Nem szeretnék hosszasan lamentálni azon, hogy mi nem jó most épp a világban, de aki esetleg elvesztette a fonalat a januári ausztrál erdőtüzeknél, annak talán elegendő annyiban összefoglalni, hogy egy fokkal nehezebb lett az élet. Ehhez a legkisebb mértékben járul hozzá (de hozzájárul!), hogy viszonylag kevés izgalmas játék jött idén, és azokba sem temethettünk végtelen órát, úgyhogy sokan a Call of Duty: Warzone-ra kényszerültünk rá (szegény mi!), mások a World of Warcraft Classichoz tértek vissza (nem mondom meg, ki), amikor épp nem volt kezünk ügyében egy Doom Eternal, Ghost of Tsushima vagy nem akartuk, hogy a The Last of Us Part II ismét meggyötörje lelkünket. Aztán eljött augusztus negyedike, és az életünkbe beleköltözött a fény, egy kellemes lágyság, amit jelmezes babemberkéknek köszönhetünk.
A Fall Guys ugyanis annak ellenére, hogy néha borzasztóan idegesítő, mégsem pumpálja fel az egekbe a vérnyomásunkat, mint mondjuk egy CoD, amiben MIÉRT NEM HAL MÁR MEG HA FEJBELÖVÖM... bocsánat, bocsánat, nem akartam elragadtatni magam, nézzétek csak, babember:
Hát milyen cuki már, nem? De.
Szóval érdemi különbség van más, hasonló jellegű - és direkt nem mondom, hogy battle royale, mert műfajilag ez nem sorolható oda, hiszen nem kell lootot turkálnunk, nem nyitott terepen játszunk, és nem repülőből hullunk alá - játékok és az ez által kínált élmény között.
Ennek egyik oka, hogy a Fall Guys színes, bájos, a figurák mozgása, kinézete mókás. Ez önmagában nyugtat, kellemesen simogatja a szemet és a lelket, és nem utolsó szempont az sem, hogy családdal körbe lehet ülni, és amíg apa/anya játszik, felnőtt-gyerek örül, mosolyog a bénázásokon. A másik ok, hogy nagyon nehéz nyerni, és emiatt nem is görcsölünk rá, hogy nem diadalmaskodunk. A játék szerkezete úgy épül fel, hogy 60-an indulnak, majd véletlenszerűen követik egymást minijátékok, melyekben egyedül vagy csapatban kell a versenyzőknek sikert aratniuk. Akik túl lassúak, a mélybe zuhannak, vagy a csapatjátékok során nem sikerül elkerülniük a bukást, kiesnek, a többiek mehetnek a következő fordulóba.
Az, hogy továbbjutunk-e vagy sem, persze nagyrészt taktikai érzékünkön, kockázatvállalásunkon, és azon múlik, hogy jókor nyomjuk-e meg az ugrás, a vetődés vagy a kapaszkodás/ölelés gombját, ugyanakkor azon is, hogy tolongás közben hova sorolódunk, és hogy például felakadunk-e a mások által lebontott tereptárgyakban vagy sem. Még ha el is jutunk az utolsó körig, ott sem feltétlenül azzal nyerünk, hogy a leggyorsabban szaladunk, a legügyesebben gáncsoljuk el a többieket (amit egyébként csak igen körülményesen lehet), vagy a leghatékonyabban kerülgetjük az akadályokat; sok a véletlenszerűség, a többiek által befolyásolt tényező, amire nincs ráhatásunk.
A Fall Guysban nincs olyan, hogy valaki jó vagy rossz, próbálkozni kell, aztán a végén lesz valami.
És épp ezért tud olyan addiktív és hosszútávon szórakoztató lenni. Persze lehet még finomítgatni, biztosan változni fog ez-az az első hetek tapasztalatai alapján. A 25 minijáték között van olyan, ami megvalósításából adódóan rettentően könnyű - ilyen például a memóriajátékos, amiben minden panelen van egy gyümölcs szimbólum, és arra kell állni, ami aztán felvillan a képernyőn - vagy amire a legtöbben állnak. Lehetetlen elrontani.
Akad persze olyan is, ami túl nehéz: ilyen az, amikor a három szegmensre osztott pályán kell lökdösni labdákat, hogy a végén a mi csapatunknál legyen a legtöbb, de túl sok ebben is a véletlenszerűség, a bénázás, kevésbé ügyességalapú, mint inkább szerencsén múló. A csapatjátékokon általánosságban kell még alakítani; a fejlesztők már azt is felvetették, hogy lesz majd olyan variáció, amikor csak egyéni játékokban lehet indulni.
Mindenesetre a kezdés jól sikerült, PC-n és PlayStation 4-en is kialakult egy pármilliós tábor, úgyhogy most a fejlesztőkön a sor, hogy mindent a helyére tegyenek, folyamatosan szórják az új tartalmakat, és a Fall Guys még évekig az egyik legjobb eszköz lesz a gondtalan, tét nélküli, igazi kikapcsolódáshoz.
