Elég ritka, hogy új verzió készül egy régi játékból, amely a megjelenésekor nagy bukásként vonult be a köztudatba. A világ egyik leghíresebb kalandjátéka, a Grim Fandango így járt. 1998 végén jelent meg, amikor a szaksajtó éppen tele volt „A kalandjáték halottˮ című cikkekkel, a játékosok pedig egy szerepjáték-reneszánszba és az FPS-forradalomba voltak belefeledkezve. Ráadásul abban a karácsonyi szezonban, amikor az első Half-Life, a Metal Gear Solid és a legjobb Zelda-játék, az Ocarina of Time is versengtek a játékosok kegyeiért és pénztárcáiért. Szegénynek így nem sok esélye volt, a premier utáni évben Amerikában kevesebb mint százezer példány ment el a Grim Fandangóból, ami elég kevésnek tűnt a hárommillió dolláros büdzsé fényében.
Pedig grandiózus vállalkozás volt. A kalandjátékguru Tim Schafer – aki a Lucasartsnál iparkodva olyan játékokkal került be a fejlesztőistenek panteonjába, mint a Monkey Island 1–2, a Day of the Tentacle vagy a Full Throttle – már 1995-ben, a Full Throttle után dolgozni kezdett a játékon. A program szakított az addigi Lucasarts-modellel, vagyis nem 2D volt, és nem a Scumm fejlesztőkörnyezetre épült, hanem a Jedi Knight 3D-motorjára, a Sith Engine-re (illetve annak módosított változatára, a GrimE-re). A beharangozó képeken pedig furcsa csontvázfigurák kokettáltak egymással – nyilvánvaló volt, hogy Schafer valami egészen egyedit kotyvaszt.
Játszd újra, Manny!
A jó Timet a mexikói népszokások ihlették meg, egészen pontosan a halottak napja környéki folklór. A helyi mitológia szerint az elhunytak négy évig kóricálnak a Holtak Földjén, mielőtt megnyugvást lelnek, és ez adta a sztori alapötletét Schafernek: a négy év a játék négy felvonása lett, a látványvilágért felelős Peter Chan asztalán pedig megszülettek a szereplők, akik nagyrészt úgy néztek ki, mint a mexikói felvonulásokon látható csontvázfigurák (calacák).
Schafer elborult agyában hamar felötlött a főhős is: Manny Calavera, a Halál – pontosabban csak egy halál a sok közül, Manny ugyanis a túlvilági utazási iroda egyik alkalmazottja, aki napi nyolc órában bíbelődik a holt lelkekkel, és próbál nekik minél jobb utakat szervezni. Valahogy mindig kifogja a problémás eseteket, azokat, akiknek tényleg négy évbe telik az út a Kilencedik Alvilágba, pedig az igazán tiszta lelkek akár négy perc alatt is megtehetnék az utat egy szupergyors expresszvonaton. Manny főnöke persze nem elégedett, rivális kollégája gúnyolódik rajta, ezért hősünknek elege lesz, megpróbál utánajárni, hogy miért mindig más kapja a tuti kuncsaftokat.
Ebből aztán olyan négyéves kálvária kerekedik, amiben van túlvilági maffia, korrupcióellenes földalatti mozgalom, bizarr démonok és rengeteg popkulturális utalás. A mexikói szokások mellett az azték építészet, art decós stílusjegyek és a film noir uralja a látványt – utóbbi a sztorit is. Avatott szem komplett jeleneteket fedezhet fel a Casablancából vagy A máltai sólyomból, egyes toposzok (például a szépséges, de veszélyes és elérhetetlen csontvázhölgy, Meche) pedig egyértelműek.
Szóval a végeredmény nagyon szokatlan, de éppen ezért nagyon szerethető. És akkor még nem is beszéltünk Schafer kitekert humoráról, ami annyira kötelező elem a játékaiban, mint a diós bejgliben a mazsola (igen, mazsola, nem nyitok vitát).
Végre újra kiadták…
A Grim Fandango ugyanolyan lassú siker lett, mint sok más Schafer-játék, és az évek során végül is behozta a gyártási költségeket (legalábbis Schafer szerint), de szülőatyja soha nem volt igazán elégedett művével. Leginkább azért nem, mert nagyon sok ötletet ki kellett vágnia a játékból (ami nagy csúszással jelent meg, 1998 eleje volt az eredeti terv). Ezen lamentált minden interjúban, amelyben a játékról kérdezték, és már pár év elteltével, a 2000-es évek elején (akkor már az általa alapított Double Fine főnökeként) is szeretett volna kiadni egy új verziót a játékból, de a jogokat birtokló Lucasartsnál falakba ütközött. Aztán mindig újra kopogtattak, valahányszor a Lucasnál vezetőváltás volt, de csak 2012-ben értek révbe, amikor a Disneyhez került a Lucasarts mindenestül. Akkor derült ki, hogy a Sony is érdeklődik a projekt iránt, így végül közös együttműködésben született meg a Grim Fandango Remastered.
Az előzményeket ismerve viszont érthetetlen, hogy a PC-re és az új konzolgenerációra (na jó, csak PS4-re, mert hát Sony) feldolgozott változatban miért nincs egyetlen új jelenet vagy fejtörő sem. Schafer megannyi kivágott ötlete közül egy sem köszön vissza, a Remastered verzió így olyan, mintha egy film rendezői változata csak nevében lenne az. És azért ez nem kis csalódás.
… ugyanazt
Hogy akkor mi változott? Főleg apróságok. A háttereket tudatos döntéssel teljesen érintetlenül hagyták, csak az 1998-ban még eléggé kiforratlan 3D-modelleket polírozták simára, és a világításon is pimpeltek egy kicsit (ami valamelyest erősíti a noir hangulatot). Ezenkívül kijavítottak pár bugot, csiszoltak az irányításon, és újra felvettek pár dzsesszes zenét – lényegében ennyi. Még egy tisztességes 16:9 felbontás sincs, a program a 4:3-at kirakja torzítva, oszt’ egyed, marha. Illetve ott van még a szinte minden helyszínen bekapcsolható rendezői kommentár, ami nem a játék része, de így is az új verzió legnagyobb dobása: Schafer és kollégái rengeteg háttérinfót árulnak el a fejlesztésről, és lamentálnak azon, hogy eredetileg mennyi mindent máshogy akartak csinálni. Csókolom, itt lett volna a lehetőség.
A Grim Fandango Remastereddel játszva így szinte teljesen azt a játékélményt kapja az ember, amit az eredeti verzió adott. Aki tehát ismeri azt, készüljön fel erre, ne keressen mást benne, csak élvezze újra, ahogy Glottis száguldozik a járgányával, vagy ahogy a kikötői tetoválóművész egyszer csak elkezdi magyarul mondani, hogy „részeges csavargóˮ. Aki viszont 1998-ban még túl fiatal volt, vagy más okból kimaradt neki ez a klasszikus, illetve akinek a cikk első fele sok újdonságot mondott, az próbálja ki bátran az új verziót. És végül is ezért lehet létjogosultsága a Remasterednek: azokhoz játékosokhoz is eljuttathatja a Grim Fandangót, akik máshogy nem találkoztak volna vele. Érjük be ennyivel, és ne hagyjuk a holtakat pihenni.
