Térjünk vissza Albionba, hogy megnézzük, honnan indult Molyneux nagy álma, a Fable. Nincs olyan játékos, aki ne hallott volna a Lionhead – mára franchise szintre hízott – üdvöskéjéről. Anno Xbox-techdemónak hitte mindenki, de Molyneux megígérte, hogy nem nem, ez biza olyannyira valósághű életszimulátor lesz, amilyet még senki nem látott. Azóta már tudjuk, hogy Molyneux ugyan jó arc, de azt is csak fenntartásokkal szabad elhinni, amit kérdez.
Pedig az alapötlet igazán pompás volt: hősünket gyermekkorától kezdve terelgethetjük egy dinamikus, szabadon bejárható, a döntéseinkre reagáló világban, és ha ügyesen csináljuk, e világ hősévé is válhatunk. Igazán grandiózus terv, amit természetesen nem sikerült megvalósítani. Mondjuk nem is csoda, mert 2004-es megjelenése óta számtalan más játék kapcsán hallottuk ezeket a frázisokat, de sajnos eleddig senkinek nem sikerült hibátlanul megoldani a feladatot. Hogyan is jöhetett volna ez össze a Lionheadnek 2004-ben? Sehogy. Ám a Fable azért sikeres lett, mert végül is egy jó játékot csinált Molyneux és csapata, csak úgy járt, mint a Watch Dogs: annyi mindent vártunk tőle hogy amit kaptunk, az egyszerűen kevés volt.
A Lionhead azonban nem adta fel, szépen gyártotta a folytatásokat, míg végül a Fable már a Microsoft egyik húzócímévé vált, Xbox-exkluzivitást kapott, kinectes tűzlabda-hajigáló mizériává vált; és bár minden résznek voltak hibái, a sorozatra jellemző csípős humor, a jó marketing és természetesen a profi tálalás miatt a Fable cím a mai napig jól cseng. A következő részre sem kell már sokáig várni, de hogy addig is legyen mivel elütnünk az időt, a Microsoft jó ötletnek tartotta kiadni az első rész ráncfelvarrott változatát, ami kissé késve ugyan, de megjött PC-re is. Köszi.
Mindent a szemnek
Ha Fable, akkor szép, nyílt világ. Ez mindjárt jó alkalmat ad arra, hogy szemrevételezzük a legfontosabb változást, a grafikát. Azt kell mondjam, hogy a Lionhead jó munkát végzett, a Fable Anniversary világa szépséges. Hangulatos kis ösvények kacskaringóznak Albion erdeiben, meseszép tópartokon pecázhatunk, bájos falvakba térhetünk be egy italra, sziklás bérceken küzdhetünk a piszok útonállókkal, sötét barlangokban kereshetünk kincseket. A textúrák élesek, az effektek látványosak, főleg a varázslatok esetében találkozhatunk néhány nagyon pöpec megoldással, de a fegyvereink pengéjén villódzó különféle tuningok is megérnek egy – rövid – misét.
Sajnos az animációk maradtak a régiek, ami kissé zavaró lehet, bár igazából nem volt ezzel régen sem gond; de aki motion capture szintű dolgokra számít, az csalódni fog… nem volt az még divat 2004-ben. A karaktereket is átrajzolták a derék fejlesztők; szintén kissé felemás eredménnyel. A régi karakterek valahogy rajzfilmesebbek voltak, ami tökéletesen passzolt a világhoz, igaz, a fontosabbak esetében kicsit rontott a hangulaton, főleg mikor kezdett a sztori kissé sötétebbre fordulni. Az új hullámos arcok sokkal valósághűbbek, ami ugye a komolyabb szereplők esetében jó hír, viszont egy kicsit elveszett a hangulat. Sebaj, azért így is jókat lehet röhögni játék közben. Mert amúgy nem nagyon piszkáltak bele a klasszikus Fable-világba. Hibbant szereplők garmadája köszönt új köntösben, hogy újra eszünkbe juttassa, milyen is az igazi, jó angol humor.
Vadakat terelő tűzoltó
Aki már játszott Fable játékkal, annak nem újdonság, hogy kedvenc főhősünkből igen változatos rendrakó embert faraghatunk. Mágia, kard, íj… jöhet bármi. Elvégre hősök vagyunk, vagy mi. Vagyis majd csak leszünk. Eleinte még csak a bájos Csibekergető lesz a becenevünk, de miután elvállaltunk pár küldetést kedvenc céhünknél, kiérdemelhetünk valami tökösebbet is. Mondjuk szerintem a Csibekergető a legjobb, de hát ez csak amolyan magánvélemény. Szóval a fejlődés úgy megy, ahogy azt mára már megszokhattuk RPG fronton: sárkányt le, királylányt meg, kincset össze.
Az igazán furmányos hősök nemcsak egyféle harcmodort használnak, hanem ügyesen kihasználják a sokféle lehetőséget. Mekkora tuti például, ha mágiával megállítjuk az időt, majd az arcokra fagyott mosolyt egy kardsuhintással tesszük szélesebbé. Mondjuk. Nem tartozik szorosan a harchoz, de itt érdemes megemlíteni, hogy a Fable első része még szigorúbb volt karakterünk kinézetével kapcsolatban: az általunk használt technikák nyomott hagytak hősünkön akkor is, ha az ellenfél egyszer sem fektette ki. Közelharcra szakosodott emberünk igen gyorsan úgy festett, mint akit már csak a sok cérna tart össze, míg a főként mágiára támaszkodó hősök korai kopaszodással szembesültek (íjász sose voltam, de tuti van teniszkönyök is).
Sajnos a harcrendszer maradt a régi. Kissé kaotikus, a célzás továbbra sem egyszerű – hála a tökéletlen „befogó”-mechanizmusnak –, és talán az sem véletlen, hogy csak ebben a részben alkalmazta a Lionhead a szorzószerzés nagyszerű elvét. Ez már csak azért is kiváltképp bosszantó, mert a félig béna rendszernek köszönhetően sokszor önhibánkon kívül bukjuk a nagy nehezen felpörgetett, extra XP-t hozó szorzókat. Na mindegy.
Ennél nagyobb baj, hogy a Fable rettentően könnyű. Mivel lehet nálunk 600 gyógyital cooldown nélkül, igazából nem nagy etvasz leverni a legkeményebb szörnyetegeket sem, így tétje sincs az egésznek, és az ember egy idő után már csak simán átkaszabolja magát a söpredéken a legalapabb támadást nyomogatva serényen. Ennek folyománya, hogy a harcolásos műsor egy idő után unalmassá válik, nekem például az Aréna rész jut eszembe, ahol majdnem kinőttem a gatyámat, mire miszlikbe aprítottam a jónépet, de a mutatóujjam is csak azért izzadt meg, mert sokan voltak.
Mint a mesében
Ami viszont messzemenően hibátlan a Fable esetében, az Albion. A világ, ahogyan Molyneux megálmodta, valóban életre kelt. Az utakon kereskedők mászkálnak, akik pár fityingért átszabják a sérónkat, esetleg valami izgis tetkót varrnak ránk. A városkákban igazi angol „tórárette” parasztok lakoznak, akiknek nincs jobb dolguk, mint már kora reggel jól berúgni a helyi kocsmában, aztán dalolászni ordenáré mód. Takaros menyecskék sertepertélnek az utcákon, akiket felcsíphetünk, ha éppen arra szottyan kedvünk, sőt a nősülés is simán megoldható.
Házat is vehetünk magunknak, legyen már hol sütögetnie kis feleségünknek. Dekorálhatjuk magunkat is, házunkat is. Pecázhatunk, lófrálhatunk, a másik ember orra alá pukizhatunk, böföghetünk, de akár mi is becsápolhatunk olyannyira, hogy aztán a kocsma falára hányjuk a borsót, mindenki nagy örömére. A Fable világa pedig megbocsátó. Másnapra szinte mindenki elfelejt mindent, mi meg kezdhetjük elölről az őrültködést, két világmegmentő küldetés közt emígyen eresztve ki a gőzt.
A történet talán ebben a részben a legkerekebb: itt nincs BioWare-szerű „nem létezik jó döntés”, aki gonosz, az gonosz, azt felpofozzuk aztán kész. Motivációnk is egyszerű: mentsük a családot, később a világot. Egyszerű, de nagyszerű. Mint ahogyan a játék is. Mára már kissé talán kopottas megoldásokkal, de sikerül elvarázsolnia szerintem mindenkit. Aki anno nem játszott az első résszel, mindenképpen tegye meg most; aki pedig egy kis nosztalgiára vágyik, szintén jól jár, ha kipróbálja a Fable-t szép, új ruhában.
