Mostanában reneszánszukat élik az interaktív filmek. Az egy dolog, hogy valamiért olyan borzalmakat remasterelnek, mint a Night Trap vagy a Corpse Killer, de közben érkeznek olyan csodás újdonságok is, mint a Her Story, a Telling Lies vagy a Black Mirror spin-offja, a Bandersnatch, mely nem mint önálló játék jelent meg, hanem a Netflixbe építették be, és ahhoz, hogy bárki végignézhesse (végigjátszhassa?), nem kell ismerni a kontrollerek működését, sőt, elég hozzá egy okoskészülék, egy PC vagy egy okostévé. Ennek tudatában kissé fájt, hogy 37 GB-nyi szabad helyet kellett felszabadítanom az első körben nagyjából 2 óra alatt végigjátszható Ericának, de sebaj, a technika fejlődése majd segít ezen a közeljövőben, én meg valahogy túlteszem magam rajta.
Valami baj van, kislány?
Ahogy a műfaj képviselőire általában, úgy erre sem érdemes játékként tekinteni. Döntéseket hozunk, néha interakcióba lépünk tárgyakkal, de nincsenek minijátékok, fejtörők. Fiókokat húzunk ki, kulcsokat fordítunk el, letöröljük a port táblákról, ablakokról, majd haladunk tovább. Minden nagyon egyszerű mozdulatokkal elvégezhető, de nincs kockázat, nem kell ügyesnek, gyorsnak lenni vagy logikázni, csak tenni, amit a "játék" kér. Ennek van egy olyan pozitív hozadéka, hogy nagyon ügyesen tudták összemosni az interaktív részeket a jelenetekkel, szinte nem is láthatók az átmenetek. Többféle befejezéshez juthatunk el, de igazán csak a végén, az utolsó negyedórában számítanak a döntéseink. Éppen ezért nem probléma a hossza, tökéletes esti kikapcsolódáshoz, vagy arra az esetre, ha átjönnek a haverok - már csak azért is, mert magyar felirattal jelent meg, és ahogy a többi Sony-játék esetében, úgy itt is nagyon igényes lett a fordítás.
Ugyanakkor a készítők úgy számoltak, hogy egy ember többször is végig fogja majd nézni, ezért egészen más konklúziót vonhatunk le, ha az egyik, és mást, ha egy másik befejezéshez jutunk. Az elején a címszereplő, Erica Mason kap egy levágott kezet egy dobozban, a körülötte lévők pedig úgy érzik, csak akkor lehet biztonságban, ha bezárják a családi elmegyógyintézetbe. Innen indulnak a bonyodalmak, fény vetül sötét titkokra, kiderül, hogy nem mindenki az, akinek látszik (egy ilyen helyzetben és környezetben persze mindenki gyanús az első találkozástól fogva), és hasonló, unalomig ismételt klisék jelennek meg, de úgy adagolják őket, hogy azért valahol mégis reménykedik az ember, hogy a végén meg fog lepődni. Számomra viszont az összes befejezés csalódáskeltő volt, sokkal többet akartam volna tudni a cselekményről, a szereplők motivációiról, múltjáról.
Kiben bízhatnék?
A színészi játékkal sem voltam maximálisan elégedett, bár a legtöbben nem is kaptak elég időt a kibontakozásra. A Kirstie-t játszó Elaine Fellows és a főszereplőt alakító Holly Earl ügyesen tették a dolgukat, utóbbinak ráadásul többféleképp el kellett játszania szerepét, hiszen döntéseink függvényében Erica viselkedhet ellenségesen vagy barátságosan is, esetleg variálhatja a kettőt jelenetről jelenetre. A többiek ellenben nem nyújtottak semmi emlékezeteset.
Az Erica egyáltalán nem rossz, pláne társaságban, de nem is annyira jó, amennyire lehetett volna. Az opcionálisan választható okostelefonos irányítás intuitív, minek köszönhetően a játékok világával ismerkedők is könnyen belevághatnak, de - és ez a film megítélését egyáltalán nem befolyásolja, csak személyes vélemény - az ilyen élményeknek jobb helye lenne más platformokon, nem egy játékkonzolon.
