Meg sem tudnám számolni, hányszor kívántam már az életben, hogy bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét. Elhibázott lépések, kihagyott lehetőségek, megbánt döntések szegélyezik utunkat, a következményekkel pedig ha tetszik, ha nem, kénytelenek vagyunk megbarátkozni. Nem úgy Max Caulfield, akinek megadatott, hogy jóvátegye vétkeit, újragondolja választásait, miután szert tett az idő manipulálásának korlátok közé szorított, mégis módfelett hasznos képességére. Ám ahogy azt a filmvásznon már számtalan alkalommal lelőtt Ben bácsi is a szánkba rágta, a nagy erő nagy felelősséggel jár.
Esemény van
Majd’ két hónappal ezelőtt ott hagytuk abba a Chrysalist, hogy Max elkezdte a visszailleszkedés kihívásokkal teli folyamatát szülővárosa nyugodtabb tempót diktáló mindennapjaiba. Régi barátságokat elevenített fel, újakat kötött (vagy épp ellenségekre tett szert, ha mi úgy döntöttünk), és időmanipuláló képességének hála kisebb-nagyobb mértékben beavatkozott mások életébe. Ezek a kéretlen intrúziók most már éreztetik a hatásukat, az ember nem is gondolná, hogy ha megpiszkál egy szálat, az nem feltétlenül úgy, ott és akkor rezdül meg, ahogy ő azt képzelte. Sosem volt még ennyire igaz a mondás, miszerint a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Persze (szinte) mindig kéznél van csodafegyverünk, így visszatekerhetjük az időt, megmásíthatjuk eredeti elképzelésünket, ha nem tetszik az azonnali eredmény, vagy ha tartunk az esetleges jövőbeni következményektől.
Azt kell mondanom, az írók eddig fenomenális munkát végeztek. Szinte tapintani lehet a városka barátságos felszíne alatt morajló feszültséget; ahogy minden közösségnek, úgy ennek is megvannak a maga sötét, ki nem mondott, de a helybéliek által ismert titkai. Ügyesen építgetik a cselekmény szempontjából fontosabb karaktereket, egyre több részletet árulva el róluk, amelyek ahelyett, hogy megnyugtató válaszokkal szolgálnának, inkább további kérdéseket vetnek fel. Legyen szó akár Rachel Amber eltűnésének körülményeiről vagy a titokzatos álombeli tornádóról.
Külön dicséretes, hogy miközben a még megfejtetlen misztérium puha lepelként borul a történetre, olyan földhözragadt, valós problémákkal – és esetleges utóhatásaikkal – kell szembenéznünk, mint az online zaklatás, a közösségi média eszközeivel történő visszaélés, a partidrogok elterjedése vagy a tipikusan az áldozatot hibáztató kívülállók hozzáállása. Nem elbagatellizálható gondok ezek, amelyek egyértelműen meghatározzák az Out of Time című epizód hangulatát. Ettől függetlenül most is lehetőségünk nyílik arra, hogy hátradőljünk és kiélvezzük az élet apró örömeit. Vettem egy forró zuhanyt, tojást és sonkát rendeltem reggelire, lencsevégre kaptam egy falatozó mókust, és elmélázva hallgattam az ablaktáblán kopogó esőcseppeket.
Mindenki hibázik
Meghasad a szívem, hogy nem sikerült a srácoknak a tartalomhoz illő formát kifogástalanra gyúrniuk. A múltkor már elzengtem a markáns képi világ és az akusztikus gitárból előcsalogatott dallamok dicséretét, tehát inkább nem lépnék kétszer ugyanabba a folyóba. A Life is Strange nem az a játék, amely alaposan megizzasztaná a gépház alatt dolgozó lovakat, ennek ellenére akadozó animációkba és kisebb framerate-ingadozásokba botlik a gyanútlan felhasználó. És még csak nem is az előző konzolgenerációról beszélek. Nagy szerencséje a készítőknek, hogy a választott műfaj hívei elnézőbbek a technikai oldalon tapasztalható hiányosságokkal szemben, amennyiben a szóban forgó alkotás azt hozza, amit elvárnak tőle: fordulatos cselekményt, drámát és döntéseink valós következményeit. Márpedig e tekintetben a második epizód jelesre vizsgázott.
