Nehéz lenne tagadni, hogy az árkád autózásnak van létjogosultsága a piacon, hiszen a Need for Speed sorozat is ennek köszönheti népszerűségét, bár tény, hogy az elmúlt években a mennyiség már a minőség rovására ment. Éppen ezért örvendetes dolog olyan játékról hallani, amely stílusában régi vagy kevésbé régi idők nagy címeit idézi fel. Amikor megláttuk az első képeket és videókat a Gravelről, méltán kezdtünk hát bizakodni, hiszen a Milestone többször bebizonyította már, hogy az árkád és félárkád vonalon otthonosan mozog. Igaz, azt meg még többször, hogy mekkorákat tud hibázni.
Dirt és Gravel
Jogos, ha valakinek azonnal ilyesfajta analógia ugrik be, és ha már itt tartunk, a fejlesztők szemmel láthatóan elég sokat merítettek a Codemasters alkotásából. Hangulatra elég hasonló a két játék, de ez nem akkora probléma, ha nem egyértelmű koppintásról van szó. A Gravel körítése olyan, mintha egy sportcsatorna húzóműsora lenne, két verseny között profi bemondói hanghordozással elsütött lózungokkal, amelyek arra biztatnak, hogy továbbra is nézzük a Gravel Channelt. Mindezek mellett nem restelltek hús és vér szereplőket bevonni a natúr CGI átvezetők mellé, habár néha úgy, mintha a derék "főellenségek" kicsit túltolnák a keménykedés szerepét. Maga a versenyhangulat is hasonló, hiszen most is hatalmas ugratások, tűzijáték, visongás és egymásnak feszülő acélkasznik hangja kíséri a viadalokat. Ezzel amúgy nincs is semmi gond, mert kellően rá tudja hangolni az embert a versenyérzésre, és mivel a futamok egyébiránt elég pezsgőek, végül pozitív élményekkel engedjük el a kormányt, tesszük le a kontrollert, vagy verjük szét a billentyűzetet.
Fizikából hármas, de mégis kitűnő
Nem lehet elvitatni a Milestone-tól, hogy valószínűleg senki sem aludt azon az értekezleten, amikor a fizikáról volt szó; mindenki jól bevéste magának, hogyan legyen élvezetes a vezethetőség a nagy és hatalmas árkádosítás ellenére. Az ugyanis a helyzet, hogy a Gravel esetében még a vérszimulátorosok sem fognak lenézően köpni egyet a murvára, mert ha minden segítséget kikapcsolunk, határozottan élménydús versenyeket vehetünk részt. Rendkívül jól és hamar kiismerhetőek a határok, és onnantól úgy nyomhatunk erőcsúsztatásokat és terhelésváltásos drifteket, hogy idővel azt hihetjük, megszállt minket Paul Walker szelleme, és ő vezérli a kezünket, lábunkat. Nagyon szépen érezhető, mikor kell még egy kicsi gáz ahhoz, hogy tempót nem veszítve, kilinccsel előre suhanjunk végig a sziklafaltól néhány centire, vagy mennyivel a kanyar előtt kell megbillenteni az autót ahhoz, hogy briliáns csúsztatással száguldjunk végig a belső íven.
És pont ez az, amiért a Gravel nagyon szerethetővé válik, mert ha nem is hibátlanul, de rendkívül jó érzékkel mérte ki, hogy bár nem lehet háromszázzal a falon fordulni, mint a legtöbb NFS-ben, mégsem kell rettegniük attól, hogy az árkádra éhező tömegek rájuk gyújtják a székházat. Félreértés ne essék, tesztünk alanya galaxisnyi távolságra van attól, hogy akár a szimulátorosság legapróbb vádját is rá lehessen sütni, de mégis nagyon élvezetes száguldást nyújt azok számára is, akiknél csak az a valódi autósjáték, amelyből még gumiszag is árad a hangszórókon keresztül, nem csupán motorhang.
Apropó, motorhang. Le a kalappal a hangmérnökök előtt, akik bőven megdolgoztak a prémiumért, mert ami a motorháztető alól és a kipufogóból előtörve hallatszik, az igencsak meggyőző. A nagy köbcentis járművek mélyen morognak, a teljesítményre kihegyezett rali és ralikrossz verdák pedig lángokat hánynak, fékevesztetten üvöltenek, a lökhárítóra csücsültetett kameránál pedig sziszegnek, durrognak, és szinte látjuk, ahogy a dugattyúk eszeveszetten táncolnak a szelepfedél alatt, mámoros száguldássá porlasztva az égéstérbe juttatott üzemanyagot.
Pályák és verdák
Amiért nagyon lehet imádni a játékot, az az, hogy a modern vasak mellett young- és oldtimer gépeket is felvonultatnak. Így például akad Mitsubishi Lancer EVO VI, Lancia Delta, első generációs Focus RS, klasszikus kék-sárga festésű Impreza, Ford Escort '92 és egyik nagy kedvencünk, a Toyota Celica GT4 a kilencvenes évek elejéről. Az már más kérdés, hogy egyikből a másikba átugorva inkább csak a kategóriák közti különbség érződik, tehát Lancerről Dusterre váltva totál más lesz a viselkedés, míg előbbiből valamilyen kategóriatársba (pl. Impreza) huppanva pont, mintha nem történt volna semmi. Ugyanez igaz a finombeállítások lehetőségére, mert bár egész sok csúszkát húzhatunk jobbra és balra, különösebb eltérést nem fogunk tapasztalni a jármű viselkedésében. A pályákról röviden annyit lehetne mondani, hogy nincs túl sok belőlük, de legalább egyediek; nem hordozzák markánsan a rájuk jellemző tájegység jegyeit, hacsak azt nem, hogy Namíbiában sok a homok, míg Alaszkában zöld a vegetáció.
Elégedetlenségi perceink következnek
Szögezzük le az elején, a Gravel egészen jó kis játék, de nagyon messze van attól, hogy akárcsak egy pillanatra is történelmi jelentőségűnek nevezzük, hiszen grafikában például semmi olyat nem nyújt, amitől elalélnánk, inkább csak tisztes iparos munka jellemzi. Kevés a pálya, és bármilyen élvezetes is a versengés, a túl kevés játékmód miatt idővel csak kötelességből nyomjuk a kampányt, és nem a saját örömünkre. Sokkal fájóbb azonban, hogy törések terén éppen csak elégséges a mutatvány, hiszen ha már a Dirttel vontunk párhuzamot a teszt elején, akkor ugye emlékeztek még, hogy ott mit jelent a rongálódás? Na, itt nagyon nem az van. Görbül a kaszni, kicsit csálén állnak a dolgok, de mégsem elég hiteles, sőt, kissé olyan, mintha szükséges rosszként tekintettek volna rá a fejlesztők, amire nem akarták elpocsékolni a programozásra szánt időt és kódokat. Steam-felhasználók szerint PC-n gyakoriak a lefagyások, és még PS4-en is találkoztunk ezzel a jelenséggel, plusz olykor leesett az fps, illetve valamiért a Hyundai Velosterre elég későn tette ki a textúrát a rendszer, amely így cefet ramatyul festett. Végül pedig említsük meg, hogy a játék egyszerűen túl drága azért, amit nyújt, tehát célszerű megvárni valamilyen akciót, mert egyébként nem rossz ám a produktum, de még bőven van hová fejlődnie.