Van egy ilyen együttes, hogy Depeche Mode. Ti már valószínűleg nem ismeritek azokat az időket, bár nagyobb tesók, ismerősök mesélhettek róla (ezzel senkit nem akarok degradálni, félreértés ne essék), amikor Magyarországon az alterosok két csapatra tagozódtak: Módosokra és Gyógyszeresekre (The Cure-fanok, ugye). A két csapat pedig masszívan utálta a másikat. Aztán jött egy korszak, amikor mindenki a DM-et majmolta, egyre-másra jelentek meg a szintipop bandák, Magyarországon pedig a Bonanza Banzai alakított nagyot. Az lehetett a DM igazi nagy korszaka, mert mostanában a kritikusok szerint mélyrepül.
Azt írtam az előbb, hogy „mostanában, a kritikusok szerint” – sokak ugyanis semmire sem tartják a 2005-ös Playing the Angel című lemezt, ami nekem viszont nagyon tetszett. Azzal sem értettem egyet eleddig, hogy a DM rosszabb lenne, mint régebben volt – egyszerűen kicsit másabb a hangzása, mint rég, de attól még ugyanúgy üt. Semmi bajom nem volt az Exciterrel sem, amit sokan lehúztak, minden albumon tudtam olyan számokat találni, ami kőkeményen odavágott, megjegyeztem, dúdoltam, betanultam a dalszövegeket. Ez alkalommal viszont egyet kell értsek másokkal: a legújabb, szám szerint 12. DM-lemez már nem DM. Ez már valami más. Ugyanis ha Depeche Mode-ként kellene értékelnem, akkor habozás nélkül egyest adnék neki, de megpróbálok csak a zenére koncentrálni, előítélet nélkül, mintha valami olyan bandától lenne, akikről sosem hallottam volna, és nem lettem volna soha DM-fan. (Nehéz lesz.)
Szóval adott egy lemez, amelyen a legtöbb dalt Martin Gore szerezte, s amelynek a legelső kislemeze a Wrong című számból készült, ami a lemezen a harmadik, az én szememben pedig nagyon rossz választás volt – az In Sympathy-nak jobb a hangzása.
A 13 szám mindegyike igen erősen a szintetizátorra alapoz, alig-alig jelenik meg benne a gitár, ami eddig szinte DM-védjegy volt, és sokszor volt az az érzésem, hogy a szinti dübörgése elnyomja Dave Gahan hangját, ami továbbra is, változatlanul hátborsóztat. Nincsen túl nagy változatosság a lemezen, ha háttérben menne, egyáltalán nem érezném, hogy váltott a lemez két szám között. Erőteljes a tücctücc-hangzás, túl sokszor van „semmi különös”-érzetem – nem ezt vártam egy olyan együttestől, amely olyan számokat tud felmutatni, mint az Enjoy the Silence. (Na, csak kitört belőlem a fan.)
Régebben a DM-hangzás sokkal inkább iparibb volt, nem úgy, mint most: mintha Martin Gore beleszeretett volna a Made in China-szintik prüntyögős hangzásába. Kicsit diszkósított is ráadásul, szóval lazán elmehetne bármelyik klubba, a lötyögés aláfestéséhez. A lemezről azok, amiket talán meg fogok tartani a lejátszóban, az a Miles Away, illetve az In Sympathy, és ennyi. Sajnálom, srácok, rajongó vagyok, nekem tücctücc plömmögés a DM-től visszatetsző.
(De hogy ne csak az én lehúzó véleményem legyen itt, elmesélem, hogy egy barátomnak, akinek többek között kikeseregtem magam, kifejezetten tetszett. Elmondása szerint más ugyan a lemez hangzása, mint amit elvártam volna, az igaz, viszont lazább, nyugisabb. Neki tetszett ez a másság. Szerinte sokszor kell meghallgatni és akkor ráérez az ember. Meghallgattam sokszor, én nem éreztem rá, de fogadjátok meg a tanácsát, hátha.)
2/5
