Voltak idők, amikor a mobilos játékipar még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy a Gameloft minőségi, de egyértelműen – hogy finoman fogalmazzak – kölcsönvett ötletekből építkező játékai az élen jártak. Részben azért, mert nem volt más, részben pedig, m az egyes játékok tényleg élvezetesek voltak, és abszolút megérte értük kifizetni azt a pár eurót, amiért cserébe több órányi szórakozást kaptunk, még ha nem is volt minden tökéletes. Aztán egy ponton az egykor kiváló franchise-ok felhígultak, a hardcore játékosok helyett az alkalmiakat kezdték el megcélozni; és ennek esett áldozatául a Dungeon Hunter is, ami úgy tűnik, most már soha nem nyeri vissza régi fényét.
Az ötödik rész egybegyúr több, manapság népszerű dolgot: a felszereléseket például kártyákon kapjuk meg, amelyeket – ha nem vesszük hasznukat – beolvaszthatunk, hogy egy konkrét fegyvert vagy ruhadarabot tegyünk erősebbé. A kooperatív mód kikerült a játékból, helyette egyes küldetések előtt választhatunk másik játékost egy listából, így egy, a karakterünk szintjének megfelelő és tulajdonságaival rendelkező, de a gép által irányított karakter segít nekünk. Ha egy misszió után felvesszük őt a barátlistánkra, mikor később újra őt választjuk társnak, több fizetőeszközt kapunk, amelyekkel ládákat tudunk nyitogatni ilyen-olyan jutalmak reményében. Mérsékelten izgalmas a kompetitív mód: adott egy bázis, amiben csapdákat és szörnyeket helyezhetünk el, hogy más játékosok ne tudják ellopni az aranyunkat.
A játék alapját azért még mindig az egyjátékos kampány adja egy érdektelen történettel és borzalmas szinkronnal. A missziók során általában percekig kaszabolunk, aztán megküzdünk néhány bossal, és elvisszük a kincsesládát. A pályák legalább kinézetükben és elrendezésükben változatosak, de teljesen lineárisak.
Nem azért baj, hogy a Dungeon Hunter 5 free-to-play, mert mindenért fizetni kell, hanem mert a Gameloft nem is törekszik arra, hogy prémium minőségű munkát engedjen ki a kezei közül. Ez már nem az a DH, amit szerettünk.
