Naná, hogy a gyilkos színre lépésével kellett véget érnie a negyedik epizódnak, kapartam is a falat mérgemben, amiért a szokásos kettő helyett három hónapot várhattam a befejezésre. Aztán végre ott találtam magam Max szerepében az előző felvonás címadó sötétkamrájában, és miközben az a rohadék megalázó dolgokat művelt velem, legszívesebben a fényképezőgépe szíjával fojtottam volna meg. Hiába, no, kissé beleéltem magam a helyzetbe. Nem is tudom, hogyan reagáltam volna rá, ha a szebbik nem képviselője lennék.
Minden jó, ha…
Tekintve, hogy a Life is Strange gerincét a narratíva adja, igyekeztem mindvégig a szükséges minimumon belül maradni, már ami a cselekmény ismertetését illeti. Ezen a szokásomon most sem kívánok változtatni, Max és Cloe csodálatos barátsága olyan történet, amelyet megélni kell ahelyett, hogy a játékos valahol elolvasná vagy YouTube-on nézné végig. Máskülönben hogyan is érezhetné át döntései súlyát? Szorult helyzetünkből kiszabadulni, a bűnöst rács mögé juttatni elvileg nem nagy ördöngösség Max természetfeletti hatalmával, de kellemes meglepetésként ért, hogy elég sokat kellett kísérleteznem, míg rájöttem a legjobb eredménnyel járó megoldásra.
Ugyanakkor minden olyan gyorsan történt, hogy már attól tartottam, alig félórányi játék után bámulhatom is a stáblistát, ám ekkor következett az a csavar, amely nézőponttól függően mindent elrontott vagy ellenkezőleg, a lehető legjobb irányba terelt. Egyesek briliáns módon szőtt szálakat, magvas mondanivalót hangoztatnak majd a vélemények elkerülhetetlen ütköztetése során, mások viszont tapodtat sem engednek meggyőződésükből, mely szerint valójában fogalmuk sem volt az íróknak, miként is zárhatnák le mindenki megelégedésére a történetet, ezért dobtak egy M. Night Shyamalant. Hogy melyik tábornak van igaza, döntsétek el magatok. Én a tamáskodók sorait erősítem, és még csak nem is a számomra csalódást okozó finálé miatt tartom épp ezt a Life is Strange legkevésbé sikerült fejezetének.
… jó a vége?
Miközben egy forgatókönyvet aligha lehet tárgyilagosan megítélni, addig a játékmenet hiányosságait már nem kezelhetjük ízlés dolgaként. A Polarized - amelynél találóbb alcímet nem is kaphatott volna a rajongókat megosztó epizód - látványosan eltér az eddig alkalmazott recepttől, és kerek-perec skatulyába helyezi a korábban valamennyire árnyalt szereplőket. Ezzel párhuzamosan a kelleténél többször ragadja ki kezünkből az irányítást Max sorsa felett, miáltal közelebb kerülünk a filmes élményhez, ugyanakkor eltávolodunk a játéktól.
Az epizód középső szakaszát uraló szürreális jelenetsorokat a maguk teljesen értelmetlen játékmechanikai megoldásaival oda nem illőnek éreztem. Mintha azzal, hogy tök ugyanolyan folyosókon gyalogoltatnak végig, vagy épp a sötétben bennünket zseblámpával kereső ismerősökkel kényszerítenek bújócskára - ami nyilván semmilyen kihívást nem jelent, ha az ember vissza tudja tekerni az időt - csupán azt próbálták meg elodázni a forgatókönyvírók, hogy szemlesütve elő kelljen állniuk a farbával, miszerint vagy így ér véget a történet, vagy úgy, egyéb elképzelésnek, fellebbezésnek helye nincs.
De még ha nem is azt kaptam, amit vártam, nem győzök tapsikolni az örömtől, hogy a Remember Me után nem tűnt el a süllyesztőben ez a párizsi csapat, hanem egy, számára addig ismeretlen terepen képes volt megszorongatni a sokáig egyeduralkodó Telltale-t. Most még nem jött össze a trónfosztás, de az antológiasorozatok mintájára más szereplőket és helyszíneket felvonultató második évad sikerére már fel mernék tenni egy kisebb összeget.
