Hogy csak szépen, fokozatosan menjek vissza az időben: a Sony 2015-ös E3 konferenciáját sosem fogom elfelejteni, egész pontosan azt a megdöbbenést és örömöt, amit a The Last Guardian újra-bejelentése (rejelentése?) okozott - majd a közel évtizednyi fejlesztéshez képest már elenyésző, alig másfél évvel később kiderült, hogy meg is érte várni rá - de Fumito Ueda munkásságának fényében ez nem is volt különösebb meglepetés. Az ominózus Sony-esemény másik fontos fénypontja a már régóta rebesgetett Final Fantasy VII Remake bejelentése volt, amit ugyan hasonló lelkesedés fogadott, de sokkal több kérdést és bizonytalanságot, sőt, aggodalmat hagyott maga után. Az eredeti játék korántsem volt tökéletes, de főként a sztori és a karakterek miatt a sorozat talán legikonikusabb címévé vált. Ám mivel a megjelenése óta eltelt huszonhárom év alatt hatalmasat változott a játékvilág, egy remake elkészítése bár számtalan lehetőséget jelentett, de annyi lehetséges buktatót is. Nem okoz csalódást a régi rajongóknak? Vagy ami talán még égetőbb: képes hasonló élményt nyújtani azoknak, akik még sosem játszottak vele?
A március elején kiadott demóval a kételyeket lassacskán felváltotta a bizakodás, de csak néhány óra játék után kezdtem megnyugodni igazán... mostanra pedig ki merem jelenteni, hogy a lehetetlennek tűnő küldetés sikerrel járt és ennél jobban talán nem is lehetett volna újraalkotni az eredetit. Mielőtt azonban messzire nyargalnék a nosztalgia-chocobo hátán, nézzük inkább a játékot mai szemmel, arról pedig, hogy mi maradt meg, mi változott az 1997-es játékhoz képest, ebben a cikkben találtok részletes összevetést.
A Final Fantasy VII főhőse a sorozat talán legikonikusabb karaktere, a napi egy flakon hajlakkra kapacitált szőke frizurájáról és a túlzásoktól sosem ódzkodó anime hagyományokhoz képest is méretes kardjáról felismerhető Cloud Strife nevű zsoldos. Legfontosabb jellemzője talán mégiscsak türkizkék szeme, mely SOLDIER-múltjáról árulkodik, és hogy korábban a világot irányító Shinra megavállalat elit katonáinak sorába tartozott, a történet több szempontjából is fontos adalék.
A játék kezdetén egy Avalanche fedőnevű öko-terrorista szervezet oldalán találkozunk vele, akik a Shinra elleni csatározásuk fontos állomásaként a városfejlesztési szempontból pizza és gyros formavilágot ötvöző Midgar egyik mako reaktorának felrobbantására készülnek. A makóról annyit érdemes tudni (túl a hagymatermeléséről és Jeruzsálemtől való meglehetős távolságáról ismert, hangulatos csongrádi városkán, illetve a Mass Effect-sorozat irányíthatatlan holdjáróján), hogy a Final Fantasy VII világában ez gyakorlatilag Gaia, a bolygó misztikus életereje, a mágia forrása, benne a valaha élt összes lélek ősemlékezetével. A Shinrát persze ez nem tartja vissza attól, hogy a földet gátlástalanul kizsákmányolva reaktorokban égesse el ezt az anyagot, így biztosítva energiát a hatalmas város számtalan lakójának, a felső szinten élő gazdagoknak, és a földön futó földönfutóknak egyaránt.
Cloud több szempontból is ideális választás az Avalanche számára (hogy csak egyet emeljünk ki: látott már belülről reaktort), őt azonban hidegen hagyják az aktivista szólamok és a bolygó sorsa, ez számára ugyanolyan munka, mint a többi. Jó, talán nem egészen ugyanolyan, elvégre a szervezethez sok év után újra látott gyerekkori szerelme, a hetes szektor legjobb kocsmájában (egyúttal az Avalanche titkos bázisán) dolgozó Tifa ajánlotta be, aki az első sikeres akció után sem hagyja Cloudot továbbálni, így jégszívűnek tűnő hősünk egy tankönyvi tsundere-íven egyre inkább belebonyolódik a helyiek ügyes-bajos dolgaiba. De mivel vitán felül a sztori a Final Fantasy VII legnagyobb erőssége, ennél többet itt inkább nem is mondok el.
Szépen kikupólódott
Megfogadtam, hogy nem nosztalgiázok, de a játék fantasztikus látványvilága kapcsán muszáj megemlíteni, hogy micsoda élmény valóban bejárni a régen csak statikus háttérképekkel megfestett világot. A helyszínek és a karakterek kidolgozottsága elképesztő, és ugyan itt-ott néhány díszlet vagy kiegészítő elnagyolt, ez is inkább a kontraszt miatt tűnik fel. Mivel tudható volt, hogy a Remake alapvetően az eredeti játék első néhány órájára fókuszál (erről majd később), nem csoda, hogy számos új helyre is benézhetünk: jó példa erre a reaktor robbanása utáni utcai rész, ahol testközelből is átéljük tetteink következményét. Látjuk a lángba borult utcákat, a kétségbeesett embereket, és ugyan a gonosz gigavállalat-harcos természetvédők szembenállás eredetileg sem volt fekete-fehér, most még több, dramaturgiailag fontos részlet árnyalja az összképet.
Visszatérve az első benyomásokra, ami szintén mellbevágó, az a zene: persze, az évek során már számos feldolgozásban találkozhattunk a Final Fantasy VII ismerős dallamaival, itt azonban egészen más hatást keltenek a MIDI-prüntyögés helyett nagyzenekarra hangszerelt változatok. A zene mindig is erőssége volt a sorozatnak (ha például ez a koncert nem volt meg, akkor nagyon ajánlom), és hát na, most sem kell csalódnunk.
Ami a harcrendszert illeti, a részleteket illetően ismét csak ajánlom Grath összehasonlító cikkét, én csak annyit jegyeznék meg, hogy akár akciójátékra vágyunk, teljesen valós időben (easy vagy normal mód), akár a stratégiára fókusználnánk, hagyva a csapatot automatikusan tenni a dolgát és meg-megállítva a harcot inkább csak a képességek és varázslatok célpontjait határozni meg (classic mód), mindenképp pörgős és élvezetes. Elég gyorsan gyűjtjük a matériákat, melyekkel új képességekre, varázslatokra teszünk szert, úgyhogy egyre több időt lehet szöszölni azzal, hogy mit hogyan fejlesszünk, melyik támadást melyik csapattagra bízzuk (ráadásul a csereberélések után a gyorsgombokat is újra kell osztanunk), de akár át is ugorhatjuk ezt az egész hacacárét, és a gépre bízhatjuk, hogy belátása szerint ossza ki mindenkinek a legjobb szettet. Régen meglehetősen egysíkú volt a harc, most azonban a karakterek egyedisége a jellegzetes alapképességek mechanikáiban is eltér, vagyis ha harc közben váltogatunk közöttük, mindegyikkel teljesen más élmény játszani. Ki ne szeretne másfél méteres pallossal kaszabolni (oké, magamból indulok ki), de ugyanolyan élvezetes lehet Tifa vagy Aerith szemszögére fókuszálni vezetni a harcot.
Újdonságok a régiségboltban
Akár az extra küldetésekre, akár az új helyszínekre, karakterekre és történetszálakra, vagy akár minijátékokra (darts!) gondolok, nincs, amibe bele tudnék kötni. A Remake úgy bővítette ki az eredeti adta alapokat, hogy hű maradt szellemiségéhez. Ugyan a játékot záró szökés Midgarból eredetileg négy-öt órányi játékidő után következett, itt pedig harminc-harmincöt óra simán elrepül (molyolósoknak több is: mire felvergődtem a darts tabellán az első helyre, az kapásból elvitt fél órát az életemből), míg eljutunk az utolsó összecsapásig, amiről a Square Enix külön NDA-ban esketett meg, hogy semmit sem árulunk el. (Bár nem is akartunk volna!)
Nincsenek kényszeredetten elnyújtott töltelék-részek, öröm tátott szájjal mászkálni és felfedezni, benézni minden zeg-zugba, a kézenfekvő útvonaltól távolabb eső ládák után kutatni, de még a helyiek kötelező "jaj, kedveském, de jó, hogy jön!" küldetései is olyan igényesen vannak összerakva, hogy nem válik lelketlen darálássá soha. Amikor pedig már elkelne egy kis változatosság, mindig csavarodik egyet a sztori, vagy belefutunk egy minijátékba (visszaköszön a motorozós rész is, nyilván), vagy épp van tesztelhető új fegyver, új képesség... unatkozni nem fogunk. A kérdés csak az, hogy hogyan tovább? A Remake az eredetinek alig 6-8 százalékát teszi ki, szóval milyen etapokban, hogyan fog folytatódni a kaland? Laza tíz rész? Mikorra?! De azt hiszem, legyen a Square Enix, Kitase és Nomura gondja, ezek után én már hiszek bennük és várok türelmesen. Vagy legalábbis: várok.
