Hitről írni olyan, mintha túrabakancsban kellene tojáshéjakon lépkednie az embernek. Pontosan ilyen körültekintően járt el a Dontnod is a Life is Strange 2-vel, amelynek második epizódjában már szóba került a vallás. Akkor Sean hatásán (és ezáltal tulajdonképpen a játékos döntésein) múlott, hogy Daniel hajlandó volt-e együtt imádkozni nagymamájával, vagy értelmetlen időpocsékolásnak tartotta az egészet. A finálét megelőző etap azonban ennél jóval tovább merészkedik, és központi témájává emeli a kérdést, rávilágítva arra, hogy nem szükséges okvetlenül egyenlőségjelet tenni hit és vallás közé, pláne nem érdemes egy kalap alá venni a szabályokat felállító egyház intézményével. A Dontnod üzenete egyértelmű: hinni másban is lehet a teremtőn kívül, például a családi kötelékek erejében.
Perspektívák
Azok kedvéért, akik egyben szeretnék ledarálni az évadot, megtartom magamnak a harmadik epizód csattanóját, amely elszakította egymástól a Diaz fivéreket. Igazság szerint nem is bántam, hogy a drasztikus jellemváltozáson átesett és emiatt kimondottan ellenszenvessé vált Danieltől megszabadultam egy időre. Seant ellenben visszavonhatatlanul a szívembe zártam, abszolút szerethető figurát varázsoltak belőle, még az egyik, a cselekmény szempontjából teljesen súlytalan aktuálpolitikai színezetű jelenetben is együtt tudtam vele érezni. Szegény srác amúgy is negatív spirálba került; nem elég, hogy az FBI börtönnel fenyegeti, a kenderültetvényes kalandot sem sikerült épségben megúsznia.
Miközben beszűkült lehetőségeit mérlegeli, és barátkozik a gondolattal, miként is áll majd rajta a jellegzetes narancssárga kezeslábas, olyan információk kerülnek a birtokába, amelyek cselekvésre és további kockázatvállalásra késztetik. Ebből a helyzetből szokásához híven többféle kiutat is kínál az írócsapat. Jó érzés, hogy legalább a választás illúziója megmaradt, még ha a következmények jelentőségét illetően maradtak is kétségeim.
Vajon megmozdulnak a hegyek?
Ez alkalommal a road movie-szerű Life is Strange 2 szellemiségével összhangban több helyszínen is megfordulunk. Ahogy a korábbi állomásoké, úgy a kórházépület, a tikkasztó nevadai sivatag és a fundamentalista keresztény közösségnek otthont adó kisváros bebarangolható részének felfedezése is opcionális. Sőt Sean naplóját sem muszáj elolvasni ahhoz, hogy mozgásba lendüljenek bizonyos események, ám ha ezeket elmulasztjuk, számtalan érdekességről lemaradunk, de még rosszabb, hogy megfosztjuk magunkat pár nyomós érvtől, amikor a lehető leggondosabban kellene megválogatnunk szavainkat. Mert az információ hatalom, és nem létezik hatásosabb fegyver a manipuláció ellen.
A lanyhább előzmények után kissé összekapta magát a Dontnod, a finálé előtt érezhetően meredekebbé váltak az érzelmi hullámvasút kaptatói, és szédítőbbé tátongó mélységei. Örömteli, hogy végre sor került egy fontos karakter régóta esedékes felbukkanására, akitől sokat lehet remélni a továbbiakban, és jóval összetettebb személyiségnek tűnik, mint az epizódban megismert kétdimenziós figurák bármelyike a barátságos ápolótól a karót nyelt FBI-ügynökön át a gyanúsan viselkedő prédikátorig. Már csak azt kellene eldöntenie az csapatnak, hogy mi legyen a dróton rángatott Daniellel.
