Ül az ember az irodában, és azon gondolkodik, hogy ez is csak egy ugyanolyan nap, mint az előző és az azt megelőző, aztán hirtelen beesik egy elektronikus levél Chavától, hogy PS4-re tud Dirt Rally 2.0-kódot küldeni, és abban a pillanatban kiderül, hogy nem, ez a nap teljesen más, mint az összes többi. És micsoda szerencse, hogy éppen ezelőtt néhány nappal került a háztartásba egy PS4 Pro meg egy tekintélyesebb méretű tévé, így minden adva volt, hogy valóban megfelelő körülmények között lehessen megtekinteni, mit hozott össze a Codemasters szorgos kezű brigádja. Mert ha valakik, akkor ők aztán tényleg otthon vannak az autós játékok világában, miközben olyan nagynevű csapatok, mint a Bugbear nagy nehézségek árán tudnak csak kiadni egy Wreckfestet, nem is beszélve a Milestone-ról, amely a WRC sorozattal egész szépen jött felfelé, aztán végül valahogy mégis egy olyan kutyaütő bandának adták az ötödik részt, akiktől még a klaviatúrát is el kellene venni, nemhogy hivatalos ralijátékot fejlesszenek. De nem azért gyűltünk ma itt össze, hogy ostorcsapásokat mérjünk a szakma nem túl kiemelkedő alakjaira, hanem azért, hogy együtt ünnepeljük a tényt, miszerint a Codemasters megint megcsinálta.
Colin McRae, látod ezt?
Az 1995-ös világbajnok ikonikus alakja a rali univerzumának, még akkor is, ha messze nem ő szerezte meg a legtöbb kupát és címet. Ellenben nincs ember, aki abból az időszakból ne emlékezne a skót versenyzőre, aki egy időben annyiszor összecsukta az autót, hogy már Colin McCrash néven emlegették. Nem csoda, hogy a 21 évvel ezelőtt megjelent és igen míves karriert befutott sorozat első bő fél tucat részének címszereplője lett, nem csupán nevét, de tapasztalatát is adva a fejlesztésekhez. 2011-ben azonban már nélküle jött ki a DiRT 3, ami még így is nemes gesztus, hiszen az autóversenyző 2007. szeptember 15-én, szülőfalujától egy mérföldnyire helikopterével halálos balesetet szenvedett. A DiRT sorozat pályafutását pedig már mindenki kellő mértékben ismeri, és tudja, hogy a rendre megjelenő játékok amúgy is egyre inkább elmentek a szimulátoros vonaltól az árkád, legjobb esetben hibrid irány felé, ami vélhetően több bevételt eredményezett, ugyanakkor az öreg motorosokban folytonos hiányérzetet okozott. Így jutottunk el 2015 decemberéhez, amikor megjelent a DiRT Rally, és úgy érezhettük, helyreállt a világ egyensúlya, hiszen ismét olyan címet kaptunk a kezeink közé, amelyben egyetlen rossz mozdulat sem maradt büntetlenül, és a száguldás minden egyes pillanatában koncentrációnk csúcsán kellett lennünk. Ebben a játékban, ha megindult az autó valamerre, nagyon kellett tudni, hogy mennyi ellenkormányzás kell, és mi az a tempó, amivel még úton maradunk, és az, amelynél a következő pillanatban már együtt kuruttyolunk a békákkal az árokban. Végre ismét volt egy olyan ralijáték, amely közelített a Colin McRae és Richard Burns nevével fémjelzett műalkotások színvonalához. Igaz, ennek megfelelően a feladathoz kellően felnőni nem tudó játékosok kapásból egy raklap trágyának nevezték, de az a helyzet, hogy ettől még igencsak magas pontszámokat kapott, és nem véletlenül. Joggal reménykedtünk hát, hogy a folytatás is hozza ugyanezt a színvonalat, és McRae úr elégedetten szemléli odafentről, hogy bár a nevét jó pár éve elhagyták a címből, maga a termék visszatalált arra az útra, amit még vele kezdett el.
Száraz tények és nedves könnycsatornák
Még mielőtt belecsapnánk annak részletezésébe, hogy miért is szeretjük a tesztalanyt, fussunk gyorsan végig azon, hogy hol és mivel száguldhatunk, hiszen ezek is fontos kondíciói az ismeretanyagnak. Egyrészről kapunk hat helyszínt, így Új-Zéland, Argentína, Ausztrália, Lengyelország, Spanyolország, valamint az Egyesült Államok szerepel a repertoárban, míg négykerekűekből valamivel több mint félszáz áll rendelkezésre annak érdekében, hogy raliban és ralikrosszban is maradandót alkothassunk. Talán mondani sem kell, hogy a fejlesztők elég nagy hangsúlyt fordítottak az útvonalak megfelelő modellezésére, így biztosak lehetünk benne, hogy nagyon jól fogjuk tudni, éppen melyik országban járunk. Tekintve, hogy a karriert úgy kell elképzelni, mint egyfajta időutazást a hatvanas évek végétől napjainkig, a listában olyan csodálatos autókat találunk, mint a Lancia Fulvia HF, a Citroen DS 21, a Golf GTI (második generáció), a Ford Escort, a BMW E30 M3, a Ford Sierra Cosworth RS500 vagy a Renault 5 Turbo. És még nem is említettük a brutális erőről és tempóról híres/hírhedt B csoportot, amelyben olyan fenevadak üvöltenek, mint az Audi Sport Quattro, a Lancia Delta S4 vagy éppen a teljes elmebetegséget négy keréken kihordó Peugeot 205 T16 Evo. Természetesen nem maradhattak ki a kilencvenes évek legendái sem, így bepattanhatunk az Escort RS, a 95-ös Impreza vagy akár a Lancer Evolution volánja mögé is, akinek pedig mindez kevés, fogja magát, és átbattyog a ralikrossz garázsba, ahol további érdekességek várják (Opel Corsa, Polo vagy éppen Renault Megane képében).
Jó, de milyen vezetni?
Aki azt gondolja, hogy majd szépen fogja magát, leveszi az ellenfelek tudását a minimumra, az jobb, ha már most fogja a szerelését, és átballag az "árkád" feliratú öltözőbe, mert messze nem az óra lesz a legnagyobb ellensége. Ahogy az előző részben, most is minden egyes méteren pengének kell lenni, mert ha csak egy kicsit is hibázunk, rögtön buktuk a szakaszt, vagy legalábbis nehéz lesz visszakapaszkodni. Egy leheletnyivel hosszabb féktáv, tizedmásodperccel később visszavett gáz elég ahhoz, hogy szitkozódva repüljünk át a nézők feje felett, vagy nevetséges romhalmazként bámuljuk a szívszorítóan megnyomorodott motorház alól feltörő vízgőzt, miután belecsattantunk a hídkorlátba. De a fenébe is, hát pontosan erről szól a rali, hogy nem szabad, nem lehet hibázni, mert vége, hiszen itt nincs bukótér, nincs kavicságy meg gumifal, itt, ha elnéztük, akkor irány az erdő, ami túrabakancsban még csak-csak elfogadható élmény, de a hátán fetrengő, reménytelenül összetört raliautóban már nem annyira. Az érzés, amikor fehéredő ujjakkal szorítja az ember a kormányt, és perceken keresztül még csak nem is pislog, hanem merev tekintettel csupán az útra és a navigátorra koncentrál, igencsak meggyőző ebben a játékban. Ahogy egy idő után megérezzük, hogy mikor kell belendíteni a verdát a kanyar előtt úgy, hogy a lehető legszebben kiadja a túloldalon, vagy mikor kell még egy kis gázt pöccinteni, tényleg elhiteti olykor az emberrel, hogy mégiscsak tud valamit.
Az elégedett mosoly, amikor látjuk, fejlődésünk során mind ügyesebben terelgetjük a legerősebb fenevadakat is, és ahol korábban vissza kellett tenni kettesbe, ott immár hármasban is elférünk, azt mondatja, igenis van létjogosultsága a szimulátorozásnak. Már a rajt pillanata után, ahogy felbőg a motor, tudjuk azt is, hogy a hangtechnikusok sem csupán a Bob burgerfalodáját bámulták folyamatosan, hiszen minden egyes szekér igencsak autentikus hullámokat dübörög a motorház alól, és okád a kipufogóból. Amennyiben lehetőségünk van rá, és a szomszéd nem rúgja ránk az ajtót, mindenképpen érdemes feltekerni a hangerőt, hogy ne csupán a motorzajt, de az alváznak csapódó kavicsokat, zúzottkövet, sarat is halljuk, hiszen az élmény így teljes. Sikeresen beemelték a játékba a raliautókra jellemző hangszigetelés hiányának élményét, ami azt jelenti, hogy minden, ami a hallójáratunkba jut, kellően nyersen szól, és odabent csak úgy csörögnek-zörögnek a ramatyok, mintha legalább öt táskányi 105 darabos szerszámkészlet szabadult volna meg rabságából, és össze vissza gurigáznának a csavarfejek, racsnis kulcsok, csillagvillások. Ja, azt se feledjük, hogy immár kidönthető a kerítés, elmozdítható a szalmabála, és ha esetleg az út kanyarodik, mi viszont tovább mentünk egyenesen, nem fog a játék idő előtt visszatenni súlyos büntetőpontokért, hanem magunk megoldhatjuk a hibát.
Tehát vezetni jó. De szépnek szép?
A DiRT Rally 2.0-t elég alaposan szemügyre vettük, hiszen egyszerre teszteltük a kezdőmondat környékén említett PS4 Pro-4K-tévé összeállításon, illetve PC-n, sima FHD-monitorral kiegészülve. Talán nem árulunk el nagy titkot, hogy előbbin lényegesen szebben mutatott, hiszen ekkor fedte fel magát igazán az a vizuális élmény, amit a stúdióban összehoztak. Egyrészt remekül modellezték az eltérő országok flóráját és faunáját, másrészt maguk az autók is igencsak csinosra sikeredtek, nem is beszélve a HDR égboltról. Új-Zéland eső áztatta, sáros útjai csillognak a retektől, Argentína szűk ösvényein fehérlenek a kövek, és amikor szakad az eső, a vízcseppek összeállva húznak csinos kis csíkokat a szélvédőre. A szurkolókkal sincs különösebb probléma, messze nem összehányt pixelhamazok: befotóznak, integetnek, miközben a pályán olykor elakadt társainkat kell ésszel kikerülni. Igazából kép és hang annyira rendben van, hogy még oldalakon át lehetne részletezni, ám helyette inkább azt mondjuk, próbáljátok ki, és majd meglátjátok, miről papolunk.
Ahol elvész néhány másodperc
Mindamellett, hogy imádtuk a játékot, akadnak benne apró furcsaságok, így például az, hogy PC-n néha elment a hang sztereóba, míg PS4-en néhány másodpercre teljesen megszűnt, továbbá PC-n - bár egyébként remek az optimalizálás - időnként egy-egy pillanatra szétszaladhatnak a másodpercenkénti képkockák. Nem neveznénk hibának, viszont többeket zavarhat, hogy a karrierben már szinte az első pillanatokban megkapjuk a "sötét van, és még az a rohadt eső is esik" pályát, ami talán indokolatlanul korán jön, mintha rögtön az elején meg kellene mutatni, hogy lám, ez a játék ilyet is tud. Végezetül pedig, és ez már tényleg csak szőrszálhasogatás, ahhoz képest, hogy raliról beszélünk, navigátorunk olyan nyugodt, mintha éppen a londoni White's Clubban szolgálna fel teát a lordoknak. Mindezek azonban tényleg csak apróságok, hiszen a játék nagyon jó, és nagyon ajánlott minden ralirajongónak.