A 2018-ban megjelent A Way Out után nem érdekelt, milyen témájú játékkal áll elő legközelebb a Hazelight, tudtam, hogy nekem az kelleni fog. Mindig nagyra tartottam azokat a fejlesztőket, akik bátran játszadoznak a játékosok érzéseivel, nem félnek kényelmetlen helyzetbe kényszeríteni őket, mert a kiszámíthatóság már unalmas - főleg nekem, aki évi 30-40, de olykor még több játékot kipróbál. Nem kell, hogy mindig azt tehessük, ami szerintünk helyes, nem kell, hogy mindig mi legyünk a hősök, és nem baj, ha megtapasztaljuk a másik oldalt is, árnyaltabban látjuk a helyzeteket tőle, ami ebben a végletekig polarizált világban különösen fontos.
Faresék a múltban már bizonyították, hogy ez nekik nagyon jól megy, és újra megtették az It Takes Two-ban is. Egyszer szimpatizálunk a főszereplőkkel, aztán utáljuk őket azért, amit tesznek; néha szomorúak vagyunk, máskor önfeledten mókázunk.
Kezdjük kicsiben
Míg az A Way Out elsősorban barátoknak szólt, az It Takes Two leginkább úgy élvezetes, ha párunkkal játsszuk: a két főszereplő, Cody és May ugyanis szülők, akik épp válni készülnek. Lányuk, Rose természetesen ennek nem örül, egy könyv és némi varázslat segítségével - tudtán kívül - játékbabákká változtatja őket, akiknek együtt kell szembenézni mindenféle kihívásokkal. A pár eleinte nem arra koncentrál, hogy kapcsolatuk helyrehozásával, a váláshoz vezető problémák feltérképezésével foglalkozzon, hanem pusztán arra, hogy visszaváltozon, de az említett könyv (aki egyébként egy igen egyedi stílusban kommunikáló, talán mexikói, talán közel-keleti, túltoltan kínosan viselkedő terapeuta, Dr. Hakim) nem engedi el őket olyan könnyen.
Ahhoz, hogy megértsük a párterápiás vonalat, nem kell egy pszichológus jelenléte, de mivel történetesen drága barátnőmnek, akivel az It Takes Two-t végigjátszottam, épp ez a foglalkozása, mi több, a pár- és családterápia az egyik szakterülete, meg tudta erősíteni, hogy a módszer, még ha nem is elég részletes és pontos, tükrözi a valódit, úgyhogy már csak ezért is érdemes rávenni a barátot/barátnőt, hogy vegyen részt velünk a kalandban. Nyilván egyszerűbb lesz, ha nincs épp válságban a kapcsolatotok, de ha igen, lehet, hogy épp ez menti meg.
A jó hír, hogy valószínűleg a játék miatt nem fog nőni köztetek a feszültség - bár az It Takes Two olykor kimondottan nehéz, amennyire lehet, megengedő is. A kooperáció elengedhetetlen a továbbhaladáshoz, viszont alapvetően nincs szükség videojátékos ismeretekre, elég, ha megvan a tanulási hajlandóság, meg persze némi türelem, mert kell valamennyi idő, míg egy kontrollerrel gyakorlatlan játékos megtanulja, mit csinál és hol van az X, melyik az R2, mi az, hogy "az R1-gyel tudsz lengedezni, drágám, de előbb ugorj az X-szel, majd a négyzettel vetődj oda".
A második bossfight az egész játék legkegyetlenebbike: egyszerre potyognak szögek az égből, keletkeznek lyukak a padlón, fogy a talaj, és csapkod az ellenfél egy lapáttal, de ha ezen túljutunk, onnantól már nem lesz akadály, és értékes tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak.
Szintén segít, hogy addig nem kell visszaugranunk egy ellenőrzőponthoz (amikkel egyébként ugyancsak bőkezűen bánik a játék), amíg legalább az egyik játékos életben marad, és a másik is villámgyorsan újraélesztheti magát.
Türelem, odafigyelés, szenvedély
Mind a hét fejezetben más eszközöket kell használnunk, mindig tanulunk valami újat: egyszer May egy kalapácsfejjel lengedezhet és üthet, míg Cody szögeket dobál, máskor előbbi képes teleportálni, utóbbi pedig visszatekerni az időt, és ezzel helyreállítani lerombolt építményeket. Többször éreztem azt, hogy May kapta az izgalmasabb, több odafigyelést igénylő cuccokat, de semmi olyat, amivel egy nem gamer ne birkózhatna meg.
Eszközeink mindig igazodnak az adott helyszínhez: a ház különböző pontjait járjuk be, fészertől a kakukkos óráig, hógömbtől a padlásig. Egy-egy szakasz sietve egy óra alatt teljesíthető, de kár rohanni: amikor épp nincs akció, megállhatunk, hogy elszórakoztassuk magunkat a számtalan kompetitív minijáték egyikével, amikhez egyébként bármikor instant visszatérhetünk. Lehet hintából távolra ugrani, kötelet húzni, videojátékozni, sőt, konkrétan még sakkozni is; lenyűgöző, ezekre is mennyi figyelmet fordított a Hazelight.
Minden nagyobb zónát érdemes alaposan feltérképezni, rengeteg easter egg, mókás apróság vagy videojátékos utalás rejlik mindenhol - némelyik diszkrétebb, mások egyértelműbbek. Perceket töltöttünk el azzal, hogy megpróbáltunk szívet rajzolni egy mágneses rajztáblán (a két tekerő közül az egyiket az egyik, a másikat a másik játékos irányítja, ezért nehéz), és én nagyon jól szórakoztam, amikor az épp egy lépcsőn ugrándozva felzárkózó barátnőmet hógolyókkal hátráltattam. A világ összes idejét el lehet tölteni ilyen céltalan mókázással.
Az, hogy mennyire aprólékos munkát végzett a csapat, a környezet elemei és kidolgozottsága mellett olyan, a legtöbb játékban elnagyolt elemekben is tetten érthető, hogy egy-egy feladatot hogyan hajtanak végre emberkéink: kulcsforgatásnál a böszme, gyurmából készült Cody felkapaszkodik, hogy testsúlyát használja, míg a vékony, "sportos" fafigura, May ugrásból rúg. Rengeteg kreativitás, remek ötlet köszön vissza a játékmenetben és az animációkban is.
Az It Takes Two minden elemében fantasztikus: ötletes, aranyos, humoros, az alkalmi játékosok számára sem jelent teljesíthetetlen kihívást (bár itt sokat számít, hogy ki mennyi energiát hajlandó tanulásra és újrapróbálkozásokra fordítani), és tényleg folyamatos kooperációt, olykor hatékony koordinációt igényel: 200 métert nem tehetünk meg úgy, hogy az egyik játékosnak ne lenne szüksége a másikra a továbbhaladáshoz, és néha számolással kell összehangolni cselekedeteinket. Még a befejezés után is visszatérhetünk egy-két komplexebb minijátékhoz, amiket érdemes újrapróbálni, szuper móka.
A kameranézet néha megnehezíti az ugrándozást, de többnyire jól működik, és a játék egyébként sem büntet aránytalanul, ha valamit elvétünk. Párok jobban fogják élvezni (vagy mást fognak értékelni benne), de ha van egy pajtásotok, aki hozzátok hasonlóan nagyra tartja a kooperatív kalandokat, egy esélyt adjatok neki.
