Nem ér bántani a kisebbet. De álljunk csak meg egy merőkanálnyi maflásra! Ennek fényében minden alacsonyabb termetű egyén felhatalmazást kaphat arra, hogy fordított helyzetben nyugodtan cibálhatja a kullogó oroszlán bajszát? Nos, a jelenlegi ábra azt mutatja, hogy igen, szabad huzigálni.
Nyakiglábak órája
Kicsit úgy érzem, miközben szemem sarkából kémlelem a játékvilág e szegmensét, hogy reneszánszát élik a hórihorgas szörnyek feldarabolását bemutató alkotások. Van néhány cím a felhozatalban, amit azonnal felírnék receptre unalom ellen, és az Extinction első kedvcsináló videói is abba az irányba toltak, hogy érdemes rá odafigyelni. Hovatovább kicsit még vártam is a Shadow of the Colossus komor képi világa után, hogy egy színesebb, meseszerűbb környezetben csipkézzek cikcakkosra mindenkit, akinek a szeméből kidörgölt csipája is nagyobb, mint egy kétkerekű kordély. Persze helyükön kezelem az ilyen előételként meglebegtetett anyagokat, de arra nem gondoltam, hogy egy órányi cséplés után konkrétan frusztrálni fog az Iron Galaxy munkája. De az elejétől kezdem, hogy értsétek, miért érzek így.
A játék története csupán odáig bomlik ki, hogy a jóképű fiatalembert - akit Avilnak hívnak a helyi ajkak - és a szemrevaló lányt, Xandrát a szárnyai alá veszi a védelmező Sentinel rend utolsó, már koros képviselője, hogy együttes erővel állítsák meg a hatalmas ogrelények és csatlósaik támadássorozatát szeretett királyságuk ellen. Pár, drámaian megkomponált pillanattól eltekintve itt ki is merül a fabula, így koncentrálhatunk a legkeményebb húst és csontot átvivő kardunkra és a csúfságokra. Az epizódokra bontott sztori első felvonásában még be tud rántani bennünket az akció, mert menő dolog vétlen lakosokat megmenteni és félhegynyi rondaságok hátán rohangálni, miközben utóbbiak végtagjait a szélrózsa minden irányába repítjük. De szomorú, ha csak ennyit tud felmutatni egy magát tripla A kategóriásként illegető cím. Szinte mindig ugyanazokkal az elemekkel és célokkal kell szembenéznünk: egy portál segítségével mentsük meg a fejüket jajveszékelve fogó polgárokat, vagy védelmezzünk meg egy létfontosságú tornyot, mielőtt a böhöm banda végleg leamortizálná a környéket. Na és persze likvidáljunk annyi ravennit (így hívják a nagy monstrumokat), amennyit nem szégyellünk.
Belőlük is létezik pár fajta, főleg a bőrük színe alapján különböztethetjük meg őket. Akadnak a szimplák, akiknek elég, ha levágjuk a lábaikat, aztán miközben popsira huppanva vergődnek, mi szépen felszaladunk rájuk, és egy belassított ugrással lecsapjuk a buksijukat. Aztán elénk trappolnak olyanok, akik vastag páncélokba bújtak, ami megnehezíti a csonkolást, de nem kell kovácsmesternek lennünk ahhoz, hogy lehámozzuk róluk a védőruházatot. Illetve jönnek olyan egyedek is, akik első bökésünk után vérszemet kapnak, és úgy ránk tapadnak, mint bunkó sportkocsis a belső sávban haladó családi négykerekűre. Valamiért úgy látták a készítők, hogy főellenségek helyett ezeknek a lényeknek a véletlenszerű variálása bőven elég a pulzus magasan tartásához, de tévedtek, a felétől olyan unalmassá válik az egész csinnadratta, hogy elengedünk mindent, még karakterünk fejlődését is, és csak arra koncentrálunk, hogy essünk már túl ezen az egészen, mert hátha a mese érdekesen alakul tovább.
Óriási baklövés
Az Extinction tökéletes játék lenne mobilon, pár eurós tarifával. De teljes áron, vagyis hatvan euróért komolyabb színvonalat illene hoznia. Utálok elmarasztalni egy játékot, de ebben a formában és ennyiért előbb ajánlanám a Shadow of the Colossust - igen, még a PS2-es kiadását is -, mint ezt.
