A Zeldára a Nintendo konzol tulajdonosok úgy tekintenek, mint Benkő Dániel a rejszolásra: nincs annál jobb, és bármikor lehet nyomni. A rajongás, amely az egyébként méltán népszerű klasszikust körülveszi, több okból is kapcsolódik a Fable 2-höz. Az egyik a két játék között lévő tagadhatatlan hasonlóság játéktechnikai értelemben, a másik pedig egy barátom reakciója, amikor megmutattam neki a Lionhead legújabb produkcióját („B.. meg, kell nyomnom Zeldát"). Molyneux meséje ugyanis nagyon hasonló szellemiségben tárja elénk világát, megfűszerezve egy tartalmas, mégis szeretetreméltó történettel. Mondhatni, az angol fable szó jelentését előbb megértjük, ha végigtoljuk a játékot, mintha megnéznénk azt egy szótárban.
MESE HABBAL
A játék második részéről már bizonyára mindenki nagyon sokat tud, két hónapja a GameStar személyesen győződött meg róla, hogy a londoni stúdióban minden oké, a játék készül. A végleges verziót a kezembe fogva mégis megborzongtam, amikor eszembe jutott, hogy mi vár rám Albion boldognak tűnő, valahol mégis keserű világában. Hősünk kiválasztása után (csupán a nemünk felől dönthetünk) szemet gyönyörködtető bevezető videó fogad minket, aztán máris nincstelen utcagyerekként fagyoskodunk a város hideg macskakövén. A történetről nagyon nehéz spoiler nélkül beszélni, de annyit elárulok, hogy életünk az első részhez hasonlóan igencsak szomorú fordulatokat tartogat. A főszál persze messze nem minden, a falvakban, városokban bandukolva küldetések tucatjai várják, hogy pénzért vagy hírnévért cserébe nekik veselkedjünk. Elrabolt emberek felkutatásától a legbonyolultabb szerelmi ügyekig, mocskos intrikákon és emberáldozó szektákon keresztül sok ellentmondásos ügybe keveredhetünk, vagy ha szeretnénk egy szép nagy házat, az alkalmi favágás, vagy a kovácssegédi karrier jelenti a megoldást. Az első részhez hasonlóan lehet feleségünk (vagy férjünk), de sokat jelentenek az úgynevezett állások, amelyeket bizonyos időközönként hirdetnek meg különböző városokban. A játék említésre méltó furcsasága, hogy a valósággal ellentétben tisztességes munkával lehet a legjobban keresni, tehát ha boltot kívánunk a családi ügyek itt már jóval kidolgozottabbak: állandó otthont kell választanunk, vagy figyelnünk kell arra, hogy házastársunknak semmilyen téren ne legyen hiányérzete (és ilyenkor a havonta hazafuvarozott művirág nem feltétlenül elég). Néha elképedtem, hogy mennyi mindenben figyeltek a részletekre, hiszen óvszerrel védekezhetünk a nemi betegségek vagy a váratlan gyermekáldás ellen, kutyánknak rakatszámra taníthatjuk a trükköket, a megvásárolt üzletekben mi határozhatjuk meg az árakat (amik hatással vannak a város gazdaságára), a bérleti díjakat pedig állítólag akkor is kapjuk, ha éppen nem is játszunk a játékkal (bár ez a teszt során nem bizonyosodott be egyértelműen). Hiányérzetem legfeljebb csak Albion ruhaiparának repertoárja kapcsán merült fel, lévén a legjobb szabó kollekciója is kimerül a "nemesi kabát - bandita mellény - varázsló köpeny" jellegű felhozatalban, bár ruháinknak egyéniséget kölcsönözhetünk szép színű, megvásárolható festékekkel.
VÁLOGATOTT CIGÁNYLEGÉNYEK
A városokban vállalt munka hátránya, hogy híresek ettől nem leszünk, bár ha már elég népszerűek vagyunk, az emberek könnyen a csodájára járhatnak annak, hogy mit keres egy világraszóló hős a fogadó pultja mögött sört csapolva. A kalandjaink híre, a rólunk daloló bárdok és a megszerzett trófeák tesznek minket rajongás tárgyává, amely kalandok persze sok esetben igencsak eltérően végződhetnek attól függően, hogy a jó vagy a rossz oldalra állunk egy probléma megoldásakor. Segítünk például elkapni egy nyomorult gazfickót, aki meggyilkolta egy farmer gyermekét: sittre küldjük, vagy tudván, hogy az neki mit sem számít, elpusztítjuk őt. Az első a jó megoldás, a második már gonoszságpontot ad. Nemcsak az ilyen jelentéktelennek tűnő mellékküldetésekben, de a történet fővonalán is számos fontos döntési helyzet adódik, amelyek egész életünkre, és mások sorsára is kihatással vannak. Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy a Fable 2-ben - az első részhez hasonlóan - viszonylag gyorsan megöregedhetünk, amennyiben csak a főküldetések mentén haladunk, aztán csak nézünk nagy szemekkel, hogy mennyi minden maradt ki bolondos ifjúkorunkból: csajozás, egyetem, bulik. Így aztán erősen javallott az egyes nagy küldetések között kolbászolni egyet az erdőben, kincset keresni, föld alól kiásni az almás pitéket (nem vicc!), emberekkel kommunikálni, munkát vállalni, vagy éppen tucatszámra gyilkolni az útonállókat. Már csak azért is, mert így szerezhetünk rengeteg tapasztalati pontot, ezzel együtt erősebb varázslatokat és más speciális képességeket, amelyekre a játék vége felé közeledve különösen szükség lesz. Az első részhez hasonlóan három fő jellemzőnk lesz: az erő, az ügyesség, és a mágiatudás, mindegyikre külön számolja a tapasztalati pontokat (az általános pontszám mellett). Az erőnlétünkre vonatkozik a fizikai állóképesség, a fizikai erő, és brutális harcstílusok megtanulása, fejlesztése. Az ügyesség kategóriába a lőfegyverek használatának, a gyorsaságunknak és közelharci trükköknek az elsajátítása esik, míg a mágia értelemszerűen különböző erejű varázslatok megtanulását jelenti. Számos mágikus praktika áll rendelkezésre, amelyek nemcsak hatékonyak, de magasabb szinten már rendkívül látványosak is. A hősünk körül hullámokban terjedő tűzgyűrűk, vagy az esővel tarkított, ellenfeleinket a levegőbe repítő szélvihar megtanulásához persze áldozatot kell hozni, hiszen szinte kizárt, hogy minden varázslat és minden más képesség magas szintű elsajátításához elegendő tapasztalatot gyűjtsünk. Ezért tanácsolom, hogy specializálódjunk 4-5 képességre a játék elején, és azokat tanuljuk meg lehetőleg minél mesteribb fokon, mert a játék vége felé sok gyenge varázslat már csupán szúnyograj, egy erős viszont halálos veszedelem.
ELÉG A FÉBÖL
A Fable 2 többnyire aranyos, néha viszont katartikus. A sztori egyes fejleményeit kifejezetten meghatónak tartottam, és mindez kiegészülve a rendkívül körültekintő, ötletes, kreatív játékelemekkel egy hihetetlenül élvezetes szórakozást ígér kivétel nélkül mindenki számára. Az pedig, hogy bizonyos helyzetekben milyen pszichológiai eszközökkel kíván hatni az agyunkra, érzékeinkre, ösztöneinkre (gondolok itt az elkeserítő évekre a varázsló tornyában), az már bravúros. A játékról mindent elmond, hogy ez a két oldal a bemutatására csupán csak akkor elég, ha Te magad próbálod ki.
