Jó szerepjátékból sosem elég, az utóbbi időben megjelentek közül viszont kevés ütötte meg az általunk elvárt mércét. Ráadásul egyik sem tudta megközelíteni a Witcher III színvonalát, túl sok erőforrást igényel egy ilyen kaliberű játék elkészítése. A cseh illetőségű Warhorse azonban gondolt egy merészet, és egy sikeres Kickstarter-kampány után belekezdett a térség egyik legambiciózusabb fejlesztésébe.
Jó munkához idő kell, na meg pénz
A Kingdom Come: Deliverance meglehetősen rögös úton jutott el a megjelenésig. A maroknyi cseh fejlesztő hosszú ideig házalt különféle befektetőknél ötletével, de nem nagyon találtak olyan madarat, aki hajlandó lett volna sok pénzt fektetni egy olyan szerepjátékba, amelyben még egy nyomoronc egyfejű sárkány sem akad, akit lefejezhetünk varázskardunkkal. Nem igazán láttak fantáziát egy olyan RPG-ben, amelyben a világ megmentése helyett egy jobbágyfiú sorsát igazgatjuk.
Szerencsére találtak egy cseh milliárdost, aki hajlandó volt finanszírozni a prototípus elkészítését. Másfél év után el is készült egy játszható verzió, amellyel már büszkén mehettek a nagy kiadók elé. A gond az volt, hogy a KCD így sem kellett a kutyának sem, nem találtak maguknak olyan partnert, aki hajlandó lett volna ötmillió dollárt beleölni egy ilyen kétes kimenetelű vállalkozásba.
Ekkor jött a nagy ötlet: meg kell mutatni a projektet a közönségnek a Kickstarteren, ezzel bizonyítva a leendő befektetőknek, hogy igenis van érdeklődés egy ilyen jellegű játék iránt. Az eredeti terv az volt, hogy a költségvetés tíz százalékát kalapozzák így össze, a többi meg majd jön szépen magától. A játékosok ezzel szemben összedobtak kétmillió dollárt, ami azért Csehországban nem kevés pénz, abból már el lehetett kezdeni dolgozni. A sikeres gyűjtés hatására hamarosan kiadót is találtak: a Deep Silver vállalta fel, hogy terjeszti a konzolos és a dobozos PC-s verziókat.
Hé paraszt, melyik út megyen itt Prágába?
A XV. század elején járunk Bohémiában, a mai Csehország területén. Az élet meglehetősen zord volt akkoriban; nem elég, hogy pestis és hasonló csúnya nyavalyák rövidítették meg a köznép és a nemesség életét, számolni kellett azzal is, hogy a hatalomra éhes uralkodók minden előzetes figyelmeztetés nélkül földig rombolják a nekik nem tetsző településeket. Ez történt a főhős, Henry szülőfalujával is. Henry egy mezei kovács egyetlen gyermeke, a játék elején semmi különleges nincs benne; sem írni, sem olvasni nem tud, nem járatos a kardforgatásban, és folyton a haverjaival vagy az egyik szolgálólánnyal lóg. Éli a semmirekellő, léha parasztfiúk életét, míg egy szép napon a történelem alaposan kicseszik vele. Zsigmond magyar király és kun zsoldosai feldúlják a települést, és szinte mindenkit kardélre hánynak. Henry a kevés túlélő egyike, neki sikerült elmenekülnie, hogy figyelmeztesse a szomszédos városka vezetőit a közelgő veszedelemre. A sztorit olyan 40-50 óra alatt végig lehet játszani, de készülj fel arra, hogy ez egészen más élményt nyújt, mint a megszokott szerepjátékok.
Valóság az élmény ellen
A KCD jobban ragaszkodik a valósághoz, mint az Activision az évenkénti Call of Duty-megjelenéshez, és ez bizony nagyon sok esetben a játékélmény rovására megy. Mivel a játék alapját megtörtént események adják, verd ki a fejedből azt a képtelenséget, hogy Henryt királlyá koronázzák a történet végén. Jellemfejlődés persze lesz, és az átélt kalandok hatására már soha nem alakulhat ugyanazzá az emberré, mint az elején, de nem válik belőle szuper harcos, aki egymaga száll szembe Zsigmond király hadseregével. Illetve megpróbálhatja, de annak rossz vége lenne.
A játék harcrendszere ugyanis borzasztóan összetett és kaotikus, jelenlegi formájában inkább nyűg, mint élmény. Az eddig megszokott harcrendszerek sehol sincsenek; bár mutat némi hasonlóságot a For Honor megoldásaival, de annál sokkal bonyolultabb és nehézkesebb. Közelharcos és távolsági fegyvereket egyaránt használhatunk: kardokat, fejszéket és buzogányokat vethetünk be a test test elleni küzdelem során, illetve íjakat használhatunk a távolabbi célpontok ellen. Védekezéskor jól jön, ha megfelelő páncélzatot viselünk, de elháríthatjuk a csapásokat fegyverrel és pajzzsal egyaránt. Ez leírva elég egyszerűnek tűnik, de hidd el, a csata hevében egyáltalán nem az. Ügyelni kell az időzítésre, a fegyver megfelelő pozicionálására, kénytelenek vagyunk alaposan felmérni a távolságot, figyelni az ellenfél mozgására, és arra, hogyan takarékoskodunk az erőnkkel.
A támadások és a védekezés gyorsan kifárasztja Henryt, ilyenkor kell egy szusszanásnyi idő, míg összekapjuk magunkat. Az ellenfelek általában ezt a kis időt használják fel arra, hogy egy jól irányzott kombóval eldöntsék a csata kimenetelét. A kardok nagyon csúnya sebeket tudnak ejteni, ezeket minél gyorsabban be kell kötözni, különben elvérzünk. Csata közben persze ez nem lehetséges, a kunok és a banditák nem arról híresek, hogy lovagias módon megvárják, míg összevarrjuk a sebeinket. Végső esetben még mindig ott a megadás lehetősége, és reménykedhetünk abban, hogy ellenfelünk jó keresztényhez illően megkegyelmez nekünk, megelégszik némi arannyal az erszényünkből.
A bajvívás az első néhány órában igazi rémálom, de bele lehet jönni. Érdemes a banditákon gyakorolni, mert ritkán viselnek páncélt, és kezdetleges fegyvereikkel nem sok kárt tudnak bennünk tenni. Az íjak használata reménytelen, ezt nem is erőltettem menet közben, mert borzasztóan frusztrált. Először is hiányzik a célkereszt a játékból. Nagyjából látjuk, hová megy a nyílvessző, de egyáltalán nem garantált, hogy eltaláljuk a célpontot. Az íj felajzása után szinte azonnal elkezd remegni a kezünk, és az esetek nagy részében mellélövünk; nehézkes, frusztrálóan idegesítő, és egyáltalán nem hatékony. Az elején még kísérleteztem azzal, hogy pontos találatokkal egyből végezzek a közelembe merészkedő ellenségekkel, de amikor egy pompás toroklövés és három, közvetlen közelről arcba kapott nyílvessző után sem szenderült jobblétre a rám támadó kun, feladtam, és előhúztam a kardomat. Ezt a részt még egy kicsit csiszolni kell.
Szerepet játszok
Minden magára valamit is adó szerepjátékban lehetőség van arra, hogy fejlődjünk kalandjaink során. Henry számos területen kipróbálhatja magát, és ezek közül csak az egyik a harc, hiszen vannak kevésbé erőszakos módjai is boldogulásnak. Bátran dönthetünk úgy, hogy megélhetésünket gyógyfüvek szedésével fogjuk finanszírozni. A falvak és a mezők tömve vannak gyógyító hatású növényekkel, ezeket csak le kell szedni és eladni a megfelelő kereskedőnek. Az árrés a feldolgozatlan termékeken azonban már a középkorban is kicsi volt, sokkal jobban járunk, ha kitanuljuk az alkímiát, és saját magunknak desztillálunk gyógyító párlatokat. Ehhez persze nem árt, ha képesek vagyunk elolvasni a recepteket, de ahhoz ugye meg ismerni kell a betűket.
Ebben a korban nagyon kevesen voltak írástudók, kereshetrünk tehát egy deákot, aki szépen megtanítja nekünk az olvasás tudományát. Eleinte csak értelmetlen betűhalmazt látunk, majd fokozatosan kezdenek értelmet nyerni a szavak, végül pedig az egész szöveg. Vagyont azonban nemcsak becsületes úton szerezhetünk, tolvajként és zsebmetszőként is tevékenykedhetünk. Mindkét esetben egy meglehetősen bonyolult minijátékot kell megoldanunk. Szeretném azt mondani, hogy ezek voltak pályafutásom legötletesebb és legélvezetesebb rendszerei, de akkor hazudnék. A zsebmetszés jelen pillanatban szerintem még bugos is; például majd egy órán keresztül küzdöttem azzal, hogy ellopjam a molnár tőrét, de valami mindig közbejött, így inkább feladtam. Nem ért annyit az a fránya fegyver.
A történet egy pontján saját hátast kapunk szolgálatainkért cserébe, akit bármikor előhívhatunk egyetlen füttyszóval, és akár teherhordóként is használhatunk. A lovaglás egyszerű, bár bevallom férfiasan, megtörtént, hogy ledobott a ló, és megsérült a lábam. Ilyenkor be kell kötözni a sérült testrészt, és pihentetni; a legjobb az, ha lefekszünk néhány órára. Alvás közben nő az energiánk, életerőnk regenerálódik, de megéhezünk, és ébredés után muszáj valami harapnivaló után néznünk. Négy óra alvást követően automatikusan ment egyet a játék, ami nagyon fontos, mivel ezenkívül csak a nagyobb küldetések elején tárolja el a pillanatnyi állást, vagy méregdrága pálinkát kell ehhez felhasználnunk, amire egyáltalán nem lesz pénzünk. Menteni pedig nagyon fontos, mert jelen állapotban sokszor belefutunk olyan hibákba, ami miatt újra kell tölteni a játékállást, és ilyenkor nagyon fáj újrajátszani az elveszett részeket. Egy mentésmodot érdemes felrakni, nagyban megkönnyíthetjük vele az életünket.
A beszéd is jelentős szerepet kapott, hiszen sok esetben bűnügyeket vagy vitás kérdéseket kell megoldanunk. Egészen más kimenetele lehet az eseményeknek, hogyha higgadtan, észérvekkel próbáljuk rábeszélni partnerünket valamire, mintha dölyfösen parancsba adnánk neki. Többféleképpen is megoldhatjuk a kapott feladatokat, de azt azért nem árt észben tartani, hogy a városi őrség előszeretettel megbírságol bennünket minden egyes alkalommal, amikor megszegjük a törvényt. A pénzbüntetés mellett elkobozzák a lopott javakat, reputációnk az adott városban a béka segge alá süllyed, sőt rosszabb esetben akár börtönbe is kerülhetünk.
Bármilyen képességet gyakorlással vagy tanulással fejleszthetünk: minél több virágot szedünk, annál jobban fogunk érteni a gyógynövényekhez, és a lovaglás tudományát sem tudjuk gyaloglással elsajátítani. A térkép felfedezése után lehetőségünk lesz használni a gyors utazást; ez elég nagy könnyebbség még akkor is, ha időnként banditák támadnak meg.
A vidéki élet csodaszép
A fejlesztők láthatóan nagyon ráfeküdtek a vidéki Csehország szépségeinek bemutatására. Egészen elképesztő látvány tárul a szemünk elé menet közben: hatalmas erdőségek, virágzó rétek, vidéki csendélet és nyüzsgő városok színesítik a korabeli királyságot. Nem azt mondom, hogy hozza a Witcher III grafikai színvonalát, de vannak egészen jó pillanatai. Teljesen korrekt a dinamikus napszakváltás; éjszaka például szinte az orrunkig sem látunk, bizonyos falvakban pedig kötelező a fáklya sötétedés után, a boltok bezárnak, és a szorgos mesteremberek nyugovóra térnek hajlékukban.
Konzolokon kompromisszumokat kell kötni, de ettől függetlenül ott sincs vele sok gond. A játék a CryEngine 3-as verzióját használja, és nem sok helyen kell szégyenkeznie. Az arcanimációk persze lehetnének jobbak, és a növények sem igazán szépek a mezőn, de az erdők kifejezetten jól néznek ki, az árnyékok teljesen rendben vannak, a nagy felbontású textúrák tűélesek; sok játék példát vehetne erről. A töltési idő lehetne rövidebb; mindenképpen érdemes a játékot SSD-re telepíteni, máskülönben akár 20 másodperceket is várhatunk a mentések betöltése közben. A PC-s verziót egy i7-4770K-3,5 GHz, 16 MB RAM, GTX 980 konfiguráción teszteltük, ha megnéznétek, hogyan futott, irány a YouTube-csatornánk.
A hibákat kijavítják, ugye?
Annak ellenére, hogy az első napi tapasz mérete meghaladta a 20 GB-ot, maradt még bőven hiba a játékban. Egy nyitott világú szerepjáték kapcsán azonban nem vagyok hajlandó ezért nagyon pampogni, élénken él még az emlékezetemben, hogy milyen gondokkal küszködött a Skyrim vagy a Fallout 4. Nem várhatom el egy indie csapattól, hogy profibb legyen, mint a Bethesda. Amilyen iramban foltozgatják, néhány héten belül egészen tisztességes állapotba kerül a játék.
Az első tíz órában, vagyis az ismerkedési fázisban nagyon zavartak a hibái, de azután ráéreztem az ízére. A harmincadik óra környékén aztán beismertem, hogy a Warhorse korrekt iparosmunkát tett le az asztalra, és megérdemli a sikert. Úgy néz ki, hogy a játékosoknak is bejön a KCD; már egymillió példány elfogyott belőle, ami azért nem rossz egy első játékos indie fejlesztőcsapattól.
A KCD befejezése folytatásért kiált, bár azt is elképzelhetőnek tartom, hogy sztoriorientált DLC-ken keresztül bővítik ki a történetet. Nem ez lesz az év játéka, de nagyon jó az irány. Amennyiben ezek a fejlesztők hasonló erőforrásokat kapnak, mint a nagy, AAA címekkel dolgozó csapatok, akkor a jövőben még szebb és még izgalmasabb, történelemhez hű szerepjátékot kaphatunk tőlük. A középkori Európa még számos izgalmas helyszínt és eseményt tartogat, és én egy ilyen jellegű játékot akár még történelemórán is el tudnék képzelni szemléltetőeszközként.
