Idejét sem tudom, mikor esett meg velem utoljára, hogy lélekben összetörve, magamat nyomorultul érezve álltam volna fel egy játék elől. Márpedig a Dontnod érzelmi hullámvasútja jóvoltából egyaránt megjártam a nevetésre ingerlő csúcsokat és a megrázó mélypontokat, amelyeket átélve a sírás környékezett. Nehéz szavakba foglalni azt az állapotot, amikor mereven bámulunk magunk elé, és mantraként hajtogatjuk, hogy nem, nem és nem. Mintha ez bármin is változtatna.
A sötétkamra titka
Noha néhány hónapja még úgy véltem, csodálatos lenne, ha a Life is Strange hősnőjéhez hasonlóan magam is vissza tudnám forgatni az idő kerekét, most már ettől homlokegyenest eltérő álláspontot képviselek. Nem szeretnék Max Caulfield helyében lenni, nem kívánom az erőt, ami váratlanul az ölébe pottyant, mert nem akarok szembesülni a következményekkel. Bőven elég volt látnom, hova vezetett az időmanipuláció a harmadik epizód végén. Az a helyzet, hogy bármennyire is igyekszik a leányzó helyrehozni kebelbarátnője, Chloe, valamint a többi ismerőse életét, valahogy mindig rossz véget érnek a dolgok. Amikor minden korábbit felülmúló mértékben kitolja képessége határait, akkor szembesül csak igazán tettei következményeivel. Egy apró változtatás az események láncolatában sokak életére lehet kihatással, és míg a célunkat elérhetjük általa, korántsem biztos, hogy meg akarjuk fizetni az árat, amit az egyensúlyra törekvő univerzum megkövetel. Karma is a bitch - tartja az angol, és ez a megállapítás fokozottan érvényes a Dark Room első félórájára, amely feloldhatatlan dilemma elé állítja a játékost.
Még szerencse, hogy nem ezzel az alattomos gyomrossal akarták kihúzni a fejlesztők a játékos tempójától függően 3-4 óra alatt teljesíthető epizód végéig. Ehelyett ismét a Rachel Amber eltűnésével kapcsolatos nyomozásra irányítják figyelmünket, amely elvárásainknak megfelelően izgalmakban és sokféle lehetséges forgatókönyv szerint végződő szituációkban bővelkedik. Az egyik kedvencem az volt, amikor egy kódkönyvet kellett megszereznem, ám az átgondolatlan döntések, valamint a rosszul megválogatott szavak miatt elszabadultak az indulatok, és már nem tudtam megakadályozni a tragédiát. Ha más utat választok, mindez elkerülhető, de a két véglet közötti átmenettel záruló eredmény is befolyással lehet a cselekményre a végjátékban.
Bizony, vészesen közeleg a pillanat, amikor fény derül az összes mocskos ügylet mögött álló személyekre, és remélhetőleg azt is megtudjuk, mit jelképez Max látomásaiban a tengerparti várost letaroló tornádó. Az epizódvégi cliffhangert, valamint a nyomozás eredményét elnézve borítékolható, hogy az októberre várható finálé bennünket is megvisel majd, nem csak hősnőnket.
Sorja a széleken
Oly sokszor vetettem papírra ellenérzéseimet az elbaltázott és számomra végtelenül zavaró ajakszinkronnal kapcsolatban, hogy már én is unom. Ezúttal egy másik hibát vetnék a fejlesztők szemére, mégpedig a rendkívül behatárolt mozgásteret. Tessék ezt szó szerint érteni, ugyanis hiába tárul a szemünk elé egy aranybarna őszbe burkolózó város hangulatosnál hangulatosabb helyszínekkel, ha nem mehetünk el addig, ameddig látunk. Pedig szívesen megnéztem volna közelebbről is a partra vetett bálnákat, barangoltam volna kötöttségek nélkül a campus egész területén, továbbá szívesen betértem volna egy rántottára kedvenc kifőzdémbe. Talán majd a második évadban. Ellenben örömmel vettem, hogy a Dontnod nem átallott visszanyúlni a műfaj gyökereihez, és az összegyűjtött információk rendszerezésére és a helyesnek vélt következtetés levonására építkező dedukciós feladvánnyal bővíteni a repertoárt.
