Mivel a 2019/02-es GameStar teljes játéka a Hue lesz, úgy gondoltuk, nem árthat elővenni a Fiddlesticks Games 2016-os játékáról írt korábbi tesztünket.
Egy egyszerű koncepcióból is készülhet remek játék. A Hue is ezzel a felfogással készült, hiszen csupán a színek "erejével" kell a játék fejtörőit megoldanunk. Túl sok mindent veszünk magától értetődőnek az életben, ilyenek a színek is. A Hue megmutatja, milyen sokat tesz hozzá az életünkhöz az, hogy nem minden fekete-fehér.
A szivárvány minden árnyalata
Egy kétdimenziós fekete-fehér világban haladunk, amelynek lakói csak ezt a két színt ismerik. Hue maga egy kisfiú, aki eltűnt édesanyját keresi, és hogy sikerrel járhasson, színeket kell keresnie a világban. Ha egy bizonyos színt megszerzünk, azt egy gombnyomásra bármikor előhívhatjuk, és erre a színre festhetjük a világ hátterét. Ekkor továbbra is látunk mindent, ami nem ezt a színt viseli, a frissen szerzett színünkkel megegyező tárgyak viszont egyszerűen eltűnnek. Ezt a módszert követve kell szobáról szobára végigjárnunk a játék területeit, míg sikerül összegyűjtenünk mind a nyolc színt. Hogy miért éppen ez a nyolc szín van a játékban, arról keretes írásunkban olvashattok. Természetesen minél több színünk van, annál nehezebbek és komplexebbek a fejtörők, sőt időnként (nem túl gyakran) gyorsaságra és ügyességre is szükség van a feladványok megoldásához. Az egyik legizgalmasabb pályarészen például zuhanó kőtömbök elől kell futnunk, miközben figyelünk a talaj színére is, nehogy véletlenül eltüntessük lábunk alól a földet, és igyekszünk az utunkat akadályozó tereptárgyakat is kámforrá változtatni.
Relaxációs színterápia
A játék történetét rövid levelekből ismerhetjük meg. Amikor utunk során felszedünk egyet-egyet, a narrátor, aki maga a levélíró anyuka, fel is olvassa őket. Így tudjuk meg, miért kerekedtünk fel, hallunk pár filozofikus gondolatot a színekről, valamint maga a világ is így tárul fel előttünk. A narráció sajnos nem ad túl sokat az élményhez, maga a sztori sem különösebben lehengerlő, emellett pedig engem például zavart, hogy az elején a színekről mint általános, mindenki által ismert dologról írnak a levelek, majd később úgy, mintha ez a világ egyáltalán nem ismerné a színeket. Az írások arról is elmélkednek, hogy milyen őrült, elképesztő dolog lenne felfedezni egy harmadik dimenziót. Lehet, hogy egyszerűen elsiklottam valami felett, és ezért éreztem zavarosnak az elbeszélésmódot, de hát éppen az életemért színeztem.
Maga a játékmenet közel tökéletes. A fejtörők szórakoztatóak és kihívást is jelentenek, de nem teljesíthetetlenek, a zene pedig valami elképesztő. Nem csoda, hogy a soundtracket külön is megvehetjük, a játék dallamai kifejezetten nyugtató hatásúak. Az újraéledési rendszert is nagyon jól oldották meg a fejlesztők: minden szobának van egy bejárata és egy kijárata; ha a szobán belül meghalunk, a belépéstől kezdhetjük újra, ha pedig valamit véglegesen elbaltáztunk, az egész területnek is nekifuthatunk még egyszer. Én PlayStationön játszottam, és semmilyen technikai vagy irányításbeli problémát nem tapasztaltam.
Kifestőkönyv minden korosztálynak
A Hue nem kifejezetten hosszú játék, sőt inkább rövidnek mondható, kevesebb mint 10 óra alatt végig lehet játszani, terápiás mivolta miatt azonban ez nem különösebben zavaró. Egy kellemes hétvégét még úgy is el lehet tölteni vele, hogy a történet semmilyensége sajnos elvesz egy kicsit az élményből. Mivel az egyes színek egymás árnyalatai, előfordult párszor, hogy egy összetettebb és hosszabb szobát azért kellett újrakezdenem, mert a piros háttér előtt nem látszott rendesen egy rózsaszín csapda. Hibái ellenére a Hue remekül sikerült, újabb piros pont az indie játékoknak.
