Még szorosabban markolta ormótlan, kétkezes csatabárdját, és a harci dühtől bódultan rohant a havas hegycsúcsokról kénköves lavinaként felé hömpölygő patás ördögfattyak tengere felé. A barbárt cseppet sem zavarta, hogy ez lehet, sőt jó eséllyel ez lesz földi életének utolsó napja, bőven kárpótolta a karnyújtásnyi távolságra kerülő elmúlás fenyegető közelségéért az, hogy annyi villás nyelvű, kacskaringós szarvú démonivadékot küldhet vissza a homályba, amennyit előtte még soha, senki sem volt képes. Itt és most nem számított semmi más, csak ő, a Pusztítás Urának végtelen serege és az a drága jó csatabárd, ami generációról generációra szállt családjában, most viszont jó eséllyel örökre itt fog maradni az Arreat hegység lábainál egy hóbucka alá temetve.
Nagyjából így tudtam volna narrálni saját magamat 2000-ben, mikor széles vigyorral a képemen irtottam a pokol démoni seregeit, és rongyosra koptattam az egeremet Diablo 2-zés közben. 2021-ben bevallom, nem érzem már ugyanezt a delejes boldogságot, mikor a Diablo 2: Resurrecteddel játszom, de azért nyelvem hegyén még mindig ott a régi íz, ami továbbra is kifejezetten kedvemre való.
Mint egy falat kenyér
A lehető legjobbkor jött a Blizzard számára a Diablo 2: Resurrected megjelenése. A stúdiót nemcsak a munkahelyi botrányok és az ezek miatt kirobbant vizsgálatok, illetve perek, hanem az olyan melléfogások is alaposan megtépázták, mint a Warcraft 3: Reforged. Hogyan bízhattunk mindezek ellenére abban, hogy a Resurrected nem lesz végül akkora szégyenletes blama, mint a legendás RTS újragondolása volt? Nos úgy, hogy a Blizzard illetékesei is kapcsoltak.
A Warcraft 3: Reforgedért felelős csapatot elzavarták inkább kapálni, a Diablo 2: Resurrectedet pedig annak a Vicarious Visionsnek a kezébe adták, amelyik korábban a Tony Hawk's Pro Skater 1 + 2-t, a Crash Bandicoot N. Sane Trilogy-t és a Destiny 2 PC-s portját tette le az asztalra. Keserű utózöngéje egyébként ennek a fejleménynek az, hogy egyúttal be is olvasztották a Vicarious Visions csapatát a Blizzard Entertainmentbe, immár nem a nagyobb Activision Blizzard ernyő alá tartoznak, így valószínűleg le lehet mondani arról, hogy nem blizzardos projekteket is kapni fogunk tőlük a jövőben.
Értő kezek dolgoztak tehát a játékon, ráadásul nem is keveset. Elsőre nyilván a grafikai változás a szembetűnő. Az az igazán vicces, hogy a Resurrected pontosan úgy néz ki, ahogy emlékszünk a 2000-ben megjelent eredeti Diablo 2-re, ha viszont átváltunk a régi grafikára (PC-n a G billentyűvel, konzolokon pedig az LT + View, L2 + Touchpad és ZL + Minus kombókkal) azonnal rá fogunk jönni arra, hogy csak az elménk tréfált meg bennünket. Hatalmas a vizuális fejlődés, sokkal kidolgozottabb a környezet, a fényhatások pedig tényleg fantasztikusan sikerültek - ez utóbbi kiemelten fontos egy olyan játékban, ahol általában koromsötétben trappolunk, és csak a karakterünk közvetlen közelsége kap némi megvilágítást.
Az ördög a részletekben lakozik
Mélyebbre leásva, a látvány sötéten, véresen és mocskosan pompás héját lehántva azonban felsejlenek azok a bökkenők, amik mellett még a nosztalgiától ittasan sem szabad elmenni. Ahogy a grafika sem öregedett szépen, és cserére szorult, úgy bizonyos játékelemek, játékmechanikák esetében is szükség lett volna arra, hogy szintet lépjen, fejlődjön a Resurrected. Bár a játék alapvetően is lassú (a staminamenedzsment pedig további ólombéklyókat csatol a bokánk köré), sőt túl lassú 2021 elvárásaihoz képest, bizonyos megoldások még inkább visszavesznek a tempóból, és nagyon félek tőle, hogy ezek következtében sokan - elsősorban az újoncok - már félúton félreteszik az egészet. Ők bánhatják, ha nem verekszik mondjuk végig magukat a régen is egysíkú, dög unalmas negyedik felvonáson, és jutnak el a remek ötödik fejezethez, a Lord of Destruction expanzióhoz.
A lomha, konzolon különösen esetlen inventorykezelés, vagy az erősen kötött skillrendszer sem segít a dolgon. Az utóbbi tisztiázásra szorul, ejtsük is meg ezt gyorsan. A Diablo 2 már két évtizede sem engedett hibázni, ha skillekről volt szó. Nehézségi fokozatonként alapból csak egy "ingyenes" lehetőség van arra, hogy újra elosszuk elköltött képességpontjainkat, ezt követően csak hosszú és fáradtságos grind után lehet ismét megejteni a dolgot. Dohos, pókhálós, ősöreg rendszer ez, amit szerencsére mára már rég meghaladtak a játéktervezők. A játékosnak engedni kell, hogy tudja variálni a képességeket, játsszon a szinergiával, főbenjáró bűn ezt elvenni tőle, ezt a bűntettet pedig a Resurrected (is) elköveti. A végeredmény így mindössze az lesz, hogy mindenki a netet fogja bújni, vagy simán csak jól felcseszi magát azon, hogy próbálkozás közben elbarmolta a karakterét. Nagyon nem így kéne ezt megoldani.
És akkor itt vannak még a teljesen érthetetlen játékdizájnbeli döntések is. Soha, senki sem fogja tudni elmagyarázni nekem azt, miért volt jó ötlet teljesen szétválasztani a single player és az online karaktereket, akiket még csak leklónozni sem lehet. Ha az előbbi megoldást választottuk és az otthon nyugalmában akartunk játszani (mondjuk a Blizzard megjelenések után híresen botladozó szerverei miatt, amik felesleges stresszréteggel csiklandozzák az embert, hiszen ha épp nem szuperál a szerver, akkor a bulinak lőttek), még esélyünk sincs arra, hogy ezzel az adott karakterrel valaha pajtásainkkal karöltve vonuljunk Diablo és a többi rusnyaság ellen.
Ugyancsak érthetetlen az, hogy egyes régi, már-már klasszikusnak mondható bugokat is benne hagytak a játékban. Ilyen például a hírhedt "next hit always miss" hiba, ami röviden annyit tesz, hogy ha karakterünket megakasztja bármiféle negatív hatás (stun, knockback, vagy block), akkor 100%-os garanciával el fogjuk véteni a következő támadásunkat. Nem, ez nem az alapanyag tisztelete, ez nem a nosztalgiafaktor csúcsra járatása, ez simán bődületes marhaság, és vastag vonalzóval kéne lilára verni a körmeit annak, aki ezt kitalálta.
Minden jó, ha a vége Diablo
Mindezek mellett és az előbbi sorok dacára a Diablo 2 továbbra is egy zseniális játék, mely a Resurrected kiadás grafikai pimpelésével és pár apró változtatással együtt pontosan ugyanazt a játékélményt nyújtja, mint két teljes évtizeddel ezelőtt. Nem egyértelmű, hogy ez pozitívum vagy épp negatívum. A legkeményebb rajongóknak gyanítom, maga a mámor, de ők lehet, hogy az eredeti játékot is gond nélkül előveszik minden vasár- és ünnepnapon.
Ha viszont az volt a cél, hogy a Resurrected egy új generációval, egy friss játékosbázissal is megismertesse és megszerettesse ezt a klasszikust, akkor bizony komolyabban bele kellett volna nyúlni egyes mechanikákba, mivel ez a játék ebben a formában sokaknak túlzottan lassú és túlzottan karcos lesz 2021-ben.
