Egy ismerősöm (már vagyegy évtizeddel ezelőtt) dolgozott egy magyar fejlesztőcsapat munkatársaként 5 néhány hónapig. Azért ilyen rövid ideig, mert jobbnak látta otthagyni őket, miután az egyik dizájner a készülő játék tervezésekor a következőt kérte a kollégáktól: „Játsszatok sokat a Starcrafttal, és írjátok össze, hogy mik a legjobb dolgok benne, mert ezeket fogjuk felhasználni a játékunkban!" Na, így könnyű fejleszteni. Főleg másodvonalbeli, jellegtelen, unalmas, középszerű tucatjátékot. Gondolom, nem is én vagyok az egyetlen, aki jobban rokonszenvezik azokkal a készítőkkel, akik egy-egy játékstílusban hajlandóak újat alkotni, bátor, kreatív ötletekkel hozzányúlni témákhoz, és nem pusztán az elődök által kijelölt nyomvonalat követik. A 4 évnyi Dungeon Siegeezés után a Supreme Commanderrel az RTS műfajába berobbant Gas Powered Gamest így aztán nagyon szeretjük, és a Demigod kapcsán is igen pozitív előjelek alapozták meg lelkesedésünket. Mindez annak ellenére így van, hogy a projekt vezetésében a fejlesztés alatt több változás is történt (most éppen Mike Marr a vezető dizájner, aki ebben a szerepkörben még újoncnak számít az iparban).
Sakktábla 2009
Bár a Demigod kapcsán a lényegi információknak (ami alatt a játék különleges játékmenetét értem) már előzetesen birtokában voltunk, amikor először bekapcsoltam, mégis két dolog jutott eszembe. „Mi a sz.. ez?" volt az első, majd „ezért majd fizetni kell?!" volt a második. Ezekhez az épületes gondolatokhoz röviddel ezután csatlakozott a „6 oldalt erről?!" című borúlátó elmélkedés. Ám mindez nem tartott tovább néhány percnél, amíg el nem kezdett összeállni a kép arról, hogy a Demigod valójában a modern
kor táblás játéka, és sokkal de sokkal többet tartogat annál, mint amit első látásra hinnénk. A játék alapötletét (a bevezető gondolatomnak itt némiképp ellent mondok) egy ma is nagyon népszerű Warcraft III scenario (nem mod) adja, a Defense of the Ancients, melyben a feladat egy jól őrzött ellenséges „Ancient" elpusztítása volt néhány hős irányításával. Ebben a gép által irányított, automatikusan a frontra nyomuló katonák siettek a segítségünkre, és minden pályán aranyért vehettünk magunknak fain cuccokat, valamint a szintlépésekkel újabb képességeket tanulhattunk meg. A Demigod mindezt (főleg grafikailag) felturbózva kínálja, önálló játékként, úgy, hogy látványvilágában valahol a Warcraft III és a szép emlékű Sacrifice mezsgyéjén egyensúlyoz. Már az elején le kell szögeznünk, hogy az élmény csalódás lesz azok számára, akik az előzetes képek alapján hatalmas területeken vívott gigászi csatákra számítottak (joggal). A GPG játéka ugyanis egy 3D-s, izometrikus, valós idejű „táblás" játék, rendkívül korlátozott játéktérrel. A terepasztalok mindig szimmetrikus elrendezésűek és egyszintesek, megszerezhető zászlókkal, tornyokkal és egyebekkel, ami már elsőre elveheti a kedvét azoknak, akik a mítoszok és legendák világába helyezett „hiteles" (már ha lehet ezt a szót használni) környezetet vártak.
Haragos félistenek
A játékban két viszálykodó fél, a fény és a sötét erő harcosai vívják háborújukat. Mindkét oldalon halhatatlan fél- istenek és halandó katonák küzdenek a győzelemért 4 különböző játékmódban. Ezek a Hódítás (ahol a cél az ellenséges citadella elpusztítása), a Dominancia (bizonyos pontszám mielőbbi elérése), a Mészárlás (ellenséges félistenek legyilkolása minél nagyobb számban) és végül az Erőd (ahol a pályán elhelyezett konkurens erődöket kell lerombolni minél előbb). A tapasztalat egyébként az, hogy szinte teljesen mindegy, melyik szabályrendszer alapján folyik a küzdelem, 8-10 perc után általában eldől, melyik csapat erősödik meg annyira, hogy a másikat lenyomja abban, amiben éppen le kell. A küzdelem elején természetesen félistent kell választanunk a 8 fős kínálatból. Itt először azt kell letisztáznunk, hogy bérgyilkossal vagy tábornokkal kívánunk-e a mitológia részévé lenni, ami nem pusztán az önbecsülésünk miatt, de játéktechnikai okokból is fontos. Az előző csoportba ugyanis a magányos harcosok tartoznak, akik saját képességeikben, varázstudásukban és erejükben bízva róják a csatatereket, míg utóbbiak azok a hősök, akik fegyveres csapatokat képesek megidézni és folyamatosan fejleszteni a győzelem elérésének céljából. Mindkét kategóriában 4-4 karaktert találunk, és elmondható, hogy a fejlesztőknek (alighanem a sok körös bétateszt eredményeképpen) sikerült az egyéniségek kidomborításával is megfelelő erőegyensúlyt kialakítani a kasztok között. Minden félistennek egymástól markánsan eltérő képzettségei és extra tulajdonságai vannak, mégis a Tisztátalan szörny gusztustalan méregfröcsögése hasonlóan hatékony tud lenni, mint a Tölgy imádságai vagy idézései. Ennek köszönhetően a játék rendkívül szórakoztató és tartós, mert mire egy félisten valamennyi tulajdonságát megismerjük és megtaláljuk azokat a taktikai megoldásokat, melyekkel élvezetesen játszható, addigra túl vagyunk minimum két versenysorozaton.
Pia, nők, varázstekercs
De nézzük a Demigod szokatlan játékmenetét a gyakorlatban! Amint elkezdődik a pálya, hőseink a citadella és a bázis mellett elhelyezett Bolt (igen, a lokalizált verzióban ez a neve) körül sürögnek, hogy italokat, páncélokat és egyéb varázstárgyakat vegyenek magukhoz. Ezek megvásárlásához aranyakra van szükség, melyek a játék alatt folyamatosan termelődnek félistenünk szütyőjében, és elengedhetetlenül fontos, hogy mindig a legcéltudatosabban költsük el őket varázskesztyűre, sisakra, vagy éppen teleportáló tekercsre. Szintén a bázisunk közelében álló üzletben tudunk a tábornokokkal idéző varázslatokat szerezni, mely az ilyen típusú kasztok alapvető szükséglete. Ha ezzel készen vagyunk, indulhat a harc, ami a fent sorolt játékmódoktól függően megjelölt cél eléréséért zajlik. A nyerő taktika eleinte mindenképpen az, hogy az ellenséges közkatonákat próbáljuk minél nagyobb számban leölni, hiszen a félistenekkel alacsony szinten aligha boldogulunk, így pedig tapasztalati pont sem jár.
Tehát kedvencünket általában a közrendűek ledarálásával hizlalhatjuk elpusztíthatatlan gyilkossá, és ez nem csak az aranyaink számát gyarapítja, de minden egyes szintlépés után újabb elemi képességek megtanulását is lehetővé teszi. Bár normál fokozaton nem különösebben lényeges, hogy milyen sorrendben tanuljuk meg a képzettségeket, nehezebb játékban, ahol bizony már keményen meg kell dolgoznunk a szintlépésért, nagyon komolyan érdemes megfontolni, hogy mikor melyik tulajdonság turbózása mellett döntünk. Sednával játszva például (ő egy hótigrisén bugyiban vágtató kisasszony) inkább a jetik és a csatlósok erejét növeljük, semmint hogy újabb extra támadásokat tanuljunk meg, hiszen akármilyen látványos is a kardfogú hátasunk vicsorgása, a harctér közepén egy szál tangában keménykedve nyilván ledarálnak minket hamarjában. A képességeket tekintve a Gas Powered Games háza táján szemmel láthatóan nem spóroltak a kognitív energiákkal: rendkívül ötletes, jópofa varázslatok vannak kellemesen adagolva minden egyes karakterhez. A Bástya képes íjásztornyokat emelni, meglévő épületek építőelemeit elszippantani saját ereje visszanyerésének céljából, vagy akár a vállán lévő bástyába telepíthet folyamatosan tüzelő íjászokat, a Tövisek királynője pedig a föld alól kicsapó tövisekkel vagy a hatalmas rovarjai hátán szállított méretes virágsziromba való visszabújással trükközhet. a karakter fejlődését (tehát egy kampányban jó esetben 8 alkalommal fogjuk elsőről a 20. szintre feltornázni félistenünk tapasztalatát), gondolhatnánk, hogy akár a játékmódoktól, vagy az ellenségeink kilététől függően alakíthatunk ki taktikát, de az igazat megvallva ennek nem láttam szükségét. Sokkal lényegesebb szempont, hogy ismerjük a kiválasztott hősünk lehetőségeit, mint az, hogy milyen célért vagy kik ellen küzdünk épp.
A vallás választ téged
Az előző mondatból kikövetkeztethető, de azért érdemes leszögezni: a félistenek nem kötődnek fixen valamelyik háborús félhez, vagyis könnyen lehet, hogy a Bástyával az egyik pályán még a jók oldalán harcolunk együtt, de egy kör múlva már a mi arcunkat zúzza be kalapácscsal. Szembe kell tehát néznünk a ténynyel, hogy az istenek sem jobbak, mint az itthoni politikusok. A támogató egységekből (tehát olyan katonákból, akik nem félistenek és nem is rendelkeznek speciális képességekkel) kétfélét különböztethetünk meg. Egyrészt vannak a térkapukon időről-időre a segítségünkre siető csapatok, akiknek a ténykedésébe semmilyen módon nem tudunk beavatkozni. Ők mindent csinálnak maguktól, amit egy katona általában tesz: mennek, harcolnak, meghalnak. Létfontosságú azonban, hogy a citadellánk fejlesztésével folyamatosan növeljük ezeknek az egységeknek az erejét és létszámát, hiszen idővel a harci pontok megszerzésével tehetünk közéjük íjászokat, gyógyító papokat, vagy akár nagy erejű óriásokat is. Az egységek másik típusát képezik az általunk megidézett katonák (harcosok, íjászok és papok lehetnek ők), akiket korlátozottan ugyan, de már irányíthatunk is. Egy funkciógomb segítségével kollektíve kiválaszthatjuk minden követőnket, majd az egyetlen, a lehető legegyszerűbb és legfontosabb parancsot adhatjuk ki nekik: támadás. Intelligenciájukban nincs hiba, bár feladatkörük igen korlátolt. Az íjászok lőnek, a katonák kaszabolnak, a papok pedig gyógyítanak, és néha odavernek egy varázslabdacsot a közelbe merészkedő ellenségnek. Ami a mesterséges intelligencia kapcsán negatívum volt, az inkább az útkereső motor, mert ha például a főszereplőt a pálya egyik feléről a másikra kívánjuk egy huszárvágással átirányítani, akkor szegény elég jó eséllyel akad meg az első kanyarban azért, mert konkrétan nem fogja fel, hogy az út nem a szakadékon keresztül vezet. Így aztán ha mi a csatlósokat irányítva szeretnénk a frontvonalban kaszabolni, és közben fél szemmel visszaküldjük hősünket a citadellához 3 adag „helsz pósönért", számítsunk rá, hogy a szükséges szellemi kvalitások híján talán soha nem fog odaérni. Ez egy félistentől több mint kínos.
Isten-félő
Három pontszámra kell figyelnünk: az egyik az említett arany, a másik a tapasztalati pont, a harmadik pedig az általános fejlesztéseket lehetővé tevő harci pontok száma. Hatalmunk lényegében akkor teljesedhet ki, ha folyamatos szintlépések segítségével bivalyerős varázslatokat és képességeket tanulunk meg, de előnyös még a minden pályán elhelyezett egy darab Műtárgybolt felkeresése is. Itt hatalmas pénzekért vásárolhatunk magunknak irtózatos sebzésű tekercseket, vagy a hagyományos manaés életerőitaloknál sokkal hatásosabb cuccokat. Hátránya, hogy el kell foglalni a mellette lévő zászlót, amiért többnyire komoly harc folyik. A pályák formája ugyan változó, de felépítésük egységes: a bázisunkat szép számmal védik nehezen megsemmisíthető íjásztornyok, bástyák, valamint erődítmények, melyek sebzését és strapabírását szintén a citadella fejlesztésével tudjuk növelni. Tapasztalatom szerint a frontvonal előretolását a zászlók megszerzése mellett épp a tornyok megsemmisítése segítheti: a nagy számban érkező utánpótlás ugyanis egymaga nem képes megbirkózni a komoly fenyegetést jelentő épületekkel (életerejük alacsony, sebzésük kicsi), ám ha megsemmisítjükezeket az erődítményeket, a fegyvereseink ellenállás nélkül tovább nyomulnak, és már sokkal messzebb útját állják az ellenséges félisteneknek. Ami a zászlókat illeti, megszerzésük az értük kapott pontszám mellett más okból is fontos, hiszen az utánpótlás a térkapukon érkezik, melyeket a mellettük lévő zászlóval birtokolhatunk. Ebből következően hatalmas előnyre tehetünk szert, ha ezeknek a stratégiai pontoknak az ellenőrzésével hullámokban érkező katonai csapatokat hívunk harcba.
A Kozmosz és ami rajta van
A Demigod táblajátékszerű környezetének azon felül, hogy az események nagyszerűen átláthatók, van egy másik előnye is, mégpedig a rendkívül emberbaráti gépigény. Mivel nem kell hatalmas területen a felszín domborzati viszonyait modellezni, texturázni, shaderelni, és mert a játék alatt a Supreme Commander felspécizett motorja pöfög, egy átlagos játékos PC-vel is jól játszható a játék, nagy részletességen. Nekünk volt szerencsénk testvérlapunk, a PC World extrém izompacsirtáján is kipróbálni a játékot (Intel Core i7 965 Extreme 3,2 GHz, 6 GB GeIL DDR3-2000 MHz, ASUS GeForce GTX 285 TOP videokártya), amit semmiféle extrém grafikai beállítással nem sikerült megizzasztani, de egy átlagosnak mondható otthoni gépen (9600GT, 2 magos proci, 2 Giga RAM) is játszható volt 1600x1200-as felbontásban, magas részletességgel. Az ehhez párosuló látvány pedig korántsem a Tesco gazdaságos kategória. Gyönyörű karaktermodellek, látványos effektek és szemrevaló animációk. Bár sokszor akkora káosz van a képernyőn, hogy még saját karakterünkből sem látunk semmit (szó szerint), de néha azért érdemes egy pillanatra elidőzni a megidézett katonák gyönyörű páncélján, a soklábú, bizarr külsejű papok ijesztően életszerű pocakján, vagy akár saját főhősünk pompás megjelenésén. Fontos, hogy a készítők nemcsak a textúrák megrajzolásával pepecseltek, de az egysé- gek megtervezése is kreatív, szellemes munkáról tanúskodik. Az ütközetek atmoszférájához ezen felül még a nagyon jól kevert hangok és az elfogadható zene adnak hozzá valamelyest.
Mozgasd a tested!
Mindez persze mit sem érne a megfelelő irányítás nélkül. Az alapvetően izometrikus nézet teljesen 3D-ben mozgatható, forgatható, és rendkívül könynyen kezelhető, illetve előnyös még a [T] gomb lenyomására előhozható mód is, ahol a kamera folyamatosan követi a főszereplőt. Minekután pedig a legapróbb funkciót is saját ízlésünknek megfelelő billentyűzethez köthetjük, kényelmi problémánk az irányítással biztosan nem lesz. (Ez egyébként mindig igaz Chris Taylor játékaira.) A Demigod jól érzékelhetően a többjátékos módra lett kihegyezve, amit egyértelműen jelez, hogy az egyszemélyes kampány tulajdonképpen nem több mint egy bármilyen sztorit nélkülöző bajnokság, amely arról szól, hogy 8 egymás követő pályán kell az összesített legjobbnak lennünk. A kapott pontszámba olyan paraméterek kerülnek, mint az, hogy mennyit segítettünk a citadella fejlesztésében, hány félistent küldtünk a másvilágra (no comment), vagy éppen milyen kevésszer haltunk meg. Ha abszolút győztesként toljuk végig a játékot, akkor is csak egy látványos szobrot mutatnak be hősünkről, amely egy emelvényen feszít, a lemenő nap fényében. Hatásos. Némi pluszt jelenthet viszont a tartósság szempontjából, hogy teljesíthető feladatok (Achivements) is vannak, amelyet minden félistennel teljesíthetünk. Ezekért úgynevezett kegypontokat kapunk, és olyan célok elérésével tehetünk rájuk szert, mint 1000 zászló elfoglalása, adott számú ellenséges félisten elpusztítása, vagy játék megnyerése. Persze senkit ne vezessen félre, hogy egy bajnokság normál nehézségi fokozattal néhány óra alatt végigjátszható. Egyrészt mert a többi félisten megismerése még rengeteg kihívást tartogat, másrészt mert a játékban jól skálázható a nehézség, aminek köszönhetően (például hosszabb újraéledési idővel és erősebb közkatonákkal) sokkal nagyobb kihívás lehet a küzdelem. Emellett pedig ne felejtsük el, hogy a játékosok egymás elleni küzdelmeiben lehetünk igazán nagyok.
Leszel-e isten?
A Gas Powered Games egy olyan játékot készített, amelynek a jövőjét nagyon nehéz megjósolni. Bármilyen furcsa is, a Demigodot egy kicsit olyan érzés játszani, mint egy multiplayer központú FPS-t, ahol mész, ölsz, meghalsz, vársz a respawn-ra, majd folytatsz mindent elölről, és nincs megállás. A játék nagy veszélye ugyanakkor, hogy nem próbál több lábon állni, nem hazudja magát sztori vonalú RTS-nek, vagy karakterközpontú RPG-nek, lényegében egy kicsit sem próbál többet mutatni annál, mint ami. Az ember elindítja, és már ugranak is az arcába az alabárdos minotauruszok, tornyok ontják felé a lézernyalábokat, félistenek üldözik vérben forgó szemekkel. Nagyon élvezetes, de semmi több. Kizárólag az a kérdés, hogy erre az egy szolgáltatásra, a hihetetlenül tempós, akciódús RTS gyakásra menynyien pattannak rá. Ha kevesen, akkor gyorsabban elbukhat, mint más RTS-ek. Ám ha sokan, akkor vetekedhet a legnagyobbakkal.
