Miután a horrorban már letette névjegyét, az elsősorban a Siren-sorozat és a Silent Hill egyik megalkotójaként elhíresült Tojama Keiicsiró a sok vérontás után barátságosabb vidéken vert sátrat. Talán arra ébredt egy nap, hogy ha még egy félrefordult fejjel araszoló zombiápolónőt meglát (akár csak virtuálisan is), nem áll jót magáért - ki tudja? Akárhogy is, bár az ötletet már a Silent Hill előtt is dédelgette, csak 2008-ban kezdett bele az akkor még PS3-ra szánt, Gravité munkacímű projektbe, amiből végül a PS Vita-exkluzív Gravity Rush lett. Máig a platform egyik legjobb címeként tartjuk számon, de a Sony szerencsére átmentette - a Gravity Rush Remastered formájában - PS4-re is. Akit tehát érdekelne az előzmény, nem kell messzire mennie érte (még ajánlom is, mert méltatlanul kevéssé ismert gyöngyszem - ha nem hiszitek, menjetek fel a padlásra a 2016. áprilisi GameStarért, abban áradoztam róla). De értetek bármit, még szívesen össze is foglalom a lényegét.
A ruháról egy szót se
Hősnőnk, vagy legalábbis hőscsajszink Kat, egy piros szemű, a ruhájához képest kétségkívül túl fiatal leány (na, nem bírtam ki) csillámporral töltött varázsmacskája révén uralni tudja a gravitációt. Gyakorlatilag nem repül, hanem zuhan, de arra, amerre ő akar: ha megnyomjuk az R1-et, akkor először lebegni kezd, mi pedig a kamerát a gombokkal és/vagy a PS Vita DualShock 4 giroszkópját irányba állítva tudjuk megadni, hogy merre tessék. Kat ráadásul ezt a mozgási energiát (mondanám, hogy Joule, de ő éppenséggel a konkurens konzol exkluzívjának hősnője) képes a bunyókban is alkalmazni, elképesztő repülő-zuhanó rúgásokkal kínálva meg az ellent. Hasonló játékokhoz képest nagyot dob az összhatáson - és gyakorlatilag a Gravity Rush legfontosabb, legegyedibb vonása -, hogy bármelyik irányba elmozdulhatunk nemcsak a békés, városi röpködés során, de a harcok közben is. Ha emberekkel kerülünk szembe, az viszonylag kiszámítható, de amikor már a gravitációs viharok mélyéről előkúszó rondaságokkal kell dacolni, ők nem csak kocognak, de repülnek is felénk, egyszerre sokan, minden irányból.
Fantasztikus, hogy tényleg szinte korlátlanul közlekedhetünk - és a második részben még inkább hangsúlyos lett a szabad mozgás. A világot lebegő szigetek alkotják, de maga az a tény, hogy nemcsak vízszintesen, hanem akár függőlegesen is nekilódulhatunk felfedezni, rengeteget számít. A Gravity Rush 2 open world, azaz nyílt világú - és kevés játék dolgozik meg ennyire ezért a jelzőért.
És miért nincs iskolában?
Kat gyakorlatilag szuperhősként védelmezte a felhők közt élő embereket, de igény szerint a legidétlenebb feladatokat is elvállalta, "minden mellékküldetés érdekel" jeligére. Ez egyrészt áldott jó szívének tudható be, másrészt annak, hogy teljesen infantilis - és mivel a helyieket nem különösebben érdekli a világ sorsa, inkább egy gyors újságkihordás vagy például az utcán sétáló néhány fiatal lány lefotózása (egy kedves öreg bácsi kérte erre, hát kinek lenne szíve nemet mondani?), Kat ott segít, ahol tud, legfeljebb néha furcsálkodik vagy puffog egy sort.
Szóval az úgy volt…
Az első rész úgy indult, hogy Kat nem emlékezett semmire (Melyik játék is kezdődött így? Hát persze, minden második!), de végül jött a stáblista, és akkor sem tudtuk meg, hogy ki is ő valójában. A második rész elején szintén le vagyunk nullázva egy kicsit. Bár halványan emlékszünk a régi dolgokra, kár, hogy azokból nem maradt semmi, mivel egy gravitációs vihar során elveszett képességeink kulcsa: Dusty, a csillagszerű, csillagszőrű macska. Egy apró bányásztelepülésen találtuk magunkat, és mivel senki sem hitte el nekünk, hogy Hekseville-ben mi voltunk a gravitáció királynője, nem maradt más választásunk, mint beállni melózni. A sztoriba most nem másznék bele mélyebben (persze nem jófejségből, hogy ne spoilerezzek, hanem mert menet közben többször is elvesztettem a fonalat, és néhány szereplővel kapcsolatban csak sejtem, hogy mit akar, kivel van, mije fáj). Annyit azért elárulok, hogy előkerül a macska, vele együtt pedig képességeink is, úgyhogy nem kell a játék végéig a bányában robotolni.
Szabadon, mint a madár. Vagy macska
A Gravity Rush 2-ben minden benne van, ami miatt az első játék szerethető volt: a gravitáción és annak buherálásán alapuló képességek és taktikai lehetőségek, egy kedves főhős, egy rakás fura mellékszereplő és egy hatalmas, színes világ, amely bizonyára él meg lélegzik is, csak hát ezt magára valamit is adó játékújságíró nem írja le. A játéktér mindenesetre valóban nyüzsgőbb, tele rengeteg apró részlettel, jóval több járókelővel. Ez a leginkább akkor szembetűnő, amikor visszajutunk Hekseville-be, nem is csak a látvány miatt (elvégre a Gravity Rush 2 már a kezdetektől PS4 hardverre készült), hanem például az olyan extra lehetőségekkel szembesülve, hogy kidíszíthetjük Kat régi pecóját Auldnoir csatornáiban. Nagyon fontos, hogy van mit bejárni, hogy végig körbevesz minket a szabadság érzete. Eleinte persze ki vagyunk zárva innen-onnan a sztori kedvéért, de mégis, mindig van merre nekilódulni és elkezdeni nézelődni, felfedezni, ha éppen nem akarnánk semmi komolyabbat csinálni, mint például belevágni egy küldetésbe. A játéktér két és félszerese az első részben bejárhatónak (nem mértem le, szerintem higgyük el a fejlesztőknek), ami persze nagyszerű hír, de azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem mindenhol sikerült egyformán részletgazdaggá tenni.
Fel is út, le is út
Pedig bőven van mit csinálni. A sztorit lapozó főküldetések mellett ezúttal is vállalhatunk mellékküldetéseket (például meghívókat kell kézbesítünk, csak előbb meg is kell találnunk a címzetteket), és teljesíthetünk különféle kihívásokat, gyorsaságunkat, navigációs képességünket, harcedzettségünket próbára téve. Újdonság, hogy vissza-visszanézhetünk bányászni is, mert olyan új helyszínekre mehetünk le ütni-vágni, ahol számtalan talizmánra és drágakőre lehet tehetünk szert, amelyek tovább erősíthetik Kat képességeit. És ott van még az online mód. A Gravity Rush 2 szerencsére nem erőltet hozzá nem illő többjátékos módokat, inkább a közösségi lehetőségeket igyekszik a városi kalandozás szerves részévé tenni. Különféle kihívásokon vehetünk részt, és Ghost-módban versenyezni a bajtársainkkal. Lehet fényképezni, egymás képeit lájkolgatni, de akár kincskeresést szervezni a többieknek, általunk készített képekkel hagyva nyomot a rejtekhelyhez. Az online lehetőségek nem állítják a feje tetejére a játékot, de még egy réteget visznek bele, új aktivitásokat, lehetőségeket.
Akinek tetszett az első rész, ne is várjon tovább, a folytatás minden szempontból túlszárnyalja azt. Megjelenéskor még voltak kisebb problémák, de most már PS4-en és PS4 Prón is stabilan hozza a játék a 30 fps-t, PS4-en 1080p, PS4 Prón pedig 4K felbontással. Amit muszáj még kiemelni: a zene ezúttal is a nagyszerű Kohei Tanaka munkája, és egyszerűen fantasztikus; néha jazzes, néha elektroszvinges, ugyanolyan vibráló és élettel teli, mint a játék világa.
