Nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy visszatérjek a Destiny 2-höz. A játékkal és elődjével összesen nagyjából 200 órát töltöttem el, ami egy átlagos Destiny-játékos életében nem sok, nálam viszont az is csoda, ha 30-at beleölök valamibe, amit nem kell tesztelnem. Anno szerettem, de belefáradtam, és már azt sem remélem, hogy újat tud mutatni, ahogy azt sem, hogy nem fogják a régi elemeket újra felhasználni. Mert hát egyrészt ismerem már a Bungie-t, másrészt most, hogy levált az Activisionről, még nehezebb a dolga; egy pillanatig sem lepett meg, hogy a Shadowkeep kiegészítőben a Holdra utazunk vissza, ahol az első részben eleget jártunk Eris Morn megbízásából, akivel szintén nem először találkozunk, és most is a Hive frakció lényeit öljük két halomra, nem valami új ellenfelet. Vannak jó, új ötletek és észrevehető változtatások, de valójában csak azoknak kínál még több szórakozást, akik nem untak rá a grindolásra, és teljes mértékben ismerik a lore-t - ők viszont nyilván élvezni fogják, míg egyszer ki nem égnek végérvényesen. Három szerver- és egy játékösszeomlás után sikerült belekezdenem a kalandba, ami eleve megalapozta a hangulatot, de hamar túllendültem ezen, és próbáltam élvezni, amit a játék kínál. Kész voltam arra, hogy újra szinteződhessek, lootolhassak, majd 20-30 óra után, némi szégyenérzet kíséretében beismerjem, hogy nincs több időm a grindra, és leszegett fejjel átkullogjak valami máshoz, miközben a hardcore arcok már huszadjára pörgetik ki a friss raidet.
A Hold terített asztal
Hogy érezzük, ez még mindig a Destiny 2, rögtön a kampány elején van egy olyan quest, amelyben annyi a feladat, hogy a random aktivitásokat csinálgassuk a Holdon. Ezek az MMO-k alapszintű küldetéseinek szintjén vannak: ölj meg 11 ellenfelet, gyűjts néhány cuccot, amit bizonyos típusú lények dobnak satöbbi, ami a Forsaken nagyon ötletes és érdekes kampánya után jelentős visszalépés. Persze nem végig csak ennyit kell csinálni, de érezhető, hogy időhúzós feladatokkal akarták megnyújtani a kampány hosszát. Összességében pont azt kell csinálni a teljesítéshez szükséges öt-hat órában, amit a Destiny 2-ben eddig: teremről teremre, területről területre menni, irtani a népeket, majd megküzdeni egy miniboss-szal, aki csak nevében és talán szívósságában tér el valamely, már korábban látott ellenféltől. Közben hallgathatjuk Eris Morn zagyva bölcsességeit, amint terelget minket az úton, amelynek során régi ismerősök várnak, a végén pedig egy ütős páncélzatot találhatunk - meg egy hirtelen befejezést, ami feltehetően azért ilyen, mert a következő évben folytatják a történetet, és jövő ősszel zárják le igazán. A jobb küldetéseket elsősorban azért élveztem (azon túl, hogy a lövöldözés élménye még mindig csúcsnak számít a műfajban), mert a környezet piszkosul jól néz ki, és a filmszerű pillanatok (megjelenik az ellenfél, pánikol ghost kísérőnk, megszólal valami eposzi zene) még jobban eladták az egészet. A Hold felszíne ismerős lesz az első játék veteránjainak, de került be néhány lebegő test és pár új helyszín, mint a Scarlet Keep, amely egészen lenyűgöző tud lenni. A kampány alatt elérhetjük a 900-as szintet, aztán némi grindolással juthatunk el az új korlátot jelentő 950-ig, de a friss raid, a Garden of Salvation már 940-nél megnyílik.
Ismétlés, ismétlés, ismétlés
Az egész csomagon érezhető, hogy a Bungie-nál nincs most jólét. A csapat csak magára hagyatkozhat, ezért kompromisszumokat kellett kötnie, és látványos újdonságok helyett elsősorban a meglévő rendszerek átvariálására fordítottak figyelmet. Nincs például új Crucible-mód, csak új pályák, amelyek egy részét már láttuk a Destiny 1-ben. Az eddigi playlisteket feldarabolták, hogy jobban megválogathassuk, mit szeretnénk játszani.
Van viszont egy hordamód, a Vex Offensive, amelyben viszonylag kis erőfeszítéssel lehet loothoz jutni, valamint a Nightfall: The Ordeal nevű új strike, amely magasabb szinten rendesen megizzaszthatja az összeszokottabb csapatokat is. Egyéb tennivaló is akad, mivel szinte minden NPC és néhány tárgy, amivel interakcióba léphetünk, bountykat ad, ezek teljesítésével kielégítő mértékű jutalmat szerezhetünk.
Jelentősen megváltozott az öltözékek fejlesztésének módja - olyannyira, hogy a Bungie Armor 2.0-ként hivatkozik az új rendszerre. Össze-vissza pakolhatunk cuccainkba mindenféle modokat, és érdemes ezeket vadászni, sokat segítenek abban, hogy erősebbé váljunk. Sokat kell még faragni rajta, és időbe telt, mire megértettem, pontosan hogyan működik, de aki rájön a dolgok működésére, sokkal jobban testre szabhatja felszerelését, mint ezelőtt, külön loadoutot alakíthat ki kooperatív tevékenységekhez és PvP-hez.
Mint a nagymamánál
Nyilván elkerülhetetlen volt a Battle Pass rendszer bevezetése - vicces, hogy egykor még azt gondoltuk, hogy ha a Bungie és az Activision elválik egymástól, a Destinyben kevesebb lesz a mikrotranzakció, de úgy kínálgatnak minket mindenfélével, mint a nagymamák a vasárnapi ebédnél, csak ők aztán nem tartják a markukat apróért. Az aktuális szezon száz szintjén végiglépkedve különböző kisebb-nagyobb jutalmakat szerezhetünk, de azok, akik vásárolnak egy Season Passt, olyan értékes extrákat is kapnak, mint a fegyverek fejlesztéséhez szükséges Upgrade modulok, egy rakás engram, valamint néhány exotic cucc. Az sem elhanyagolható, hogy bizonyos, exotic szintű fegyverek, illetve a Vex Offensive-mód csak a Season Pass tulajainak jár, ami most még ugye nem jelent semmit, de később okozhat némi felháborodást.
Egyértelmű, hogy a Shadowkeep a kitartó közösségnek készült, aki még többet akar abból, amit a Destiny 2 eddig is adott, és hajlandó sokat költeni állandó szórakozására. Változtak dolgok, átalakítottak rendszereket, de végtére ugyanaz a dolgunk, mint eddig: lőni mindenre, lootolni mindent. A New Lightnak köszönhetően egy szélesebb közönség ismerheti meg a játékot, de aki eljut odáig, hogy a Shadowkeepen kívül minden más tartalommal végzett, valószínűleg nem fogja pont ezt kihagyni. Én nem vagyok annyira elégedett vele, mint a Forsakennel voltam (vagy a The Taken Kinggel az első résznél), de egyszerűen lehet, hogy ez már nem is nekem szól, hanem tényleg az elvakult fanoknak. Ha úgy érzitek, ez a jelző illik rátok, hajrá; bár feltételezem, ebben az esetben már úgyis az endgame-nél tartotok.
