A világért sem szeretnék ezekben a zavaros időkben azzal hencegni, hogy van PlayStation 5 a háznál, de ha már a Ghost of Tsushima az újgenerációs konzolon érezhetően szebb és stabilabban futó játék lett (legnagyobb örömömre), akkor már ilyen szerencsés helyzetben tényleg kíváncsi voltam arra, vajon mekkora parasztvakítás a Director's Cut SSD helyfoglalása, lehet-e reménykedni amolyan második generációváltásban.
Mondanám a jó hírt, mielőtt leülök a folyópartra furulyázni: a Sucker Punch nem dőlt hátra a Ghost of Tsushima megérdemelt sikere után, méltó módon rázták gyatyába (vagy hakamába, ha úgy tetszik) a játékot technikailag, miközben sikerült egy olyan DLC-t letenni az asztalra, ami végre megmutathatja a versenytársaknak, milyen, amikor nem alibizünk egy kiegészítővel.
Tartalom elég
Új terek, s emberek
Valódi érték
A legfontosabb kérdés az lehet az egyszeri szamuráj harcra és dicsőségre szomjazó fejében, hogy vajon az új kiegészítő kellő mélységet ad-e az alapjáték után. Szerencsére nem kell aggódni, jó pár órát bele lehet ölni Iki szigetébe, aminek legnagyobb erénye, hogy önálló történetként is megáll a lábán. Nyilván érdemes ismeri Jin Sakai Dzsin , avagy magyarul helyesen Szakai Dzsin előtörténetét, hiszen alapvetően hősünk belső vívódásai kerülnek előtérbe e kaland során, bizonyos szempontból sokkal erősebben, mint az alapjátékban, de maga a sziget saját sztorival, új ellenséggel és tennivalókkal halmozza el a játékost, aki köszöni, jól van, élvezi az utánozhatatlan hangulatot, szinte percek alatt veszünk el újfent a már jól ismert élményben.
Nem szeretnék spoilerezni, felesleges is lenne feszegetni a miérteket és hogyanokat, a lényeg úgyis a gyakorlati kérdésekben lakozik. Igen, van bőven tennivaló, érdekes mellékküldetés, új ellenféltípusok és harcmodorok, új simogatható állatok (miután a játékosok 55,63 millió rókát simogattak meg kalandozásaik során, ez igenis fontos kérdés), megnyitható képesség (lovasroham, ami csodálatos formája a tisztességes vérontásnak), akadnak új minijátékok (például a kontrollerrel való furulyázás), sőt, még olyan szentélyek is, ahol egyszerűen szerkesztőségi szinten fogalmunk sem volt, hogy mit kell csinálni. Simán lehet, hogy mi vagyunk hülyék szamurájnak, vagy ez csupán egy bug, a lényeg az, hogy a sztori befejezése után is marad még felfedezni- és gondolkodnivaló, amivel persze nyújtható az egyébként csodálatos, már-már zenközeli élmény.
És ami a legfontosabb: Iki szigetén olyan történet vár minket, amiből a Ubisoft nagyon sokat tanulhatna.
Egyrészt a DLC önmagában is értelmezhető konfliktust és történetszálat bont ki, nincs az az érzése az embernek, hogy valójában csak ezzel fejezi be a játékot... már csak azért sem, mert a Tsushima minden dramaturgiai hibájával együtt minden idők egyik legszebb és filmszerűbb lezárását nyújtotta, akkora katarzist borítva az arcunkba, hogy a legharcosabb férfiszív is cseresznyefák virágába borult. Másrészt képes hozzátenni az alaptörténethez, komolyabb mélységet ad Dzsin karakterének, nem csak rutinszerűen pofoz végig a repetitív küldetések sivár klónkeltetőjén, mint az Assassin's Creed Valhalla.
Ez pedig hatalmas piros pont, főleg annak fényében, hogy az alapjáték történetében passzívan kellett végignézi a legfontosabb konfliktust (a szamuráj vagy szellem kérdéskörre gondolok itt), amelynek következményei, visszhangjai sokkal erősebben hatnak vissza Dzsin új helyzetében Iki szigetén. Ettől még persze nincs sokkal komolyabb szabadságunk a történet kifejletét illetően, de többször kerülünk választási helyzetbe, és a belső vívódás is mélyebben berántja a játékost. Vagy engem legalábbis.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Külcsín és belbecs
Tökéletes egyensúly
Szemet simogat
A 4K és a 60fps-t közelítő futási sebesség már a PS4-es verziót is megszépítette a Sony új konzolján, de összehasonlítva a Director's Cut élménnyel azért bőven észrevehető a fejlődés. Most a magasabb felbontást választva is tükörsimán forog körbe a kamera, a fények és a környezet részletgazdagsága egyszerűen lenyűgöző, mintha még extra csillámport kapott volna a revü. A haptikus visszajelzés és az adaptív ravaszok használata csodásan működik, és a kontroller hangszórójának kimaxolása is teljesebb élményt ad az eleve lenyűgöző térhangzáshoz.
Szintén az erősebb hardver erénye a választott szinkronhoz idomuló szájmozgás, de ami miatt tényleg megéri a belső tárhelyre tenni a next-gen élményt, az a töltési idő látványos csökkenése. Vagyis gyakorlatilag szinte eltünése, a gyorsutazás mostantól tényleg gyors, még Iki és Cusima közötti teleport esetében (amire csak idővel lesz lehetőség) is alig kell 2-3 másodpercet várnunk, ez pedig olyan komfortérzetet ad, amihez fájdalmasan könnyű hozzászokni. Nem gondolom, hogy az emberiség top 10 megoldandó problémái között szerepelne, hogy a töltésre várva odabiggyesztett hasztalan tippek olvasása mennyire felesleges mellékterméke a modern világnak, de ettől még annyira könnyed, lágy, természetes érzés volt megszabadulni tőle, hogy tamponreklámban is szerepelhetnék.
Ugyancsak az ember mentális egészségét kíméli az a rendszer, melynek köszönhetően az "alap" PlayStation 4-es Ghost of Tsushima frissül a Director's Cut beszerzése után a PlayStation 5-ös verzióra, vagyis nem kell kétszer letölteni a játékot, hogy egyikből a másikba átlépegetve, manuálisan szenvedjük át régi mentéseinket az új verzióba. Ezt két gombnyomással megtehetjük magán a játékon belül. Korábban a Nioh, a Marvel's Spider-Man vagy a Marvel's Avengers rendesen meg tudta emelni az ember vérnyomását faramuci megoldásaival, szóval nagy öröm, hogy végre kezdünk kilépni a sötét középkorból, és karnyújtásnyira kerültünk a Xbox végtelenül felhasználóbarát Smart Delivery rendszeréhez.
Technikailag szinte nem lehet belekötni az élménybe, mind a látvány, mind a hangzásvilág, mind a technikai megvalósítás tekintetében sikerült kimaxolni egy előző generációs élmény ráncfelvarrását, ha véletlenül kimaradt volna a csomag, akkor ezt a játékot így és ebben a formában (akár csak PS4-en is) kötelező pótolni.
Magával ragadó utazás, ami minden tekintetben csak több és jobb lett az Iki Island kiegészítővel, és ami megmutatja, hogy a Sony elképesztően ért az egyjátékos élmény magas polcos kivitelezéséhez, főleg hangulatteremtés terén. Amikor Iki szigetén Dzsin egy hatalmas virágmezőn vágtázva enyhén oldalra dőlve végigsimította a mellette hajolgató hatalmas, csodás színekben pompázó szirmokat, akkor tudtam, hogy nem alaptalanul teszem az előző kijelentésemet.
