A játékipar egyik méltatlanul mellőzött vagy lenézett, de a bevételeket tekintve annál sikeresebb szegmensét jelentik az úgynevezett agytréning játékok. Talán nem is gondolnánk, de ma már több tízmillióra tehető azoknak a játékosoknak a száma, akik napi szinten használnak valamilyen játékot IQ-juk, memóriájuk vagy általános mentális képességeik fejlesztésére... és még fizetnek is érte.
Erősen vitatott kérdés azonban, hogy miközben ez az iparág a tripla A címekkel vetekedő mennyiségben szippantja be a játékosok zsebéből a dollármilliókat, vajon be is váltja-e a hozzá fűzött reményeket, már legalábbis ami az agyunk fejlesztését illeti. Ahhoz, hogy ezek a játékok kellőképpen szórakoztatók, a számok bizonysága szerint nem sok kétség fér.
Ráadásul ez a kérdés nem csak a pénz miatt fontos: sokan értenek egyet azzal a gondolattal, hogy ha az agytréning játékok hatékonysága bebizonyosodna, az hosszú távon a teljes társadalmunkra hatással lehetne. Nick Bostrom, az Oxford
Egyetem emberiség jövőjét kutató intézetének tagja szerint például már az is sokat lendítene a helyzeten, ha egészen kicsi, de biztos hatást érhetnénk el velük: „körülbelül 10 millió tudós van a világon. Ha csak 1 százalékot javíthatnánk a gondolkodásukon, az az egyének esetében alig lenne észrevehető, de megegyezne azzal, mintha azonnal létrehoznánk 100 ezer új tudóst.” 
Bár ez az állítás kissé sarkítónak tűnik, az könnyen elfogadható, hogy ha mindannyian egy kicsit okosabbak, egy kicsit kevésbé naivak és megvezethetők lennénk, vagy ha csak egy kicsit is könnyebben találnánk meg a megfelelő szavakat egy vitában, az nemcsak a saját életünkre, hanem az egész társadalmunkra hatással lehetne – elég, ha csak a választásokra gondolunk.
A kutatók persze hosszú évek óta próbálják megválaszolni ezt az egyszerűnek tűnő kérdést. „Brit” és nem „brit” tudósok keze alól egyaránt számtalan kutatás került már ki a témában, ellentmondásos eredményekkel. Hiába a látszólag egyszerű módszer – válasszunk ki egy embercsoportot, vegyük rá őket, hogy huzamosabb ideig játszanak agytréning játékokkal, és vegyünk egy másik, úgynevezett kontrollcsoportot, akik nem játszanak vagy más tevékenységet végeznek ez idő alatt, majd a végén vizsgáljuk meg, fejlődött-e jelentősen valamelyik csoport mentálisan –, máig nem sikerült olyan választ adni a kérdésre, amelyet a teljes tudóstársadalom el tudna fogadni.
Nem célunk most itt a tudomány kutatási módszereinek kivesézése általánosságban, érdekes lehet viszont egy kicsit alaposabban megnézni, milyen akadályokba ütközünk az egyértelmű válaszhoz vezető úton ebben a konkrét esetben, az agytréning játékok kutatása során.
Tavaly egy nagyszabású, kifejezetten az agytréning játékok hatékonyságát vizsgáló, kb. 11 000 fős mintán végzett, Nature-ben megjelent kutatás azt látszott bizonyítani, hogy ezeknek a játékoknak nincs jelentős hatásuk az általános mentális képességekre. Az eredmények sokkal inkább Philip E. Ross klasszikus „expert mind”, azaz szakértő elme teóriájának részeredményeit látszanak alátámasztani. Ross kutatásaiban arra a kérdésre kívánta megtalálni a választ, hogy vajon a különleges teljesítményt nyújtó szakértő elmék, például a sakkozók javarészt a velük született képességeknek vagy inkább a gyakorlásnak köszönhetik-e a sikereiket. A bizonyítékok végül ez utóbbit támasztották alá (gondoljunk csak a Polgár lányokra), de Ross mindeközben azt is kimutatta, hogy a sakkozók teljesítménye más hasonlónak ítélt területeken, például bridzsezésben vagy programozásban nem mutatott eltéréseket az átlaghoz képest. Azóta a kognitív pszichológia kimutatta, hogy a sakkozás a minták tárolására és felismerésére olyan memóriaterületeket használ az agyban, amelyeket az arcfelismerésre is, így jó eséllyel ez utóbbihoz több köze van, mint a Ross által vizsgált tevékenységekhez. De ez is csak azt látszik alátámasztani, hogy az általános mentális képességek fejlesztéséhez vajmi kevés egy bizonyos fejlesztő tevékenység gyakorlása.
A Nature-ben megjelent kutatás eredményeit azonban több tudós is kétségbe vonja, illetve rendelkezésre állnak bizonyos, legalábbis látszólag ellentmondó eredmények is.
Torkel Klingberg, egy svéd kutató, aki korábban kimutatta, hogy az agytréning játékok megváltoztathatják az agyban a dopaminreceptorok mennyiségét, több szempontból is kritizálta a kutatást. Bár ugyanez az úriember egyben a Cogmed Working Memory Training nevű agytréning módszer szülőatyja, és az azt forgalmazó társaság tulajdonostársa, így elfogulatlansága talán nem teljesen egyértelmű, a kritikáit, amelyekről a time.com számolt be, mégis érdemes lehet figyelembe venni. Torkel nemcsak azt veti a tanulmány készítőinek szemére, hogy azok egy bizonyos tréning kutatásának eredményeit általánosítják, hanem felhívja a figyelmet arra is, hogy míg több, a játékok hatásait megerősítő kutatás során egy adott feladattal legalább 8-12 óra tréningre volt szükség a változások kimutatására, addig a Nature-ben megjelent kísérlet alanyai hat hét alatt összesen csak 3-3 órát töltöttek egy-egy feladattal. Emellett megemlíti azt is, hogy a kísérletekre interneten keresztül, otthoni, ellenőrizetlen körülmények között került sor, ami a zavaró környezeti hatások miatt könnyen befolyásolhatta negatívan az eredményeket.
Hozzátartozik a teljes képhez az is, hogy korábban már jó pár független kísérletben is alátámasztották, hogy az agytréning játékok jó hatással lehetnek a páciensek állapotára bizonyos betegségek esetében, például lassíthatják az Alzheimer-kór lefolyását a korai fázisban, illetve az elmúlt években számos különböző korú, egészséges emberekből álló csoporton végzett kutatás hozott a játékok hatásai mellett szóló bizonyítékokat.
Ezek a kutatások persze többnyire csak egy-két feladattípus hatásait vizsgálják, így közel sem biztos, hogy akár a pozitív, akár a negatív eredmények általánosíthatók lennének az agytréning játékok teljes körére. Mint ahogy a tudomány jelenlegi állása szerint abban sem lehetünk teljesen bizonyosak, hogy a játékok közül éppen a kifejezetten agytréningre tervezettek vannak a legjobb hatással képességeinkre: a michigani egyetemen nemrégiben végzett kutatást a technológia és a kreativitás közötti összefüggéseket vizsgálva gyerekek körében. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy míg az általános technológiahasználat (internet, mobiltelefon stb.) nincs hatással a kreatív képességekre, addig a videojátékok – bármilyen videojáték – elősegítik a gyerekek problémamegoldó és mesemondó, valamint vizuális-térbeli képességeinek fejlődését.
A kreativitás és a többi vizsgált képesség persze nem feltétlenül azonos a legáltalánosabb értelemben vett mentális képességekkel. Számtalan mentális képességünk van, és számtalan típusú agytréning játék létezik, s ez a sokféleség talán segíthet megérteni, hogy miért olyan nehéz egyszerű igennel vagy nemmel megválaszolni az agytréning játékok hatásait firtató kérdést. Ráadásul az agykutatás is nap mint nap hoz olyan új eredményeket, amelyek megcáfolják korábbi feltételezéseinket: gondoljunk csak a sakkozás és az arcfelismerés közötti összefüggés felismerésére! Még az is elképzelhető, hogy miközben korábbi eredmények alapján egy bizonyos feladat elmére gyakorolt hatását például egy olyan hétköznapi kognitív képességen ellenőrizzük, mint a telefonszámok vagy nevek megjegyzése, új kutatások bebizonyítják, hogy az adott feladat egészen más területeket mozgósít az agyunkban, s így a negatív eredmény megkérdőjeleződik.
Egyelőre nem lehetünk biztosak semmiben. De addig is, amíg többet tudunk majd, marad a hit és a fun factor.
