God of War: Betrayal (2007)
A harmadik rész után a Sonynak esze ágában sem volt jegelni az egyik aranytojást tojó tyúkját. Ezért hát kitöltötte szépen a trilógia előtti és közötti lyukakat három (plusz egy) mellékvágánnyal. Az érdekes az egészben az, hogy ezek közül mindössze a God of War: Ascensiont szánta asztali konzolra, PlayStation 3-ra a stúdió, az összes többi spin-off, vagyis a Chains of Olympus, a Ghost of Sparta és a Betrayal kézikonzolos, illetve mobilos cím lett. Bizony, a God of Warból még egy telefonos játékot is csináltak.
A legelső ilyen melléksztori az előbb említett God of War: Betrayal volt 2007-ben. A Santa Monica Studio éppen ebben az évben dobta piacra a második részt, így ők el voltak foglalva a sajtóval, a játékosokkal, és persze a folytatás tervezésével. Emiatt a Sony Online Entertainment kapta meg a feladatot, hogy készítsen egy kisebb változatot a sorozatból - egyenesen a mobilokra. Már az elképzelés is szemöldök-felborzolós volt, de a végeredmény meglepően jó lett.
A történet a később még említésre kerülő Ghost of Sparta és a számozott második rész között helyezkedik el. Arész halála után Kratos, a háború új istene hűen kísérte a spártai seregeket, viszont csak őket vezette győzelemre, ami nagy szálka volt sokak szemében. Ezért az istenek összefogtak, és Héra szolgáját, Argost, a szívós óriást küldtek érte, hogy ha lehet, akkor csendben végezzen a kopasz harcossal. Legalábbis elsőre így tűnt, mígnem Argost egy titokzatos bérgyilkos, Ceryx eltette láb alól, és Kratost vádolták meg az óriás megölésével. A spártainak tisztáznia kellett a nevét, természetesen a rá jellemző módon. A történet végén kiderült, hogy Ceryx (aki egyébként Hermésznek, az istenek hírnökének a fia) Zeusz utasítására ölte meg Argost, hogy Kratost letaszísák a trónjáról. Ceryx elesett a végső csatában, Hermész dühöngött, Zeusznak pedig - hogy elérje célját - a későbbiekben komolyabb eszközökhöz kellett folyamodnia…
A fejlesztés Philip Cohen kezében volt (ő a rendezője, a producere és a dizájnere is játéknak), de a történet egyedül Marianne Krawczyknek volt köszönhető - egyébként Marianne a 2018-as God of War előtt mindegyik epizód sztorijának társszerzője volt. Az animáció a 2D és a 3D határán rekedt meg, de már ezzel is az akkori telefonok korlátait feszegette. Túl messzire nem nyúlhattak el a fejlesztők (csupán pár száz kilobájt állt a rendelkezésükre), de a már megszokott játékmenettől nem akartak nagyon eltérni, így más helyeken kellett spórolniuk. Például a zenén: az egyetlen szám a menüben hallható, játék közben legfeljebb a suhintásokat, kardcsapásokat kísérte hang.
Ennek ellenére a játék piszkosul szórakoztató volt! Sikerült a God of War széria legfontosabb elemeit egy az egyben átültetni egy oldalnézetes környezetbe. A különféle támadások és mozdulatok darabszáma elérte a 110-et, ami hatalmas eredménynek számított anno - főleg telefonokon. Sajnos se Androidra, se iOS-re nem portolták át az évek során, így a fiatalabbak már kimaradtak belőle.
God of War: Chains of Olympus (2008)
A második melléktörténet újra egy kisebb kísérletezés következményeként született, hiszen még a legelső God of War résznél fogant meg a Ready at Dawn stúdió fejében az a gondolat, hogy mennyire ütős ötlet lenne az egész sorozatot PSP-re átültetni. Végül, ha a teljes szériát nem is portolták át, a Sony-nak is megtetszett ez az ötlet, így a srácok zöld utat kaptak a projektjükhöz. Viszont semmiképpen sem akartak egy teljes értékű folytatást kreálni, sőt az is felmerült bennük, hogy a játékuk nem is kellene feltétlenül a már ismert történet szálait továbbszőnie.
A Ready at Dawn mellé a Sony javaslatára a Santa Monica Studio is beszállt a fejlesztésbe (biztos, ami biztos alapon), de nem kellett annyira félteni őket: debütálásukként a Jak and Daxter-sorozatból megismert Daxterrel a főszerepben egy teljesen különálló játékot eszkábáltak össze, ami kifejezetten szerethető volt. Ezen felül a PSP sokkal erősebb volt, mint egy akkori mobil, így nem kellett annyira szorosra húzni a nadrágszíjat, mint a Betrayal esetében. És hál' istennek, nem is tették! A Ready at Dawn egy bitang jól sikerült, igen-igen különleges alkotással lepte meg a rajongókat 2008-ban.
Még Cory Barlog jelentette be a God of War II premierje alkalmával, hogy bizony, készül egy PSP-s rész is, ami félreértések elkerülése végett nem folytatás, tehát nem keverendő össze a harmadik epizóddal. Voltaképp egy külön sztorival rendelkező spin-off a Chains of Olympus helyes meghatározása, amivel még a tősgyökeres rajongók is kibékültek.
A történet a 2013-as Ascension és a legelső God of War játék között tátongó szakadékot temeti be: Kratos a tízéves katonai szolgálatát töltötte, amikor is Attika szigetére hívták, hogy segítsen visszaverni a támadó perzsákat - tudniillik a perzsák hoztak magukkal egy "kis háziállatot", egy kb. hat emelet magas baziliszkuszt. A spártai úgy szervírozta a halottakat Hádésznek, mint Chef bácsi az ebédet Cartmanéknek, de mindenki meglepődésére a csata után nem kelt fel a Nap, az egész ég sötétségbe borult. Kratos fülében pedig ott csengett halott kislányának, Kalliopénak melankolikus dalolászása. Ezek után nem volt nehéz kiderítenie, hogy az álmok és az alvás istene, Morpheus áll mindennek a hátterében; trükkös álomban tartva jó néhány istenséget, közöttük Hélioszt, a Napistent. Pallasz Athéné kérésére Kratos nekivágott a kalandnak, és milyen jól is tette, mert ha nem így lépett volna, akkor kevesebbek lennénk egy igazi gyöngyszemmel. A történet végén Kratosnak lehetősége lett volna örökre halott lányával maradni az Elíziumban, de ő inkább azt az utat választotta, hogy megküzd Perszephonéval, Hádész feleségével, és nem engedi a nőnek, hogy elpusztítsa a világot tartó oszlopot, és ezzel elpusztítsa az emberiséget.
God of War: Ghost of Sparta (2010)
Ugrunk egyet 2010-be, hiszen a soron következő játék ekkor jelent meg szintén PSP-re, és szintén a Ready at Dawn felelt érte. A Chains of Olympus sikere miatt a Sony megbízott a csapatban, és el is kezdtek tárgyalni arról, hogy milyen "folytatást" lehetne készíteni. Szerencsére engedték őket egy kicsit fantáziálni, nem szorították annyira skatulyába őket, aminek végül meg is lett az eredménye. A kissé hosszúra nyúló, durván 23 hónapos fejlesztést követően a stúdió piacra dobta a Ghost of Spartát.
A fejlesztést már 2008-ban elkezdték, de egy ideig teljes titokban zajlottak a munkálatok. A rajongók nem is sejtették, hogy készül egy PSP-s folytatás, egészen a God of War III befejezéséig. Ekkor ugyanis, ha a játékos megszerezte a platina trófeát, kapott egy hivatkozási linket is az eredményéhez. Ez elkalauzolta őt egy weboldalra, ahol mindössze a sáros talajt láthatta, amit megállás nélkül áztatott az eső. A képernyő jobb felső sarkába azért odabiggyesztettek az alkotók egy körszimbólumot, minek ívén lassan, napról-napra töltődött egy piros csík. Ahogy nőtt a csík, úgy kezdtek megjelenni a sziluettek is a képen, amely végül 2010 májusában fedte fel igazi alakját, azaz Kratost és az ő bátyját, Deimost, ezzel bemutatva a legelső képet az új God of Warból. Sajnos a weboldal azóta nem él.
Az igencsak ötletes marketingfogás után a 2010-es E3-on mutatták be a játékot, ami már-már túl szépnek tűnt, ahhoz hogy igaz legyen. Már az elődje, a Chains of Olympus is a PSP határait próbálta meg kitolni, de hogy a Ghost of Sparta még szebb legyen, még több ellenfelet tudjon mozgatni a még nagyobb pályákon, az egyenesen mesébe illő volt. De a Ready at Dawn megcsinálta. Valóban gyönyörűbb lett a játék, valóban nagyobb terülteken randalírozhattunk, és valóban több karaktert mozgattak a pályákon. A legutolsó bájtig mindent kisajtoltak a PSP hardveréből.
Az akció és a fejtörők mellett a Ghost of Sparta esetében nagyobb figyelmet fordítottak a sztorira is, hiszen csaknem mindenki ezt kifogásolta az elődjénél (meg azt, hogy miért lett ilyen rövid). A srácok meghallgatták ezeket a kritikákat, és egy ügyesebb, komplexebb történetet raktak össze.
Még a kezdetekben, amikor Kratos gyerekként tanulta a háborúzás fortélyait, volt egy fivére is, Deimos. Ő lett a sztori kulcsfontosságú szereplője, mivel ebben az időben, mikor Arész még csak tervezgette az Olümposz elfoglalását, Zeusz egy próféciát hallott, miszerint halálát egyik fia, egy különleges jelet viselő harcos fogja okozni. A főisten megbízta Arészt, hogy intézkedjen a fenyegetés kapcsán. A hadisten meg is találja az említett Deimost, akinek egész testén egy furcsa, vörös sáv húzódik végig - pontosan olyan, mint később Kratos tetoválása. Kratos próbálta megvédeni öccsét, de nyilván nem volt ellenfele Arésznek. Ekkor szerezte ikonikussá vált sebhelyét a szeménél. Egyedül Pallasz Athénének volt egyébként köszönhető az, hogy Arész nem ölte meg ott helyben Kratost. Deimost ezután a halál istenéhez, Thanatoshoz vitték. Kratos pedig magára tetováltatta a testvére testén is látható vörös sávot, hogy örökre emlékeztesse magát arra, hogyan bukott el.
A tényleges cselekmény az első God of War játék után és még a második rész előtt indult, amikor is Kratos Atlantisz felé vette az irányt. Itt Poszeidón templomában nem mást, mint saját haldokló édesanyját, Callistót találta meg, akitől megtudta, hogy Deimos még mindig életben van. Kratos el is indult megtalálni rég halottnak hitt testévét, de közben azért nem mulasztotta el a lehetőséget Atlantisz elpusztítására sem. Spártában kezdett el kutatni Deimos után, itt megölte a halál istenének lányát, Erinyst. A spártai Arész templomban Kratos megtudta, hogy fordulhat is vissza, mert Atlantiszon keresztül juthat csak el a halál birodalmába, ahol jelenleg Deimos is található. Végül sikerült kiszabadítania Deimost, de ebben nem volt köszönet, testvére egyből Kratosra rontott. Végül aztán közösen szálltak szembe Thanatosszal, az összecsapást azonban egyedül Kratos élte túl, aki testvére halála után kivégezte a halál istenét.
A történet végén Athéné teljes értékű istenné akarta változtatni Kratost, de ő köszönte szépen, nem kért ebből, inkább egymagában visszabattyogott az Olümposz tetejére, és megfogadta, hogy az istenek megfizetnek mindazért, amit vele és családjával tettek.
Cikkünk még nem ért véget, a következő oldalon folytatódik!
