Ez csak egy játék, mit van mindenki annyira oda? - hangzott el azok szájából a kérdés, akiknek idegen a videojátékok világa. Brit tudósok felmérése alapján a játékosok mindössze húsz százaléka tudta megállni, hogy szájba vágja a kérdezőt, majd egy rövid, mindössze egy-másfél hétig tartó monológban magyarázza el neki, mit jelent a Grand Theft Auto V a gamereknek.
Már egy ideje csendben, nyugodtan ültünk, vártuk a szeptember tizenhetedikét. Csak jöjjön már. Eljött ez a pillanat, új mérce kell. Meg kell mutatni, mit tanulhattak a világ játékfejlesztői az elmúlt nyolc évben. Hogy mire képes az Xbox 360 és a PlayStation 3 akkor, amikor már az utódok is a kapuban állnak, és ugyan a jelenlegi generáció két legsikeresebb konzolját sem kell temetni, de fel kell készülni arra, hogy novembertől minden változni fog.
Járom a várost
A GTA V is úgy kezdődik, mint minden más Grand Theft Auto: egy rövid felvezetés után megkapjuk a jogot, hogy körülnézzünk a városban. Nem akarok itt spoiler lufikat puffogtatni, jobb, ha minden élményt ti magatok éltek át (és hát korábban elmondtunk már mindent, amit csak lehetett), de nagyon stílusos húzás volt a Rockstar részéről, hogy nem tették mindhárom karaktert az első pillanattól fogva irányíthatóvá, ráadásul a három közül pont Franklinnel, a Los Santos-i gettó fenegyerekével kezdhetjük el megismerni a várost, aki a legközelebb áll CJ-hez, a Grand Theft Auto: San Andreas főszereplőjéhez.
Számomra minden Grand Theft Autóban az első egy-két óra azzal telik, hogy bejárom a területet, megnézem a lehetőségeket, és ez természetesen most sem volt másképp. A GTA IV szürke, komor, zsúfolt Liberty Cityjét a srácok most egy napsütötte városra cserélték, ami nem csak a San Andreasban megismert Los Santos-szal, de magával Los Angeles-szel is szoros rokoni kapcsolatban van. Ha néztétek az élő streamet pár nappal ezelőtt, akkor láthattátok, ahogy a már-már helyinek számító aDaM telefonon keresztül magyarázza nekünk, hol fogjuk megtalálni a Hollywood Boulevard játékbeli mását. „Induljatok el a Santa Monica kikötőttől (Del Perro a játékban), onnan egy út vezet a Hollywood Boulevard-ig.” Mondani sem kell, megtaláltuk. Egy másik esetben EndreMan próbálta a San Andreas térképe alapján belőni, hogy hol lehet CJ egykori otthona, a Grove Street, és bár ahhoz képest kicsit arrébb helyeződött, jó helyen kerestük.
Követhetlek LifeInvaderen?
Már az első pillanattól fogva oda mehetünk, ahova szeretnénk, nincs időjárás miatt lezárt híd vagy bármi más, ami gátolna minket a közlekedésben, ugyanakkor nem láthatjuk a térképet, csak azon területeket, ahol már jártunk (illetve foltokban azokat, ahol valami tevékenység van). Már maga Los Santos is hatalmas, de az egész térképet nézve elenyésző méretű.
Blaine megye területeit nem csak kopár sivatagokkal és hegyekkel töltötték meg, a látszólag üres pontokon is jó néhány meglepetésre bukkanhatunk. Ez tulajdonképpen nem is egy város és egy megye, hanem valóban egy világ, ahol annyi véletlen esemény történhet, melyek mindegyikét talán csak hónapok elteltével ismerhetjük meg. Nem volt idő mindent látni, még 30 óra után is sorra érkeznek az új meglepetések, lehetőség, apró ötletek, amitől úgy érezzük magunkat, mint az egyszeri sárkányvadász Skyrimben - ennek a játéknak nem lesz soha vége, és ettől csak még jobban akarjuk az egész élményt beledolgozni a tátott szájú fejünkbe.
Okkal próbáltuk kerülni az „élő-lélegző város” kifejezés használatát (és nem csak azért, mert ahogy ez elhangzik, abban a pillanatban megcsörren a telefon, mazur hív, hogy elmondja, ez volt az utolsó húzásunk), hanem mert amit mi eddig élő-lélegző városnak hívtunk, az közelében sem volt a GTA V Los Santosának. Michael, Franklin és Trevor csak három a rengeteg lakos közül, mindenkinek megvan a saját élete, teszi, amit tennie kell, vagy csak mereven áll az utcán és a telefonját nyomogatja (saját közösségi oldal is van, ha már). Sokan tesznek így, ez is egyike azoknak a társadalomkritikáknak, amikből szintén nincs hiány a játékban. Egyszer láttam két beszélgető embert, majd mikor odamentem hozzájuk, az egyikőjük elővette a telefonját és elkezdte nyomogatni. Hiába, ilyen világban élünk. Vagy bug lett volna? A világ olyannyira nem tökéletes, hogy akár mi is tanúi lehetünk bűncselekményeknek. Furán humoros, hogy miután lemészároltunk néhány ártatlant és leráztuk a zsarukat, elkaphatunk egy zsebtolvajt és visszavihetjük az áldozatnak a tőle eltulajdonított értékeket. Jó, persze azért látni olyat is, hogy egy adott utcában csak nők mozgolódnak, vagy éppen az ostoba MI miatt mindenki abba az irányba rohan, ahol éppen a balhé van, de az emberi hülyeséget a való életben sem szabad lebecsülni.
A városfejlesztés megdolgozott a pénzéért
Mint a teszt elején írtam, a Rockstar minden összegyűjtött tapasztalatát felhasználta a Grand Theft Auto V fejlesztésénél. A GTA IV-ben nehéz volt megszokni, hogy az út olyan volt, mintha disznózsírral kenték volna be, az autók irányításának elsajátításához türelem és gyakorlás kellett. Picit megijedtem, mikor a prológusban a havas úton hasonlóan csúszott a jármű, de Los Santos utcáit járva érezhető, hogy jobb a tapadás, és ugyan továbbra sem érdemes fékevesztett száguldozásba kezdeni, hamarabb ki lehet tapasztalni a járművek működését. Számomra soha nem volt még ilyen élvezetes a motorozás, ami a GTA IV-ben, főleg a The Lost and Damned kiegészítő esetében kimondottan frusztráló volt.
Szintén egyszerűbb a dolgunk a tűzpárbajoknál, ugyanis átemelték a fedezék- és célzórendszert a Max Payne 3-ból. Kevesebb beakadás, az automatikus célzás is hatékonyabb, de mégsem az van, hogy minden lövés fejre megy. Lenyűgöző odafigyeléssel alkották meg a szabadidős tevékenységeket is, a golfozás, a tenisz különálló játékban is remekül megállná a helyét. Persze volt honnan kilopkodni a megfelelő élményt, de mindez egy (na jó, Xbox 360-on kettő) lemezen mégis milyen szemtelenül csodás és komplex dolog már?
Szatíra a legjobbaktól
Lévén a GTA V napjainkban játszódik, a Rockstar vetett egy jó nagy pillantást a világ, de leginkább az Egyesült Államok politikai, társadalmi állapotára, majd ezeket kifordítva helyezte el a játékban. Celebek, szélsőséges politikusok (például Jock Cranley és Sue Murry, a két kormányzójelölt), de még a videojátékok világa sem ússza meg a savazást. Elég megnézni Michael családját és a folyton füvező, az ágyában döglő, szitkozódó és senkit nem tisztelő fiát, Jimmyt, a teniszedzővel leplezetlenül kavaró feleséget, vagy a nem épp apácának készülő lányát. A személyes kedvencünkké vált „Sequel II” című filmről már ne is beszéljünk. Minden apróság, minden finom utalás a modern Amerikát támadja (a GTA IV-ben pedig az amerikai álom kifigurázása adta a történet alapját, ugye), az érdekvédelmi csoportok nyilván fel fognak háborodni, de aki kihúzza a karót magából, az értékeli a humort. Talán még magába is néz egy kicsit. Az pedig, hogy befüvezve lehet tévét nézni... szóval értitek. Nincsenek tabuk.
A három fő karakter egyébként nem annyira klisés, mint amennyire elsőre gondolnánk, de továbbra sem szeretném megosztani veletek a sztori részleteit. Persze mindannyiuknál adott a keret, de bőven vannak meglepetések is. A játék elején a legtöbb küldetést csak adott karakterrel tudjuk elkezdeni, a gettóban élő lerobbant örömlányhoz például csak Franklinnel érdemes menni, mert őt ismeri, neki ad feladatot, Michael viszont idegen számára. El kell telnie egy kis (sok) időnek, amíg a három főszereplő története összefonódik, de életük akkor sem csak a közös rablásokról szól (amelyek egyébként meglepően komplexek, tervezést és személyzetet igénylő epizódok, viszik a játékot a hátukon).
Ez akkor is észrevehető, amikor váltunk közöttük. Tudjuk úgy alakítani az eseményeket, hogy összetalálkozzanak, ekkor a nemrég történt dolgokról váltanak néhány szót, megbeszélik, hogy összejönnek egy sörre, majd mindenki megy a maga útjára. Lehet, hogy Franklin otthon ül és chipset majszol, lehet, hogy Michael épp a kocsijában dönti a fejét a kormánynak, de az sem kizárt, hogy a részeg Trevor felett valami elképzelhetetlen hülyeség közepette vesszük át az irányítást. Pont úgy élik az életüket, ahogy az hozzájuk illik, így amikor már mi rángatjuk a zsinórt, külön tudunk azonosulni mindhármukkal.
Sajnos vannak határok
Az, hogy a Rockstar már-már túlhajotta az Xbox 360-at és a PlayStation 3-at, sajnos jár néhány negatívummal is. Az elképesztő látótávolság és a fények persze csodálatosak, de a framerate gyakran zuhan, néha akadozik a kamera, vannak komolyabb grafikai bugok is. Nagyon fontos megemlíteni, hogy ez nem mindig és nem mindenre igaz. Legalább négy Xbox 360 és három PlayStation 3 köhögött a GTA 5 alatt, és az eredmények eltérőek. Egy Full HD plazmatévén Game Mode funkcióval lényegesen jobban fest az Xbox 360-as verzió, és kevesebbet akad be, mint egy LCD kijelzőn (ami ráadásul nem volt annyira profi), de azért érezhető néha a reccenés. PS3-on a játék kicsit simább, a mozgások is finomabbak, nem nagyon tapasztalható screen tearing sem, de egyszer nagyon súlyos kamerakezelési hibába futottunk bele, amikor teljesen beakadt a kamera, szétesett a kép. Az viszont általános, hogy a fény-árnyék effektek csodásak, mind a két konzol nagyrészt hasonló eredményekkel muzsikál, vannak apró előnyök és hátrányok, de összességében nincs nagy különbség élményben. Voltak kezdeti problémák a telepítésnél is, de ezek is javulgatnak szépen (viszont a telepítést nem tudja megkerülni senki). Mi nem éreztük a különbséget, hogy Xbox 360-on a pendrive-ra való 2-es lemez telepítés elképesztő előnyt hozott volna, mintha kicsit simábban suhanna minden, de azért itt egy szemléltető videó:
Tizenhatan a világ ellen
Fontosnak találtuk újból megjegyezni, hogy a GTA V-ben nincs többjátékos mód, ugyanakkor a Grand Theft Auto Online-t a játékból lehet majd indítani, amikor elstartol október elsején. Többször is írtunk már róla, legfrissebb online előzetesünket itt olvashatjátok, de exkluzív információkat tudhattok meg a héten megjelenő 2013/09-es GameStarban található két oldalas előzetesünkből is, sőt, találhattok további 4 oldal GTA-s tartalmat is.
Tedd vagy ne tedd... ne, tedd
A GTA V a generáció legjobb játéka, ehhez nem férhet kétség. A legteljesebb világ, amit valaha fejlesztők alkottak. Ez az a játék, amit munkából hazaérve beraksz a gépbe, majd a fotelben hátradőlve kikapcsolódsz, nem törődve azzal, hogy a főnök megint ordibált, hogy a kávégépet még mindig nem javították meg, vagy hogy egy idióta a forgalomban úgy váltott sávot, hogy majdnem baleset lett a vége. Ez az idióta te lehetsz a játékban, nem kell törődnöd azzal, hogy bárkinek baja esik, tekerd fel a zenét (ami egyébként jórészt ismerős lehet, hatalmas slágerek is helyet kaptak a rádióadók kínálatában), taposs a gázba, hajts át mindenen és mindenkin, majd amolyan epikus fináléként ugrass be a vízbe és merülj el a tenger mélyére. Csináld, amit akarsz, de mindenképp csináld: a GTA V kihagyhatatlan még azok számára is, akiket eddig hidegen hagyott a széria.
És igen, vannak hibák. Óriási hype előzte meg, de ettől még nem lett, nem lehetett tökéletes. A grafikai bugok mellett az MI sem áll mindig a helyzet magaslatán, nincs minden hibátlanra reszelve, ami kényelmesen jó volt, azon nem akartak tovább tökéletesíteni. Vannak más sandbox játékok, amelyek bizonyos elemekben képesek többet nyújtani, mint a GTA 5. Legyen szó a State of Decay sokkal életszerűbb, az aktuális helyzethez alkalmazkodó párbeszédeiről, vagy a Saints Row IV tökéletesen abszurd és meghökkentő ötleteiről, csak egy-egy területen tudják a műfaj királyát beelőzni. Összességében a Grand Theft Auto 5 egy zseniális darab. Ebben a játékban több kreativitás van, mint a jelenlegi konzolgeneráció legtöbb címében, ez teszi legendássá. Persze, lesz majd PC-s (reméljük), vagy next-gen (akarjuk) változat, de itt és most, pont a végén sikerült egy szinte teljesen tökéletes játékot alkotni konzolra.
Ha további meggyőzésre van szükségetek, Duncan nyolc oldalban mondja el, miért olyan elképesztően jó játék ez, és lényegesen többet mesél majd a részletekről is, mert nem akarunk több meglepetést lelőni (ja, és még nem tudtuk befejezni sem). Szóval az októberi GameStar magazinban folytatjuk. Lesz mit.
