Amikor egy franchise cím sokadik epizódjáról kell kritikát írnom, nehéz a dolgom. Az Asterix & Obelix névből a filmesek mesterei már kiszedték azokat poénokat, amit lehetett, vagy mégsem? Az új generációs Asterix filmek első epizódja 1999-ben vegyes fogadtatással került a mozikba, azonban viszonylagos pozitív hang vette körül azt. Christian Clavier és Gérard Depardieu mesteri párosa megnevettette a nézőket, és méltóan viselték a filmben szereplő mesekarakterek neveit. Három évvel ezután, egészen pontosan 2002-ben a második epizód, tiszteletbeli nevén a Kleopátra Küldetés egyenesen a széria koronás darabja volt. Sikerült a nézőket megnevettetni kiváló szóviccekkel, remek képi és zenei hatásokkal.
Továbbá a főhősök mellé nagyon híres színészek kerültek mint példának okáért Monica Bellucci, aki egy kelet európai ember számára is mondhat valamit, nemcsak egy francia kultpolgár számára. Tisztán emlékszem, hogy amikor bejött mind moziba, mind a TV-be az első két rész nagyon sikeres volt kishazánkban. Családok ezreit sikerült megnevettetni a TV előtt is (RTL és TV2 hétvégi „szupermozi” keretében) a rendezőknek, és több híres európai filmdíjat is bezsebeltek ezen fellendülésből kifolyólag. Így aztán a franchise címet elővették újra és újra 2006-ban egy képregény rajzfilm remekében (Asterix és a Vikingek) és 2008-ban ismét élőszereplős mozi keretein belül. Azonban egy óriási hibát elkövettek, mégpedig a spórolást és a kapitalizmust.
