveket, ezeket a felszerelésünkbe pakolva javíthatjuk azok tulajdonságait. Megjelentek a gyűjtögetős szett tárgyak, ezekből elegendőt magunkra pakolva nagyon erős felszerelést rakhatunk össze. Ehhez azonban fel kell fedeznünk szinte minden egyes négyzetcentimétert Mordorban, az egy idő után meglehetősen unalmas elfoglaltság. Itt is lesznek természetesen tornyok, melyek tetejére felmászva beláthatjuk a környező területet. Mágia segítségével felfedezhetjük az összes nevezetes területet a közelben, így nem kell vakon keresgélnünk. Érdekes feladat az összes elf rúna megtalálása. Ezeket összeszedve lehetőségünk lesz arra, hogy egy tünde talányt megoldjunk. Ez tulajdonképpen egy vers, amit egy ajtóra írtak fel, a mi feladatunk az lesz, hogy minden sorba beírjuk a megfelelő szót. Elsőre egyszerűnek hangzik, de azért el lehet molyolni vele, mivel nem egyértelmű, hogy melyik sorba melyik szó való és csak akkor nyílik ki az ajtó, ha az összes a helyére került.
Középfölde újratöltve
Talion fejlődése egészen korrekt módon lett kivitelezve, különböző kategóriákban nyithatunk meg új képességeket. Gondolom nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy az utolsó képesség a legerősebb. Megfelelő mennyiségű skillpont elköltése után olyan hatalomra tehetünk szert, mely elég ahhoz, hogy egyetlen csettintéssel egy hatalmas sárkánygyíkot idézzünk magunk mellé hátasnak. Minden képzettség kiegészíthető, három lehetséges választás lehetséges. A jó hír az, hogy ezt menet közben bármikor megtehetjük, a rossz hír meg az, hogy elég nehézkes a menüben eligazodni. Maga a játék egyébként nem túl hosszú, a szerkesztőségben az Xbox One verzió járt, azt olyan harminc óra alatt ki lehetett végezni. A végső csata után persze mehettünk tovább és fejleszthettük tovább az erődjeinket, de bevallom őszintén itt már elfogyott a lelkesedésem, messze nem éreztem azt, hogy 100%-ra ki kell maxolnom a játékot.
Nem igazán nyerte el a tetszésemet a játékban fellelhető mikrotranzakció sem. Az Xbox Live rendszerén keresztül vehettem volna pénzért aranyat, amit aztán elkölthettem volna ládákra, melyekből garantáltan erős felszerelést és követőket szedhettem volna ki. Ez igazából csak az időhiányban szenvedőknek jó, bizonyos tárgyakkal felgyorsíthatjuk a fejlődésünket. Fontos azonban megjegyezni, hogy jelen pillanatban minden tartalom elérhető arany nélkül, azok sem maradnak ki a jóból, akik nem hajlandók egy forintot sem költeni ilyen extrákra. Sajnos egyelőre még csak az Xbox One verziót sikerült végigjátszanunk, azon a sebesség nem volt tökéletes, számos esetben esett vissza érezhetően a képkockaszám. A látvány érezhetően fejlődött az első részhez képest, de ha összehasonlítjuk a Sony hasonló kaliberű sandbox játékával, a Horizon: Zero Dawnnal, akkor bizony egyértelműen a robotdinoszauruszok oldalára billen a mérleg.
A Shadow of War kifejezetten jó játék, aki most először találkozik ezzel a sorozattal az minden percét élvezni fogja, amíg rá nem un a repetitív küldetésekre és a vég nélküli ork mészárlásra. A veteránoknak túlságosan sok a változtatás nélkül átemelt rész az első kalandból, ami érthető lépés a fejlesztők részéről, de nem segített abban, hogy hosszú távra fenntartsa az érdeklődésünket. Ettől függetlenül egészen biztosan végigjátszom a borítékolható harmadik részt is, jó lenne végre valami megnyugtató befejezést találni ennek a szerencsétlen sorsú gondori kószának.
