Oldalakon keresztül ömlenghetnénk, hogy a Mafia miért is durrant akkorát 2002-ben, és Lost Heaven hogyan kebelezte be játékosok millióit. Értekezhetnénk a briliáns forgatókönyvről, a csodás grafikáról, a magával ragadó hangulatról, a mesterien kidolgozott karakterekről, és arról a hangulatról, ami függővé tette a felhasználót. De ebbe most inkább ne menjünk bele, koncentráljunk inkább a második részre, ami olyan friss, hogy edényfogó kesztyű nélkül szinte még hozzáérni sem lehet.
Minden a régi, vagy mégsem?
A Hangar 13 keze alól kikerült Definitive Edition történetét és játékmenetét egyáltalán nem érinti a fiatalítás, tehát sajnos továbbra is rendkívül érezhető, hogy 2010-ben a fejlesztőkre ráerőltették a piaci igényt, ezért forgatókönyv szempontjából szinte félkész állapottal találkozhatunk újra. Egyértelmű kiadói nyomás érezhető azon, ahogy az egyes események kidolgozottsága, és súlya teljesen eltér egymástól. Míg a börtönös rész szinte már unalmasan lassú, más események kissé logikátlanul követik egymást, illetve akadnak olyan szereplők, akikből alig látunk valamit, karaktereink mégis túlzottan kötődnek hozzájuk.
Mindebből még egy idomított majomnak is átjön, hogy a Mafia 2 elődjéhez hasonlóan szintén nagyívű sztorival érkezett volna, messze hosszabb játékidővel, mint amit végül kapott. Sokan vagyunk, akikben komoly tüskét hagyott mindez, és a játéknak talán az egyetlen szerencséje, hogy a 2016. októberében megjelent harmadik rész a maga rendkívül bugos lelkivilágával kritikán alulira sikerült. Így aztán a sorozat második tagja gyorsan felértékelődött az emlékeinkben, és már nem is volt annyira zavaró az a sorjásság, amit 2010-ben éreztünk.
Ismételjük át az eddig tanultakat
Azok kedvéért, akik valamiért csak most találkoznak először a Mafia 2-vel, annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a történet szerint a második világháborús Amerikába csöppenünk, ahol egy olasz bevándorló család Vito Scaletta nevű tagja úgy menekül el a börtön elől, hogy Európába megy harcolni. Egy sebesülés miatt azonban hazatér, és legjobb barátja, Joe megoldja, hogy ne is kelljen visszatérnie a harcmezőre. Azonban Vitónak pénzre van szüksége, amit nem feltétlen gyári munkásként kíván megkeresni, így egyre mélyebbre merül az alvilágban, mígnem már nincs visszaút.
Fontos megjegyezni, hogy bár így elsőre elég komornak hangozhat a dolog, a játékban számtalan jól kitalált, és megfelelően elhelyezett poén van. Elég csak arra gondolni, mikor a srácok részegen mennek egy hullát elásni, vagy mikor az ádáz tűzpárbajban Joe azt mondja Vitónak: "te menj előre, te vagy a háborús hős". Természetesen akadnak olyan szituációk, amikor azonban szó sincs vidámságról, de ez is érthető, hiszen mégiscsak többszörös gyilkosokat irányítunk játék közben, még ha nem is azt érezzük, hogy karaktereink a velejükig romlottak.
"Szép a ruhád, szép a lovad"
Ahogy az előbb tisztáztuk, a Mafia 2 szinte csak külsőségeiben mutat újat, ám itt is akad némi hendikep, ami egy rendkívül érdekes jelenségnek köszönhető. Az a helyzet ugyanis, hogy a játék a megjelenésekor vitán felül gyönyörű volt. Amit a fejlesztők műveltek a látvánnyal az teljesen beleégett az ember agyába, nem is beszélve arról a rendkívül ügyes trükkről, ami szinte letaglózta az embert.
Amikor ugyanis Vito börtönbe kerül, tél van, fagyosan csillog a letaposott hó az úttesten, mindenki a kabátjába burkolózva sétál, hó lepi a parkoló autókat, és emberek esnek el a csúszós járdán. Ám mikor a fegyintézetből szabadulunk, csodás nyári idő van, ragyogó kék az ég, süt a nap, a nők rövid ruhákban járnak, és nem mellesleg az eltelt idő miatt új autótípusok is rohangálnak az utcán. Tehát ha valamit, akkor ezt díjat érdemlő módon találták ki anno a fejlesztők, és most is ugyanakkorát szól, mint mikor először láttuk.
De visszatérve az eredeti gondolathoz: mivel a Mafia 2 megjelenésekor káprázatosan festett, így ez maradt meg a fejünkben, és bár valóban kicsinosították a Definitive Editiont, valahogy olyan, mintha mégsem lenne az igazi. De ez csak az első benyomás, mivel minél több időt töltünk vele, annál jobban rájövünk, hogy tényleg nagyon szép most is. Rácsodálkozunk a csillogó autókra, a bámulatos hegyekre, a tekintélyes méretű épületekre, a hullámzó vízre, és arra a részletgazdag városi környezetre, amit Empire Bay elénk tár.
Még az olyan sivár környezet, mint a büntetés-végrehajtási intézet is annyira jól néz ki, hogy az ember legszívesebben percekig csak bóklászna, és nézelődne. Innentől kezdve pedig nem is tudunk másra gondolni, mint arra, hogy mikor érkezik már a felújított első rész, reménykedve abban, hogy a Hangar 13 valamivel jobban fog most teljesíteni, mint ahogy tette azt a Mafia 3 esetében.
Amiről még beszélni kell
Habár azt mondtuk, hogy a grafikán kívül szinte semmi új nincs, azért ez nem teljesen igaz, bár tényleg alig szembeötlőek, hiszen például azt, hogy a garázsunkban ott van a harmadik rész Samson Drifterje, nagyjából három órányi játék után fedeztem fel. Azt viszont valamivel hamarabb, hogy a gardróbban elérhető Lincoln Clay háborús öltözéke, bár elég fura volt benne Vitót látni, de másnak meg lehet, hogy pont ez jön be.
Van azonban valami, ami így 10 évvel az eredeti megjelenés után már nagyon szembeötlő: annyira hozzászoktunk a nyílt világú játékokhoz, hogy a lineáris történetvezetés, és a mellékküldetések hiánya nagyon feltűnik. Az, hogy minden egyes küldetés után megyünk haza aludni, és kezdődik a következő, minimálisra csökkenti a szabadságérzetünket, mert bár lehet nyugodtan kóborolni a városban, de minek.
Bemehetünk a boltba, megihatunk egy sört a kocsmában, fel-és alá kocsikázhatunk, de cél nélkül nem az igazi, és bár ez nem a játék hibája, hiszen 2010-ben így is csodás termék lehetett volna, ha teljes valójában kerül a boltba, azért egy Red Dead Redemption 2 után nehéz nyeregben maradni. Feltűnő az is, hogy amikor rács mögé kerülünk, és számtalan rab zsúfolódik össze egy helyen, bizony elég sűrűn jönnek szembe ugyanazok az arcok, de mindez megbocsátható annak tükrében, hogy egyébként valóban jól néz ki a játék.
Illetve nem feltétlen úriemberes dolog az egy évtizeddel ezelőtt készült játékot ekézni emiatt, hiszen nem volt szó arról, hogy a grafikai csiszolgatáson kívül bármi mást is kapnánk. Száz szónak is egy a vége, aki lelkes rajongója az első résznek, és tűkön ülve várja az újrakevert változatot, az bátran fusson neki a Mafia 2: Definitive Edition-nek, nem fog csalódni.
