A világ szeme rajta volt a Mafia III-on, hiszen egy nagy múltra visszatekintő sorozat olyan epizódjáról van szó, mely elrugaszkodik korábbi fundamentumaitól, és más megközelítésből, más korszakban, más prioritások mentén tárja a játékos elé a bűnözés világát, ahol az emberi élet nem több, mint a füttyöt követő hideg penge, ami átvágja az ember torkát.
Négy dühös ember
A főszereplő Lincoln Clay, aki gyermekéveit és tinédzserkorát egy árvaházban töltötte, majd pedig megküzdötte a saját harcát Vietnamban, de végül 1968-ban visszatér városába, New Bordeaux-ba, ahol örömmel fogadja őt "családja", a Sammy Robinson által irányított Black Mob. Ekkor Sammy még együttműködik az olasz maffiával, melynek élén Sal Marcano áll, akinek fia, Giorgi egész jó cimborája Lincolnnak, így a két család együtt terveli ki, hogy egy több millió dolláros haszonnal kecsegtető rablást hajtanak végre. Habár akadnak apróbb gondok, a művelet sikeresen zárul, ám Marcanóék egy nem túl elegáns huszárvágással kicsinálják a teljes Black Mobot, méghozzá igen gusztustalan módon, és mindezt megkoronázza, hogy Lincoln fejébe barátja, Giorgi küld golyót, ám a fémdarab csodával határos módon nem fröccsenti véres cafatokra az afroamerikai srác agyát, hanem körbeszalad a koponyája mentén. Habár a felépülése sokáig tart, végül mégis visszanyeri régi formáját, és megfogadja, hogy kegyetlen bosszút áll. Ebben segítségére van John Donovan, aki CIA ügynökként tevékenykedik.
Lincoln a sokak számára fájdalmas és véres tevékenysége közepette ismerkedik meg a voodoo királynővel, Cassandrával, a második részből ismert Vito Scalettával, illetve az alkoholt vízként fogyasztó ír szeszkazánnal, Thomas Burke-kel, aki talán a legegyszerűbb figura mindannyiuk közül. Közös bennük, hogy mindannyian mocskos mérgesek Marcanóra. Burke szerint oda kell menni, lelőni Marcanót, és már jöhetnek is haza. Megfogalmazása szerint mindössze egy órát vesz igénybe az egész, majd egy rövid hallgatás után hozzáteszi, hogy forgalomtól függően. A többiek szerint azonban sokkal célravezetőbb, ha alulról kezdik összezúzni a digókat, és módszeresen kicsinálják a kisfőnököket, alvezéreket, majd pedig átveszik az irányítást az érdekeltségek felett, és a végén jöhet a cseresznye, vagyis Marcano.
Így néz ki a gyakorlatban
Lincolnnal először a haiti maffiával fogunk tengelyt akasztani, így ismerkedünk meg Cassandrával is, de ez még csak bevezetés a későbbiekhez, mint ahogyan a mocsárvilág környékén tanyázó redneck fickók is, akik szerencsétlenek csak annyit tudnak, hogy farmer kertészgatyójukban isszák a moonshine-t a krokodiloktól hemzsegő lápvidéken. A fő cél azonban mindig az, hogy először a különböző kerületekben kell némi rendetlenséget csinálni azzal, hogy felgyújtunk ezt, levegőbe repítünk azt, és értelemszerűen kicsináljuk a kisfőnököt is. A játék minden esetben egy fix pénzértékhez köti a károkozást, és ha ezt elértük, akkor megnyílik az út a "középvezetőhöz" is, akinek a halála azzal együtt, hogy közben a kerület is a kezünkre kerül, igen fájdalmas veszteség Marcano számára. Az alvezérek kicsinálása komolyabb feladat, mint egy félreeső udvaron a másvilágra küldeni néhány öltönyöst, és ilyenkor jobban fel is kell kötnünk a gatyánkat, mert általában 3-4x annyi ellen akarja a vérünket, mint az utcai hirigeknél. Az elfoglalt területek esetében döntenünk kell, hogy melyik alvezérünknek adjuk (Burke, Cassandra, Vito), mert bármelyikük is kapja, mindenképpen meg fog ajándékozni valamilyen plusz tulajdonsággal, míg a többiek óhatatlanul durcásabbak lesznek.
"Good bye Marcano, hello Lincoln Clay"
Bármerre járunk a játékban, nagyon hiteles, jól kivitelezett környezettel találkozunk, amihez az autentikus gépjárműpark, és a rádióban hallható, hibátlanul összeválogatott zeneszámok rengeteget tesznek hozzá. Ugyanakkor kicsit igyekeznek visszanyúlni a klasszikus első részhez azzal, hogy keverik az idősíkokat, így az egész sztorit jelenidejű múltidőbe helyezik, hiszen az átvezetőkben Donovan ügynök beszél a szenátusi meghallgatáson arról, hogy miként segítette Lincolnt, illetve más szakértők is megszólalnak, elemezve az egykor történteket. A játék első néhány órájában irgalmatlan módon lehet élvezni azt, amit a Mafia III nyújt, és bár egy pillanatig sem fogunk rá úgy gondolni, mint egy valódi utódra, önmagában mégis elégedetten csettintünk.
Amikor már a történet elején megjelenik Vito Scaletta, tényleg az jár a fejünkben, hogy a fenébe is, ismét megérkeztünk. Remekül ki vannak dolgozva a karakterek, kritikán felül állnak a szinkronhangok, széles a paletta az autókból, és amikor egy Corvette hasonmás bőgő motorja pörgeti fülsiketítő csikorgással a gumikat, akkor joggal gondolhatjuk, hogy 1968 jó! Lelkesen járunk hát kerületről kerületre, nyomjuk a mellékküldetéseket, gyarapítjuk alvezéreinket, miközben kezünk alatt százával hullanak a konkurens család(ok) névtelen katonái, hol golyó által, hol azért, mert morcos képpel átvágtuk a nyakukat egy akkora bökővel, ami még Krokodil Dundee bőrmellénye alatt sem férne el. Említést érdemel az is, hogy bár véres a dolog, de nagyon hiteles a hangja annak, amikor eltalálunk valakit, és bármennyire is látens pszichopatának tűnhetek, a fejlövések különös elégedettséggel töltöttek el.
Ismétlés az unalom apja és anyja
Bármennyire is jók a zenék, kidolgozottak a szereplők, remek a szinkron, idővel rájövünk, hogy már órák óta ugyanazt csináljuk, és még kétségbeesettebbek leszünk, amikor arra is rádöbbenünk, hogy ha végig akarjuk játszani a játékot, akkor még egy darabig nem is lesz benne változatosság. X összegnyi rombolás után kicsináljuk a kisfőnököt, majd az alvezért, és ez ismétlődik végeláthatatlan ciklusban, mint egy rohadt mókuskerék, ami idővel alig szórakoztatóbb, mintha egyszerre kellene végignéznünk a Szulejmán összes részét. És ezzel az a legnagyobb gond, hogy amint rájövünk, a játék megszűnik érdekesnek és jónak lenni. Onnantól kezdve sablonos, idegesítő repetíció, ami hemzseg a hibáktól, és ha ez nem lenne elég, még tetőzi a folyamatos füttyögés jelensége is. Amikor ugyanis ellenséges területen mászkálunk, és megbújunk fedezékben, olyankor lehetőségünk van egy rövidet füttyenteni, hogy ezzel magunkhoz csaljuk az ellent, akit aztán megfojtunk, elvágjuk a torkát, belevágjuk a kést a mellkasába, széttapossuk a fejét, puskatussal kiloccsantjuk az agyát, és még sorolhatnánk. Vagy fogjuk a csúzlit, és szitává lövünk mindenkit. De azért a füttyögés kevesebb zajjal jár.
Ezer sebből dől a vér
Hatalmas port kavart a játék megjelenésekor, hogy a konzolport miatt PC-n is csak 30 fps a max, de ezt hamar orvosolták a fejlesztők. Ám ezen kívül a Mafia III olyan, mint a Tom & Jerryben a macska, amikor belelőnek sörétessel, beugrik a vízbe, és mikor kijön, tucatnyi lukon folyik belőle a víz. Sokaknak például el sem indul, de ha mégis, akkor előfordul, hogy sikeres küldetés után egyszerűen nem dobja a következő teendőt, csak az állás visszatöltése után, és akadnak, akiket óránként többször is kidob az asztalra. Jómagamat azonban szerencsésnek érzem, mert nálam igazából csak 1-2 ilyen kardinálisabb probléma volt, minden más inkább a vicces bug kategóriába tartozik. Tele a net betonba süllyedő autókkal, a térkép alá esett, vagy egymáson átnyúlkáló, plafonba szorult karakterekkel, de olyan, mintha ezek a gondok, inkább konzolon jelentkeznének, mert nálam például nagyon ritkán volt ilyen a PC-n. Abszolút ütőeres vérzése a játéknak még az is, hogy a grafika messze nem olyan, mint amilyennek elvárhatnánk. A látvány kopottas, fakó, rengeteg furcsa bug van benne, így például az éjszakai fénykezelés totál nem megy a motornak, ezért az egyik sarkon szurkos sötétség van, a másikon viszont olyan, mintha délután négy lenne. Ha levesszük az élsimítást, és a mélységélességet, akkor valamit javul a dolog, de az égre könyörgöm, ne ez legyen már a megoldás.
Ne legyen a neved Mafia III!
Összegzésként azt lehet mondani, hogy azoknak akik eddig egy biciklibelsőben éltek, szórakoztató lehet a játék, mert egész sokáig élvezetes, a zenék, a szereplők, a szinkron, és a grafikai hibák ellenére a város is megfogja az embert. Ám a rendkívüli monotonitás, a nevetséges hibák, és a látványban fellelhető furcsaságok jó érzékkel herélik ki a játékélményt, főleg akkor, ha valaki ismeri az előző két részt. Megrögzött rajongók számára csalódás, akcióorientált fegyverbarátoknak viszont akár még szórakoztató is lehet.
