Vajon érdemes volt rá várni? A Final Fantasy XV nehéz szülés volt, jó pár éve küszködött vele a Squre Enix. Volt itt minden, ami elronthatta (volna) a játékot: fejlesztőcsere, új grafikus motor, platformváltás, botrányos demó… ilyen kálvária után nem sok jóra számíthattunk. Tesztünk alanya azonban - bár messze nem hibátlan - sikerrel vette a 21. század kihívásait, és véleményem szerint megtépázva ugyan, de győztesen került ki a küzdelemből. Látszik rajta, hogy a készítők szívvel dolgoztak a játékon, nem csak tisztes iparosmunkát akartak az asztalra tenni. Látszik a kiadó útkeresése is, hiszen muszáj volt a szériát megújítani, mert bár Japánban szokás a hagyományokhoz való értelmetlen ragaszkodás, nyugaton ma már nem produkál elfogadható eredményeket. Emlékezzünk csak az FF XIII-ra. Hiába a csodás látvány, a jól kidolgozott karakterek, az idejétmúlt játékmenet miatt egyszerűen nem fogadta be a játékosok gyomra az amúgy érdekes epizódot. Vagy ott van a Tales széria. Szintén ezer éve futó patinás sorozat, amely legutóbb a Zestriával mutatta meg, hogy bármennyire is élvezetes szörnyeket hentelni heteken át, egy idő után az ember mégis csak belefásul a világ megmentésébe. A Star Ocean feltámasztása sem járt sikerrel, és a csökönyös ragaszkodás a hagyományos, már régóta nem működő megoldásokhoz meg is hozta az eredményét: közepesnél éppen jobb, de semmiképp sem emlékezetes epizód született. Kellett hát valami új a Final Fantasy-nek is, ha a Square tovább akarja vinni a szériát. Újdonság lett is bőven, de hogy ezek mennyire illenek egy ilyesfajta high fantasy témába, vagyis inkább, hogyan illesztette össze az új darabkákat a hagyományossal a Square? Nos, erről szól ez a teszt.
Fantáziavilág
A Final Fantasy XV valami új kezdete lehet, ez nem vitás. Komplex élményt kínál, és bár sokan gyalázzák a történet miatt, azért a helyzet nem ennyire egyértelmű. A játék elején látható mondat, miszerint fanoknak és kezdőknek egyaránt ajánlott, nem véletlen. A Square nagyon jól felépítette Eos világát, ám ha csak a játékkal játszunk, valóban nem tudjuk eléggé megismerni. Az igazi rajongók persze, mielőtt nekiállnak, megnézik az egész estés, Kingsglaive címre hallgató nagyszerű alkotást, sőt számukra a Brotherhood anime is kötelező. Így már sokkal jobban értjük majd a dolgokat, és főhőseink barátságát is értékelni fogjuk. Persze nem kötelező ennyire beleásni magunkat a témába, de mindenképpen érdemes, főleg ha érdemben szeretnénk nyilatkozni a játékról. A casual gamerek számára, akik nem hajlandók három-öt órát "szenvedni" egy kis háttértudásért, ott a szintén teljesen megváltozott harcrendszer, de erről kicsit később. Szóval a sztori valóban lukacsos egy kissé, néhol - még a sok melléklettel együtt is - érthetetlen, és tényleg egy csomó minden nem derül ki belőle, de én úgy sejtem, a Square Enix elmesél még pár történetet Eos világáról, tehát tudatosan nem lőttek el minden puskaport a lore szempontjából.
Ez a játék amúgy is inkább a négy főszereplőről szól. JRPG-fronton már itt is történt változás, ugyanis nem a szegény ember legkisebb fiaként botladozunk, hogy csapatot gyűjtve megoldjuk a világ nagy problémáit. Ellenkezőleg, kis bandánk tagjai gyerekkori barátok; jól működő társaságot alkotnak a kezdetektől, főhősünk ráadásul királyi sarj, akinek célja borzasztóan egyszerű: megmenteni a világot a nagyon is kézzelfogható veszélytől. A hangsúly itt inkább az utazáson van. Hogyan válik a kissé nyegle, hányaveti kisfiúból a trónra jogosan igényt tartó király? Lehet vitatkozni azon, hogy mennyire jól mutatja be Noctis herceg jellemfejlődését a játék, hiszen azért mégis csak egy japán műsorszámról beszélünk, vagyis az átvezetők marha látványosak, viszont cserébe általában nem túl beszédesek. A végére azonban - legalábbis szerintem - kikerekedik a sztori, ami igazán megható, pont annyira grandiózus, amennyire kell, és simán folytatható is.
Kocsiba be, ablakot le!
A legszembetűnőbb változás természetesen Eos világának prezentálása, azaz a nyílt világ bevezetése. Lucis királysága hihetetlen aprólékossággal jelenik meg a tévék képernyőin, és a Final Fantasy játékok történetében először szinte teljesen szabadon bejárható már a kezdetektől. Mondjuk teljesen érthető döntés volt ez a Square részéről: a Skyrim és a Witcher III óta alapkövetelmény, hogy egy modern RPG ne a töltőképernyők határolta dobozkákban játszódjon. A vizuális megvalósítás parádésra sikerült, simán a PS4 egyik legszebb játékával van dolgunk. Nemcsak a textúrák tökéletessége és a nagyszerű fényeffektek, de a remekül eltalált stílus miatt is bele fogunk feledkezni Lucis királyság csodás tájainak szemlélésébe. Akár pompázatos járgányunkkal veretünk a főúton, akár chocobóháton barangolunk árnyas völgyekben, szinte érezzük a hajunkat borzoló szelet, a tenger sós illatát. Elsőként nézzük talán a kocsinkat. Regalia névre hallgat a drága, és Ignis barátunk bárhova elvezeti, legyen az quest, kisváros vagy dungeon. Tuningolható, átfesthető, matricázható, ráadásul menet közben meghallgathatjuk az eddigi FF játékok zenéit - persze csak miután megvettük őket az útszéli árusoktól. A chocobo nyergébe pattanva jóval könnyebben felfedezhetjük a környéket, csak arra figyeljünk, hogy a bérleti díjat mindig fizessük be pár napra előre. Mindenképpen érdemes törődni szárnyas pajtásainkkal, hiszen egy idő után a harcokban is használhatjuk majd őket - igaz, csak korlátozottan.
Sokszor nem is gondolunk bele, mennyi minden múlik a hangmérnökökön, pedig itt most ők (is) profi munkát végeztek. A bozótos susogása, a kanyonokban fütyülő szél, az erdők méltóságteljes zúgása a viharban még tökéletesebbé teszik az élményt. Aztán ott vannak a poros kisvárosok vagy a sima útszéli falatozók, ahová betérhetünk egy pofa sörre vagy egy kiadós vacsorára. A védett helyeken nyugovóra is térhetünk, ami már csak azért is jó ötlet, mert csak ilyenkor kapjuk meg a napközben összeszedett tapasztalati pontokat, és csak ekkor fejlődnek egyedi tulajdonságaink. Lepihenve ráadásul végignézhetjük Prompto képeit, amelyeket napközben lövöldözött két csetepaté között.
Természetesen alhatunk a vadonban is: itt-ott kijelölt helyeken tábort verhetünk, mint a kiscserkészek. Odakint nincs xp-bónusz, mint a hotelekben, viszont Ignis konyhaművészetét csak ilyenkor élvezhetjük. Séf barátunk a napközben felszeletelt szörnyek szaftosabb darabkáiból igen helyre vacsorákat rittyent, amelyek jótékony hatásait másnap kalandozás közben élvezhetjük.
Harcoljunk, fejlődjünk
A Final Fantasy XV következő újítása természetesen a harcrendszer. Az eddig jól megszokott, körökre osztott nyűglődést elfelejthetjük, itt bizony minden valós időben játszódik. Ahogy megpillantunk egy gyanús elemet, felcsendül a heroikus muzsika, hőseink pedig menten harci készültségbe kerülnek. A tradicionális harcot kedvelők itt végezhetnek egy-két taktikai beállítást: ha úgy akarjuk, ellenséget látva megáll a játék, vagy csak akkor telik az idő, ha mi is mozdulunk. Ilyenkor "rálockolva" (szépen magyarul) a gaz ellenre kiderül, hogy milyen fegyverrel érdemes piszkálni őket, esetleg melyik fajta mágiától kapnak herótot, és ha végeztünk az ellenség gyengeségeinek kivesézésével, indulhat a csihi-puhi - ami nagyjából annyi, hogy nyomjuk az attackgombot, és ámuldozunk, hogy milyen dögös animációkat programoztak a Square grafikusai. Aztán néha védekeznünk is kell, ilyenkor érdemes a defendgombot preferálni. Az eredmény egy újabb pöpec animáció, majd amikor feltűnik a képernyőn a counter felirat, tapadjunk megint az attackra, és lám, máris a taknyán csúszik hazáig a pimasz kötözködő. Társaink meglepően hasznosak; ha például sikerül egy ügyes sasszéval az ellenség háta mögé penderülnünk, egy újabb vad animáció a jutalmunk, amelyben társunkkal közösen hajtunk végre igen látványos támadásokat.
Sajnos embereink nincsenek vasból, ezért néha muszáj valamilyen gyógyító löttyöt magunkba tölteni. Ezek azonban drága cuccok, érdemes korlátozni a fogyasztásukat. Erre több módszer is kínálkozik: először is Noctis herceg egy időre kiteleportálhat a csatából egy félreeső, magaslati helyre, mikor már bucira verték a fejét. Amíg tart a stamina, kardján lógva piheghet, miközben társainkat péppé verik… nem túl hősies húzás, de néha muszáj lesz használni. Sokkal jobb megoldás, ha ügyesen fejlesztjük karaktereinket. Ignis például egy pillanat alatt összerántja a csapatot, ha megkérjük.
Sajnos azonban a taktika nagyjából ennyi. Minden társunkat a viszonylag jól működő MI irányítja, mi csak egy-egy speciális támadás végrehajtására szólíthatjuk fel őket. Ilyenkor jön egy vad bemutató, nagy paffal a végén, és ha sikerül jól időzítenünk, mi tehetjük fel az i-re a pontot. Ez amolyan cheatként is használható, hiszen ha épp betörnék az orrunkat, de ellövünk egy speckót, annak időtartama alatt nem sebződünk.
A fejlődési rendszerről semmi extrát nem tudok mondani. Vannak skillek, amelyek hátasára hatékonyabb lesz az összhang csapatunk tagjai között, vagy például AP-t kapunk a sima autókázásért, esetleg tovább tartanak az Ignis főzte kaják bónuszai. Meglepi nincs, már az elején láthatjuk, mire kell összespórolni a pontokat, de legalább jól működik a rendszer. Annyit azért nem árt tudni, hogy messze nem lesz elég pontunk kimaxolni mindent, ha csak a sztorira koncentrálunk. Ez amúgy sem túl okos ötlet, mert a játék második fele hirtelen lineárissá válik, valamint néhány komolyabb boss simán feltörli velünk a padlót, ha nagyon sietünk. Ne tegyük. Inkább vesszünk el a világban, és csináljunk mellékküldetéseket számolatlanul, mert akad köztük igen jófajta is a sok "menj oda, szedjél három virágot" mellett. Olyan 50. szint körül viszont már érdemes egyszer végigvinni a sztorit, hogy maradjon azért valami kihívás. Lesz még mit csinálni utána is, hiszen jó JRPG-hez méltón a post-game majdnem hosszabb, mint az alapjáték.
Mind emellé kapunk még egy arcpirítóan gyenge mágiarendszert is: palackba zárhatunk jeget, tüzet, villámot, majd hozzákeverhetünk belőle valamit a hátizsákból, hogy például a jégviharunk mérgezzen is. Aztán ennyi. Arra vigyázzunk, hogy minden mágia területre hat, tehát simán lebombázhatjuk saját csapattársainkat is. Cserébe viszont böszme nagyot sebeznek, így érdemes a nehezebb harcokat egy jól irányzott spellbombával indítani.
Itt a vége?
Nehéz értékelnem ezt a nagyszerű játékot, hiszen még legalább öt oldalt tudnék írni arról, mennyire jó, milyen sok kis apróságra odafigyeltek a fejlesztők, hogy miért érdemes minden kis ficakba benézni, mitől működik a játékmenet, hogy még pecázni is nagy élmény, és milyen remek, hogy nem fejlődnek velünk a szörnyek, de az első labirintusban mindjárt 50-es dögök laknak, és így tovább. Ugyanakkor arról is öt oldalt lehetne írni, hogy miért frusztráló a Square alkotása. Hogy ramaty kamerakezelést direkt sem lehet programozni, hogy főhőseink egy rossz Tokyo Hotel reklámnak tűnnek elsőre, hogy ha nem akarunk folyamatosan töltőképernyőt nézni, akkor néha nyolc percet kell valós időben autókázni, hogy a játék második fele olyan, amilyen. A negatívumok egyik része persze a játék felépítéséből adódik. A nyílt világ szabadságával kevert történetmesélés igen profi írókat kíván, itt még van hová fejlődni, mert eléggé kiábrándító tud lenni, hogy jön egy gyönyörű, megható cutscene… a királyság romba dőlt, szerelmünk eltűnik, egykori otthonunk romjai felett hamufelhő kavarog. Na, akkor együnk egy sajtburgert, és menjünk, csapjuk meg itt a szomszédban ezt a dögöt, mert tegnap is ráijesztett Manyi nénire, amikor a folyóhoz ment. Mégis, összességében dicséret illet a Square Enixet, hogy meg merte tenni a szükséges lépéseket, amelyek hosszú távon biztosítják majd a franchise jövőjét. A Final Fantasy XV csak egy jó játék lett, de esélyes, hogy a következő már egy nagyon jó játék lesz. Csak ne kelljen arra is tíz évet várni.
