Kinek ne lenne kedve eszetlenül száguldozva autókat törni úgy, hogy valójában a fotelben ül? Pontosan ezért volt szinte átütő erejű a FlatOut akkor, amikor 2005-ben megjelent, és tényleg a legőrültebb dolgokat tudta, amit csak a roncsderbiért rajongó játékosok megkívántak: ezerfelé repülő alkatrészek, fémhulladékká roncsolódó gépjárművek, kipufogóból előcsapó lángnyelvek, és mélyről feltörő bőgéssel üvöltöző motorok. Arról pedig már ne is beszéljünk, amit a szélvédőn keresztül távozó emberrel végrehajtott célba dobás jelent.
Dicsőséges múltból borzalmas folytatásba
Az első rész tarolt a közönség sorai között, hiszen egyszerű, de annál szórakoztatóbb destruktivitásával hamar utat talált a játékosok szívéhez, és még a második rész sem lett rossz, sőt, némi javulást is felfedezhettünk. Aztán hirtelen valakinek olyan ötlete támadt, hogy jöhet a FlatOut 3: Chaos & Destruction, ami olyan rosszra sikerült, hogy a mezőgazdaságban akár szerves trágyaként is bevethető lett volna. A szaksajtóban csak úgy repkedtek az 1/10-ek, és a 20-30 százalékok, de a játékosok véleménye is az volt, hogy a terméket bizony még a sírásószakma is felöklendezné. Ezt követően hosszas csend következett, és talán már el is felejtettük az egymásnak feszülő vasak hangját (legalábbis FlatOut-fronton), amikor szinte a semmiből előbukkant a Flatout 4: Total Insanity, hogy kivakarja a címet abból a vizelettócsából, amit a harmadik rész maga alá eresztett. Spoiler következik: nem sikerült.
Körbe-körbe, karikába
A játékmódokkal kapcsolatosan senki ne várjon hatalmas csodát, hiszen van a karrier, a gyorsjáték, illetve a multiplayer, de tekintve, hogy nem igazán sikerült a játéknak hatalmasat gurítania, vélhetően már néhány hónap múlva olyan üresen fognak tátongani a szerverek, mint tetszőleges olimpiai építmény a játékok után néhány hónappal. Aki a karriernek lódul neki, az kap némi költőpénzt a kezdéshez, amiből tud egy alapjárgányt vásárolni, és ha elég ügyes, akkor a versenyeken elért előkelő helyezésekből származó bevétellel tudja fejleszteni, vagy eleve jobbat vásárolni. Akadnak még arénajellegű megmérettetések is, ami pont azt jelenti, amit a neve is sugall, tehát cél az életben maradás, miközben mindenki azon igyekszik, hogy minél többször és minél durvábban taszajtsa orrba, oldalba, farba a másikat, mert ezekért is pontot lehet kapni. Azt persze a fejlesztők is érezték, hogy ez így nem vezetne messzire, ezért betettek olyan versenyeket is, amelyekben apróbb-nagyobb segítségek (aka power up) révén juthatunk előnyhöz vagy mások által hátrányhoz. Ilyenkor arra kell például gondolni, hogy valaki eldob egy tapadós bombát, és az vagy azonnal ráragad egy vetélytársra, vagy elfekszik a fűben, ám ha a közelébe ér egy jármű, máris hopp, felugrik a tetejére, hogy néhány másodperc múlva detonáljon. Aztán akad még forgalomkorlátozó oszlop, amely a semmiből terem elő a mögöttünk jövők előtt, igencsak megkeserítve az életüket, de használhatunk előrerepülő bombát is, ez szintén el tudja rontani a többiek napját; vagy éppen a miénket, ha a sérelmünkre követi el ezeket valaki.
Nem annyira szép, de aranyos
Aki esetleg belefutott már a játékkal kapcsolatos tesztbe a neten, az láthatta, hogy elég sokan fikázzák a grafikát, de az a helyzet, hogy szerintünk nincs igazuk, mert bár valóban nem fotorealisztikus látványvilágot élvezhetünk, messze nem olyan rossz, mint amilyennek beállítják. Habár pályából kevés van, és ezek is csupán az ipartelep, az erdő, a havas hegyi út, illetve a város kategóriáját fedik le, cserében egész szépen ki vannak dolgozva, mint ahogyan a járművekre sem nagyon lehet panasz. Utóbbiakból van nagyobb, V8-as amerikai rozsdaboglya, de akad végnapjait járó VW Bogár, sőt még agresszíven nyomuló fagyis kocsi is, hogy a terepjárókat már ne is említsük. Jóllehet, a négykerekűek is lehetnének talán valamivel szebbek, azért összességében nincs velük baj, mert első látásra tényleg úgy néznek ki, mintha éppen a roncstelepről hoztuk volna ki őket, márpedig egy FlatOut esetében mindez igen fontos tényező. És ha már a jobb sorsra érdemes romhalmazokról esett szó, akkor néhány mondat erejéig térjünk ki arra, amit már említettünk, miszerint nem csupán jobb autókat vehetünk a töréssel és zúzással megkeresett vagyonunkon, hanem akár a meglévőt is fejleszthetjük. Ez annyit tesz, hogy a megszokott ismérvek mentén (motor, váltó, turbó, nitró, fék) lehetünk egyre gyorsabbak és masszívabbak annak reményében, hogy ezzel több győzelmet aratunk.
Nem mondtad, hogy nincs jogsid
Eddig akár úgy is tűnhetett, hogy a FlatOut 4 nem olyan rossz játék, ám tudjuk, hogy a valóság sohasem fehér és fekete, sokkal inkább szürke, és ennek még vagy ötven árnyalata. A legnagyobb gond ott van, hogy hiányzik a játék lelke, ami a zúzás lenne, ám sem a pályák kialakítása, sem pedig a törésmodell nem alkalmas arra, hogy ezt kellőképpen megjelenítse. Az első és a második rész különlegessége pontosan az volt, hogy totálisan romba dönthettünk mindent a pályán, és ami az első körben még egy helyre kis istálló volt, az a harmadikban már mindössze néhány, árván meredező léc és deszka. A negyedik részben sajnos eljutottunk oda, hogy nagyon kevés a valóban lerombolható tárgy, sőt, a fejlesztőknek sikerült olyan idióta módon megoldaniuk a dolgot, hogy ha nem találjuk el pontosan a faajtót, azonnal nekicsapódunk egy fekete-sárga veszélyjelzéssel ellátott betontartónak, ahonnan nincs tovább. Aki emlékszik az első két rész kiflibe tört járműveire, a minden egyes pillanatban ezer felé repkedő alkatrészekre, a szomorú nyekergéssel magunk után húzott lökhárítóra és a mindenfelé lifegő karosszériaelemekre, az tudja, miről van szó. Nos, itt ilyen még csak nyomokban sem fedezhető fel, sőt, kis túlzással elmondható, hogy a való életben egy tízéves Kián több a harci sérülés, mint amit itt egy komolyabb futam alatt össze lehet szedni. Szóval értitek, a pályák alig amortizálhatók, az autók csupán ímmel-ámmal törnek, és ha mindez nem lenne elég, súlytalan gumicsónakok vagyunk a verseny tengerén. Mit jelent ez? Azt, hogy ha elnézünk egy kanyart, rendszerint felhágunk valamilyen tereptárgyra, magasra repülünk, majd pedig bedrogozott gumilabdaként pattogunk összevissza, mielőtt a hátunkon landolunk. Végezetül pedig említsük meg azt, hogy szinte sohasem tudjuk kilökni ellenfeleinket, ellenben ők simán megperdítenek minket, mi meg csak ülünk ott, fehéredő ujjpercekkel markolva a kormányt, serényen szidva mindenkinek az anyját, aki ebben az egészben hajlandó volt részt venni.
